Oroszországban mindenki zsidó

– így viccelődött egy kuplé dalszövegében Gábor Andor humorista és „szöveggyártó nagyiparos”, aki mesés sikerekkel kecsegtető kabarékarrierjét (és svábhegyi villáját) dobta oda azzal, hogy az 1918–1919-es forradalmi események idején kommunistának állt, ami miatt a proletárdiktatúra után neki is menekülnie kellett a fehérterror elől.

De a legtöbben nem viccelték el, hogy a hatalmat 1917-ben átvevő bolsevik politikusok között „gyanúsan” sok zsidó akadt, és előálltak a „judeobolsevizmus” elméletével. Eszerint az internacionalista munkásmozgalom szervezése, az ateizmus propagálása vagy éppen a szabadszellemű, szocialista családpolitika hirdetése (például a válás megkönnyítése) úgymond csak a „zsidók” eszköze arra, hogy eltöröljék a világuralmuk útjában álló kereszténységet, a tradicionális nemzeti kereteket és a konzervatív családi korlátokat. A „judeobolsevik világ-összeesküvésről” való képzelgés a cári Oroszországból indult világhódító útjára, ahol az antiszemitizmus már a 20. század elején áthatotta a közéletet, amint azt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei hamisítástörténete is bizonyítja. Paul Hanebrink az A Specter Haunting Europe (Kísértet járja be Európát) című, 2018-as művében mutatta be, hogy a „judeobolsevik világ-összeesküvés” elméletét a vörösökkel szemben álló szélsőjobboldali, fehér emigránsok terjesztették el Európában (a nácik főideológusa, Alfred Rosenberg is a bolsevikok elől menekülő balti német volt). Gyorsan eljutott Magyarországra is, ahol a Tanácsköztársaság kikiáltását is ezzel értelmezte a szélsőjobboldal.

A Tanácsköztársaság, mint „zsidódiktatúra”?

Dacára annak, hogy a mindössze 133 napig fennálló proletárdiktatúrát vezető Forradalmi Kormányzótanács zsidó származású tagjainak az ateista és internacionalista munkásmozgalom tagjaiként semmilyen „zsidó” identitásuk nem volt, az 1919 után megszilárduló szélsőjobboldali diskurzushagyomány szerint a proletárdiktatúra nem volt más, mint „zsidódiktatúra”. Gyáni Gábor társadalomtörténész okkal állapította meg, hogy a zsidók Forradalmi Kormányzótanácson belüli nagy arányának felidézése azt hangsúlyozza, hogy „történelmünknek ez a szerintük röpke epizódja nem tartozik szorosan hozzá a nemzeti történelem fő és általános menetéhez.” Hovatovább, hogy a proletárdiktatúra kikiáltása Szovjet-Oroszországból finanszírozott „idegen” ügynökök akciója volt.

A zsidók nagy aránya a magyar munkásmozgalom résztvevői között azonban nem a „judeobolsevizmus” összeesküvés-elméletével magyarázható, hanem azzal, hogy a megvalósult jogi emancipáció ellenére – az izraelita vallás 1895-ben bevett felekezet lett – a zsidókat továbbra is diszkrimináció érte a mindennapokban. Keresztény középosztálybeli szülők nem nézték jó szemmel, ha zsidó polgárcsalád fia udvarol a lányuknak, az első világháború előtti sajtóban pedig cikk leplezte le, hogy zsidóknak nem adnak ki lakást. Számukra az internacionalista mozgalomba belépés lehetőséget adott arra, hogy elhagyják a „zsidóságuk” miatti hátrányt, ami – sokak értelmezésében – a maradéktalan társadalmi beilleszkedésüket akadályozta. Ahogy Kun Béla kifejtette a Tanácsok Országos Gyűlésén:

zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem.

A cionista dr. Schönfeld József (1884–1935), a Zsidó Szemle szerkesztője is a hiábavaló asszimilációs törekvések, a be nem fogadás okozta csalódással magyarázta a baloldali radikálissá váló zsidók nagy számát, és ezért megoldásként az asszimilációs vágyak feladását, az elkülönülés tudatosítását ajánlotta zsidó olvasóinak a Vissza a Gettóba?! című, 1919-es röpiratában. Székely Sámuel (1857–1926) újságíró a Felelős-e a zsidóság az ország romlásáért? című, szintén 1919-ben megjelent füzetében pedig amellett érvelt, hogy nem szabad radikális következtetéseket levonni a zsidók nagy számából a Tanácsköztársaság vezetésében, és a „közös haza” további együtt építését ajánlotta.

Ennek ellenére a Tanácsköztársasággal kapcsolatos „judeobolsevik” értelmezések hamar népszerűvé váltak. A zsidók bűnbakká tétele ellen fellépő politikus, Drozdy Győző már 1919 őszén keserűen állapította meg A zsidóság és a bolsevizmus – Igazság a zsidókérdésben című füzetében: „A nemzeti katasztrófa okául csaknem minden polgári párt a zsidókat tartja.”

Nem sokkal a proletárdiktatúra bukása után jelent meg A zsidók rémuralma Magyarországon 1919. március 21-től augusztus hó 1-ig című, radikálisan antiszemita kiadvány, amely szerint a proletárdiktatúra története abban összegezhető, hogy „Szamuely Tibor és népbiztos társai a világtörténelemben nem látott kegyetlenségek kíséretében pogromozták a keresztényeket.” A „nem zsidók” nevében megszólaló szerző amellett érvelt, hogy miután a kommunista vezetők távoztak az országból 1919 augusztusában, a Magyarországon maradt zsidókat politikailag és társadalmilag „jégre tegye” a magyar nép. Vagyis, hogy jogszabályokkal kizárják a magyar politikai és társadalmi életből a „bomlasztó elemet képező” „népfajt”.

Ezt az értelmezést kanonizálta az 1923-ban megjelentetett Cselekedjünk! című fajvédelmi útmutató is, amely a munkások felé irányuló dühöt a zsidók ellen igyekezett becsatornázni.

A „zsidók” szerepvállalása a proletárdiktatúra működtetésében külföldön is nagy érdeklődést váltott ki. Az élesen antibolsevik Winston Churchill a Magyarországon történtekkel vélte bizonyítottnak a cári titkosszolgálat hamisítványaként legyártott Cion bölcseinek jegyzőkönyvei igazát 1919 őszén, és a Tanácsköztársasággal külön foglalkoztak a Morning Postnak a forradalmak okait bemutató cikksorozatában. A Földalatti összeesküvők című cikksorozatban – amelyet 1921-ben Magyarországon külön kötetben jelentetett meg az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga – úgy látták, hogy „Magyarországon merészkedett legarcátlanabbul a napvilágra” a judeobolsevik összeesküvés.

Tormay Cécile antiszemita horrorregénye

A hírhedt tőrdöféselmélet egyik legérzékletesebb magyarországi megfogalmazása Tormay Cécile (1875–1937) 1920–1921-ben megjelent, kétkötetes Bujdosó könyve volt. Fő állításai egyszerre képezték le és erősítették meg a korabeli szélsőjobboldali vélekedést a „zsidódiktatúrának” tartott Tanácsköztársaságról. Szerzője a kor reprezentatív írónője, a konzervatív nőszervezet, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége alapító elnöke, és 1923-tól a Nyugat ellensúlyozására létrehívott Napkelet főszerkesztője volt. Nem volt tehetségtelen írónő, sőt, 1936–1937-ben még irodalmi Nobel-díjra is jelölték a magyar lobbinak köszönhetően, és még az 1945-ben munkaszolgálatosként agyonvert, zsidó származású író-irodalomtörténész, Szerb Antal is úgy méltatta: Tormay Cécile műveiben van

valami, amit általában hiába keresünk történelmi regényeinkben: atmoszféra, titok, félelem, az elmúlt századok sötét, ködös iszonyata.

És ez maximálisan elmondható a Bujdosó könyvről is, amely nagy hatású mű volt a már-már a korabeli német expresszionista rémfilmek világát idéző képeivel. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a Bujdosó könyv esetében nem naplóról, hanem egy naplóformában megírt, megtörtént eseményeken alapuló, de bizonyíthatóan kitalált történetekben bővelkedő horrorregényről van szó, amelynek szerzője, elbeszélője és főszereplője történetesen egyaránt a „Tormay Cécile” névre hallgat.

A Bujdosó könyv nem egyedülálló produktuma volt a kornak: hasonló, a „zsidódiktatúra” alatti szenvedéseket elmesélő álnapló Lányi Ede jezsuita szerzetes Vörös naplóm című, 1919-ben megjelent beszámolója. A keresztényszocialista, antiszemita és antikommunista Lányi a Tanácsköztársaságot nem „proletáruralomként” ábrázolta, hanem „zsidógyerekek zsarnokuralmaként”. Lányi előszeretettel élt a zsidó testtel kapcsolatos rasszista toposzok használatával, például kiemelte, hogy a kommunista vezetőknek „hosszú orra” volt. A hosszú, „kampós” orr a legismertebb a zsidó testtel kapcsolatos antiszemita sztereotípiákból, amely történetileg alakult ki: a „szépnek” tartott, egyenes, úgynevezett „görög” orral szemben konstruálták meg, és lett elmaradhatatlan eleme például a Jézust eláruló Júdás középkori, antijudaista ábrázolásainak. Ezeken Jézust mindig szépnek, az antik szépségideálnak megfelelően egyenes, „görög” orral festették meg, míg az ellentéteként Júdást csúnyának, „kampós” orral ábrázolták, megfelelve az „ami kívül, az belül” antik elképzelésnek.

Tormay Cécile Bujdosó könyve is azon Horthy-kori „nemzeti-keresztény” közvélekedést fogalmazta meg, miszerint a forradalmak mögött a „zsidók” álltak: ők szúrták hátba a magyarságot, és ezért a „zsidók” felelősek az első világháborús vereségért. Miképp Tormay írta, 1918 januárjára, Oroszország háborúból történő kilépésével „a győzelem reménye magával ragadta a lelkeket”, ám ekkor következett a tőrdöfés. „De ekkor egyszerre, mintha a sötétből egy éles késpengét döftek volna a levegőn át. (…) Rövid nyilalló világosság támadt. És a világosságnál, a nemzeti elszánáson friss sebhely látszott. Mi történt? Ki cselekedte?” A kérdés azonban költői: mint kiderül, Tormay számára egyértelmű, hogy „zsidó” merénylők szúrták hátba a nemzetet. A képzelt „judeobolsevik világ-összeesküvés” hazai ágenseit az írónő az ateista-materialista diákegyesület, a Galilei Kör háborúellenes röplapokat készítő tagjaiban találta meg, akik az értelmezésében Lenin és Trockij ügynökei voltak.

A vád persze nevetséges: hogyan tudta volna egy fénykorában is csak ezerfős, szabadgondolkodó diákegyesület az antimilitarista röplapjaival befolyásolni az Osztrák–Magyar Monarchia harci teljesítményét?

Tormay a proletárdiktatúra 1919. március 21-i kikiáltását olyan „iszonyú magyar Nagypéntekként” írta le, amely napon a „zsidók” keresztre feszítették a Krisztussal jelölt Magyarországot. Az expresszionista mű Tanácsköztársaságról szóló része tobzódik a rémtettek – valójában többnyire rémhírek – felidézésében, amelyeket a szerző legtöbbször az „állítólag”, a „mesélik” vagy az „azt mondták” kifejezésekkel vezet be. Tormay ugyanis saját osztálya elég zárt köréből szerezte be az „információit” (rengeteg álhírt, rémhírt és valótlan pletykát), ezáltal a Bujdosó könyv nem az 1918–1919-es forradalmak forrása, hanem arról informál, miként látta (vagy a mű erősen fikciós jellegéből adódóan inkább láthatta) Tormay Cécile és osztálya a forradalmakat, és értelmezte azokat a „judeobolsevik világ-összeesküvés” bizonyítékaként.

„Judeobolsevizmustól” tartó miniszterelnökök

A „judeobolsevizmust” tárgyaló, 1919 utáni irodalomból a szerző jelentősége miatt fontos megemlékezni Gömbös Gyula (1886–1936) Egy magyar vezérkari tiszt bíráló feljegyzései a forradalomról és ellenforradalomról című, 1920-ban megjelent visszaemlékezéséről, hiszen az 1932 és 1936 közötti magyar miniszterelnökről van szó, akinek kormányzása alatt Magyarország közeledni kezdett a náci Németországhoz.

Az 1919 januárjában a szélsőjobboldali katonatiszti szervezet, a Magyar Országos Véderő Egylet vezetőjévé választott Gömbös az 1918–1919-es magyarországi fejleményeket – egyenlőségjelet téve az internacionalizmus és a szabadkőművesség közé – „a zsidóság internacionalista (szabadkőműves) szervezeteinek” tulajdonította. Az ellenforradalmi mozgalmak szükségszerű antiszemita irányát azzal indokolta, hogy az általa nem felekezeti, hanem etnikai alapon meghatározott zsidók a kommün legfőbb hívei: „Kun Béla uralmának a ledöntése az összes nem-kommunista elemek egyesítését involválta. A második politikai cél azonban ezzel ellentétben bizonyos elemek, különösen a zsidó nemzetiség háttérbe szorítását követelte.”

Gömbös műve a vélelmezett magyar–zsidó ellentét felől tekintett a Tanácsköztársaság történetére. Úgy vélte, hogy az erősen nemzeti érzésű és konzervatív magyar nép ellenállásán szükségszerűen tört meg „a vörös uralom”. A proletárdiktatúra bukását szerinte csak siettette a kommün vezetőinek és katonai tanácsadóinak alkalmatlansága. A „vörös Napóleonok” gyors bukásukhoz vezető téves helyzetértékeléseit és döntéseit azonban nem egyszerűen a felkészületlenségükkel, hanem genetikai okokkal magyarázta Gömbös:

A zsidók nagy dolgokban sokszor hibáznak; ez a bomlasztó fajnak legnagyobb hibája, ezért sohasem fog világuralmi törekvésük célhoz érni.

Gömbösnek ez a megállapítása azért tanulságos, mert arra a 19–20. század fordulóján széles körben elterjedt antiszemita elképzelésre épített, amely szerint a „zsidók” csak élősködni tudnak, de hatni, alkotni és teremteni nem: ezért az állami létre is képtelenek. A zsidók államszervező képességét például Otto Weininger is elvitatta nagy hatású, Nem és jellem című, 1903-ban megjelent művében, miszerint „az állam eszméjét nem értik”.

Gömbös kiadványa eszmetörténetileg azért jelentős, mivel szerzője a kommün bukását a „zsidók” államalkotó képessége hiányának tudta be, márpedig a „vér” által meghatározottsággal érveléssel Gömbös 1918–1919-es eseményekről szóló munkája egy olyan völkisch beszédmódot és diskurzust előlegezett meg, amely csak az 1930-as években – éppen Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt – bontakozott ki Magyarországon.

A Horthy-korszakban a „zsidódiktatúra” toposza – amely jellemzően a „judeobolsevizmus” képzetének narratíváján belül értelmeződött –, komoly érveket szolgáltatott az 1919 utáni antiszemita rendelkezéseknek, a numerus claususnak (amelyet Kovács M. Mária okkal nevezett a „nulladik zsidótörvénynek”) és a zsidótörvényeknek. Székely Sámuel már a Tanácsköztársaság bukása után nem sokkal arra a következtetésre jutott a Felelős-e a zsidóság az ország romlásáért? című röpiratában, hogy a proletárdiktatúra „zsidódiktatúraként” beállítása a keresztény középosztály részéről csak ürügy arra, hogy a pénzügyi, ipari és kereskedelmi pályákon vagy éppen a kulturális téren állami eszközökkel visszaszoríthassák a „zsidóságot”. Székely Sámuel érveit támasztja alá, hogy a zsidóknak az utóbb a „zsidódiktatúra” vádjával indokolt kiszorítási igénye már a proletárdiktatúra előtt megjelent, mint például Radisics Elemér 1918 decemberében írt Reflexiók az októberi forradalomhoz – A középosztály és a zsidóság szerepe című füzetében.

Hogy a Tanácsköztársaság vezetőségén belül a „zsidó” rekrutáció felemlegetése mennyire nem a zsidók 1918–1919-es szerepvállalásából, hanem az 1919 utáni, a társadalmi javak újraelosztását az antiszemita ideológiával legitimálni akaró politikából adódott, az jelzi legtisztábban,hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja legradikálisabb híveinek számító rokkant katonákkal kapcsolatos Horthy-kori törvényhozási vitákban fel sem merült, hogy az 1918–1919-es pártszimpátiájuk miatt büntetni kellene őket.

És amikor 1944-ben már nem csak a jogaiktól és a vagyonuktól fosztották meg a zsidó származású magyar állampolgárokat, hanem az életüktől is, a „judeobolsevizmusra” hivatkozással igyekeztek igazolni a magyarországi holokausztot. 1944 júliusában Sztójay Döme miniszterelnök a zsidók 1918–1919-es forradalmakban játszott szerepével indokolta a deportálást: „a fajzsidók általában a destrukció képviselői, amint 1918-ban is ők destruáltak leginkább és voltak a bolsevisták szövetségesei”. Tragikomikus, hogy Sztójay Dömének a „bolsevisták” 1919-es szövetségeseit kutatva elég lett volna csak tükörbe néznie: a német megszállás után kinevezett, nácikollaboráns miniszterelnök a Tanácsköztársaság alatt ugyanis a Vörös Hadsereg titkosszolgálatának vezetője volt.

A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.