A kabai lóránttal közösen szerzett Vasgyári eklógák nemrég jelent meg a Prae-nél, de a mű jóval korábban született, 2022-ben pedig megosztott első helyezettje lett a Miskolci Nemzeti Színház bicentenáriumi drámapályázatnak. Kezdjük a legelején: miként indult el köztetek a munkafolyamat, milyen módszer szerint dolgoztatok, szétválogathatók-e személyekre bontottan, hogy ki melyik motívumot, alakot, helyszínt hozta a „boltba”?

A munkafolyamat 2011 és 17 között volt a legintenzívebb, ekkor tartottuk együtt kabai lórival a Műút Szöveggyár táborát Miskolcon, kint a Vasgyárban. Konkrétan a Factory Sportarénában, ami egy szenzációs bicós-rolleres-deszkás hely, a volt Lenin Kohászati Művek közepén. 2011-ben voltunk ott együtt először, ez egy nagyobb projekt volt – különböző szcénák képviseletei voltak jelen. Tudásgyár gyűjtőnév alatt már ismertem a helyszínt, elementárisan inspiráló volt, mind a kettőnknek nagyon bejött. Célszerű ipari romok, tele csordultig történetekkel. Egészen egyszerűen nem lehet elmenni egy ilyen helyszín töltése mellett. Amit és ahogy sugároz ez a 120 hektár, döbbenetes, traumatikus szépsége magával ragad, egy valaha virágzó nagyipar színhelye, mára ennek csak a szomorú mementója. Küszködő fák, óriási rozsdálló törmelékerdő mindenfelé, ami amúgy is motiválja az enyészetre érzékeny embert, vagy mondjuk, eleve metaforikussá teszi az erről való gondolkodást. Főleg akkor, ha pont ez a cél. Efféle alkotótábort csináltunk közösen és azonnal jött is a Tarkovszkijtól a Zóna-hasonlat. Sztalkerek lettünk mindannyian, guberáltuk a gyár mérhetetlen élmény-rengetegében. Apokaliptikus és heroikus tájon sétáltunk, mint Dorothy vagy elvesztünk, mint Jancsi és Juliska, vagy egy ipari tanuló segéd-Dante az óriási sötétlő gyárerdőben vagy a légó labirintusában. Elneveztük az érthetetlen hatalmas épületeket, tárgyakat, pl.: a Sztalker alapján: igazmondó gömbnek, szúnyogpilisnek vagy sárkányok csarnokának vagy az Alien után tojássilónak, ez lett a szöveg valódi külső kontextusa, amiben elég hamar elkezdtünk otthonosan mozogni.

Miskolc, Vasgyár, Fotó: Zemlényi Attila

Hogy aztán, ki melyik elemet rakta a puzzle-hoz, az talán mindegy is. Lórival elég sok ponton hasonló volt az ízlésünk. Vállaltuk és választottuk egymást szerkesztő és alkotótársnak. Korábban együtt dolgoztunk a Bruthália fanzine-nen, performance-on, Deákpoézisen, Műúton. Közös eredet, alkotók, könyvek, zenék, festmények, filmek, azonosulások, viszonyítási pontok. Ez a négykezesség valahogy ilyen, erős bizalmon feltételezhető, hogy elfogadjuk a másikat, két plusz teljes értékű végtagnak és viszont, és ezek semmiképp nem művégtagok. A popkult és egyéb motívumok, meg sorjáztak egymás után. Nick Cave varjúi. H. R. Gigertől az Alien figura, a biomechanoid, a Beteg Kisfiú, mint egy áldoku-thriller egy darabja érkezett a Sportaréna faláról és meséiből, és épült egyik a másikra organikusan, mint ahogy az ecetfa nő a bontott téglából. Nem volt különösebb erőlködés benne és nem is nagyon javítottunk. Még csak különösebb prekoncepciónk sem volt, hagytuk alakulni a történetet. Passzolgattuk egymásnak az épp meglévő impulzusokat.

Hogyan váltak végelegessé a dráma szereplői? Menet közben adódott ki a táncrend, vagy már biztos alapokon vetettetek meg a lábatokat a kezdeteknél? Avagy: voltak-e olyan figurák, jelenetek, akiket/amelyeket végül elvetettetek?

Az alakokat, a két „nagyvárosi pásztor” karakterét, akiknek a dialógusán sejlik át maga a történet, azt némiképp magunkból mintáztuk. Ez illett hozzánk, az alkotótábor hangulatához is (pásztor, nyáj és kutya). A narratívában ez a két, afféle mindentudó pásztor a romokon, kutyával, hírt hozó-vivő varjakkal.  A pitbull mint fajta, úgy érkezett bele, hogy valahol hallottuk vagy olvastuk, hogy Miskolcon volt ekkoriban jellemzően a legtöbb harci kutya. Ezeket a sűrű szimbólumokat mindketten egyformán kedveltük és évről évre, amikor volt újra tábor, tovább gombolyítottuk egy kicsit a sztorit, és vigyorogva kappanhangon felolvastuk a táborozóknak, hogy kijelöljük az irányt és megadjuk az alaphangot. Egyébként nem volt olyan figura és olyan jelenet, amit elvetettünk volna. Volt, hogy dolgoztunk rajta, itt-ott finomítottuk, de azt sem sokat. Elég szervesen formálódott a szöveg, hiába volt a sok kihagyás. Ott vettük fel, ahol épp hónapokkal korábban leraktuk. Mikor melyikünknek volt kedve, energiája továbblépni vele. Szándék és kényszer sem volt, a táncrend is menetközben érkezett meg, ha bekerült egy karakter, akkor már maradt is, megtalálta a helyét. Beékelődött, körbefonta a történet. Pedig több fontos szereplő is került menetközben bele: meghatározó Vályi Péter volt miniszterelnök-helyettes figurája és hozzá kapcsolódva Énekes Sándor, akkori vezérigazgató, akik kötik a korabeli államszocializmus valóságához a darabot. Illetve Magdolna és Auróra karaktere, a martinásznő, a bűn és a szocialista női embereszmény, és a mai egyetemi hallgató, a megváltás és remény hordozója.

Az mennyiben volt evidens, hogy ecloga-formában, ebben a legalábbis Vergiliustól sokaknak ismert bukolikus tónusban beszéltek majd? Milyen megfontolás állt a döntés mögött?

A forma az apokaliptikus helyszín miatt volt. Azt gondoltuk, hogy annyira heroikus, nyomasztó esztétikájú a táj, hogy csak valami nagyon veretes, eposzi módon érdemes megszólalni róla. A pásztorok és az eklógák kapcsolata természetesnek tűnt, egy ilyen anti-bukolikus, az idill nyilvánvaló felszámolására törekvő szándék esetén. Ha kimondjuk a címet: Vasgyári eklógák, olyan hangzása: vsgyr-klgk, mintha hatalmas fogaskerekek kattannának össze, ráadásul a magyar irodalmi hagyományban vannak zseniális eklógák a pokolból, nem feledve a még elképesztőbb világirodalmi hagyományt, hogy kinek a lángoló lelke világít minek a sötétjében. De nem mindig tartjuk a formát, van, ahol tiszta a hexameter, máshol nyomokban jelenik csak meg. Van benne a felütésétől kezdődően egy erős borsodi nyelvjárási projekt, szleng, lovári, veszélyes nyelvi játékok, néha vicces vagy kínrímes. A nyelve elég speciális tónusú.

Miskolc, Vasgyár, Fotó: Zemlényi Attila

A darab egyik főmotívuma megtörtént eseményen alapul; Vályi Pétert 1973-ban a Lenin Kohászati Művekben tett kvázi magánlátogatása során halálos baleset érte. A hír aktuális fogadtatását életkoromnál fogva nem tudom megidézni, de érlelődő kamaszkoromban tudomásomra jutott, mi történt, és a baleset köré fonódó gyanúkra is emlékszem. A helyszínen, Miskolc történetén, a szájhagyomány vándormotívumaiban végighúzódott ez a legendás eset, vagy ti emeltétek a mű homlokterébe?

Vályi Péter esete meghatározó Miskolc történetében. Nagyon gyorsan megérkezett hozzánk is. Még él a miskolciakban és ciklikusan felmerül újra és újra. Még mindig tisztázatlannak tűnik. Tudtuk, hogy bele kell kerüljön, formálnia kell a mi szövegünket is, ugyanis ez a Lenin Kohászati Művek legnyilvánvalóbb személyes tragédiája. Érkeztek az információk. Vannak öregek, akik még ma is úgy gondolják, hogy ott, 73-ban, az a tragikus baleset, amit nagyon sok városi legenda övez, befolyásolta a város életét, jövőjét, megakasztotta a fejlődését, megtorpant a lendülete, az íve, az Acélváros röppályája ott megtört. Gondoljuk csak el, idejön az ország második embere, azzal a nem titkolt szándékkal hívják, hogy támogatást/ politikai lobbit hozzon, mindeközben meghal szegény. Mintha szimbolikus zuhanásával kijelölné a pontot, ott, akkor indulna meg Miskolc lejtmenetvezérlése is. A 200 ezres egyébként jól prosperáló, szépen fejlődő szocialista nagyipari fellegvár sorsa megbicsaklik, és pályája menthetetlenül másik irányba, lefelé vezet. Ez magamagát emelte a mi történetünk homlokterébe is.

Akár így, akár úgy, miért esett erre a választásotok, és mennyiben hozta ez magával a Beteg Kisfiú figuráját? Netán fordított volt-e a sorrend, és az utóbbi alak vonzotta a Vályi-mítoszt?

A Beteg Kisfiú alakja előbb volt meg. Ő egy graffiti a Factory Sportarénában, azóta lefújták, úgyhogy már nem látható, csak felvételeken. Egy miskolci graffitis, Boós Ferkó alkotása. Egy sárga szemű, vásott küllemű kisfiú, róla az a legenda járta, hogy kísért éjszakánként a gyárban, fejhangon énekelget, és jobb, ha nem találkozol vele. Ez egy kortárs hiedelem, de az egész helyszín iszonyúan kísérteties. Ha fúj a szél, a vas az acél, a tetők, a málladozó falak különböző hangokat adnak ki. Ha lemész a légóba, tényleg olyan, mintha valamilyen elhagyatott alvilágban császkálnál.  Ha van a kommunizmusnak kísértete, ezzel a béna Kommunista kiáltvány-os szóviccel, na, hát az ott van. Nagyon erős érzelmi hatással szembesül az ember ezekben a terekben. Szenvedés, félelem szorongások sokasága kapcsolódik hozzá. A Beteg Kisfiú és Vályi, két önálló autonóm, minden szempontból különböző entitás, amit Magdolna, az egyetlen martinásznő, Sigourney Weaver-es, Ellen Ripley-s alakjával kapcsoltunk össze.

A Beteg Kisfiú azóta már eltörölt grafitije

Az antikvitást nem csupán a versforma hozza játékba, hanem Teiresziasz, a jós bevonása. Úgy tűnik, hogy a fentiekkel együtt a dráma a görög sorsrtragédiák parafrázisa. A nyelv azonban és persze megannyi összetevőjében a kortárs szlengből épül. Nemkülönben dúskál a szöveg, ahogyan Kazsimér Soma írta róla a Műútban, a különböző intertextusokban és (pop)kulturális utalásokban: Babits, Ady, Vörösmarty, Juhász Ferenc, Bada Dada, Kormos István, Tarkovszkij, Star Wars, Twin Peaks, Kutya éji dala, Kacsóh Pongrác János vitéze (?), Internacionálé és egyéb mozgalmi dalszövegek ….

Létezik egy görög sorstragédia-parafrázis réteg is mindenképpen, reményeink szerint katarzissal a végén, de alapvetően leginkább egy város valós, máig ható traumájának a feldolgozására törekszik a maga eszközeivel. Mindketten a költészet felől érkeztünk ebbe a közös munkába, a nyelv így egy igen erőteljesen poétizált struktúra, és az, hogy ebben mindenféle intertextus örvénylik, elég természetes. Nem olyan sokban különbözik a költészetünktől, legalább is az enyémtől, hisz már csak a magam nevében mondhatom ezt. Talán még bátrabb, esetenként még jobban kitolja a határokat. A szerzői utalások azok – különböző dalok, mondókák, zenék formájában –, amik fellazítják ezt az erős, csimbókos szőttest, kimozdítják, visszabillentik a libikókát egy kicsit, legalábbis nézőpontunk szerint.

Úgy tűnik, mintha az ellenpontozással elérhető egyensúlyra törekedtetek volna, feltárni a romokat, de nem romantikus ábrázolni, költőivé alakítani az anyagot, de kerülni a pátoszt ….

Ez ösztönös volt, nem mintha akkora csapdának tartottuk volna a pátoszt vagy a romantikát. Tele van ez a hely szenvedéssel és szenvedéllyel is, és a 89 utáni privatizációja valódi kínzócölöp. Nagyon sokan, ezrek veszítetek el a munkájukat, és a korabeli aktuális politika állandóan azzal az illúzióval hitegette az ittenieket, hogy újraindítják a gyárat, és lesz munkája mindenkinek. Szóval az volt a lózung üzenete, hogy az Acélváros, újra Acélváros lesz. Lassú agónia volt, erre már én is pontosan emlékszem. Ráadásul a feleségem családja is része volt ennek a traumának, így mindezt testközelből, az ő szűrőjükön, érzelmeiken keresztül is láthattam. Ma is ott a sebhely a város közepén, hegesedik itt-ott-, de az meg élettelen. Hogyan lehet ezt a traumát feldolgozni? Egyáltalán nem találja azóta az identitását Miskolc. Mennyire nehezen lép ki ebből az Acélváros múltból és az Elhagyom a várost Edda és P. Mobil opciókból. Ha nem vagyunk Acélváros, akkor mi marad? Rendkívül ellentmondásos, amit mindezidáig nem sikerült nekünk fel- és megoldani.

Miskolc, Vasmű, Fotó: Zemlényi Attila

A vasmű mint szélesen vett kulturális donor, egy életvilág foglalata, a korszak és a régió emblémája, a munkásosztály öntőformája, költői metafora és drámai potenciál; különös és ellentmondásos ötvözet. Ha jól értem, éppen ez volt a cél, avagy az elért eredmény: a hagyomány szerves részének, a vállalt örökségnek a felmutatása ….

Mindaz igaz, amit írsz, a gazdag múlt, árnyalt sokrétű, nagyon sokaknak kedves, színes és büszke tradíció. Mára azonban a volt Lenin Kohászati Művek olyan, mint egy óriási rémrom és kolonc a város nyakán. Nem lehet tőle szabadulni, se lenyelni se kiköpni. Soha senki nem fogja azt a földet két méter mélyen kicserélni, hogy egészséges talaj és megfelelő beruházási környezet legyen. Egy mega, toxikus, kataklizmákkal teli helyszín, ami nehéz és szürke, és ami persze valamikor virágzó volt és boldog. De ez a város már rég mást akar. Megoldást, megemésztést, túlélést, megváltást, feloldozást, organikus gyógyulást. Amire egyébként ad a dráma egy lehetséges megoldást, hogy milyen módon lehetne mindezzel szembenézni. Amíg ezt az örökséget nem tudja feldolgozni a város, addig nagyon nehéz a továbblépés.

Kazsimir Soma kritikáját így zárja: Auróra, a fiatal miskolci egyetemista lány mindenre elszántan behatol a zónába, alászállva a földalatti pokollabirintusba megkeresi az azóta is ott „kísértő” Beteg Kisfiút, megfejti titkát, diagnosztizálja betegségét, és ha már ott van, fel is oldozza őt: hagyja meghalni, hagyja elmúlni a múltat. Mennyiben egyezel ezzel az észrevétellel?

Auróra karaktere fontos része a darabnak. A volt professzorunkról, Kabdebó Lórántról kapta a vezetéknevét, az alakjához meg a feleségem szolgáltatta az inspirációt, aki a Martinász utcában születetett, a Vasisten gyermeke. Auróra egy antropológus hallgató, aki ezer szállal kapcsolódik a gyárhoz. Egy idevaló lány, akinek martinászok voltak a felmenői. Ismeri és éli a legendákat és úgy érzi, hogy neki kell szembe néznie ezzel a gonosszal, és meg is teszi mindezt a maga módján.

A darab túlesett a bemutatón; milyen lett színpadi karaktere, hogyan szólalt meg, mit láttál?

Tavaly volt a darabnak egy nagyon érdekes felolvasó-színházi ősbemutatója, amit Lóri is látott még augusztus 26-án a Szinva Örökség Napok keretében, még a pályázati eredményhirdetése előtt. Döbbenetes élmény volt számunkra.  Én pont úgy éreztem magam – megint Tarkovszkij hasonlatnál maradva –, mint az Andrej Rubljovban a harangöntő. Itt a történet az, hogy a kamasz fiú, mindenkinek azt mondja, hogy az apja átadta neki a harangöntés titkát. Hiszik is meg nem is, de jobb híján rábízzák a feladatot a közelgő vallási ünnep miatt. Megtörténik az öntés, vért izzadva, hangyaszorgalommal dolgoznak a fiú vezetésével. Amikor azon a bizonyos reggel és megszólalnak a harangok, mindenki boldog, ünnepel. Csak a fiú az, aki a többiektől távol tébolyultan vergődik a földön, és azt hajtogatja, hogy az apja nem mondott semmit. Nem gondoltam, hogy ez így fog megszólalni. Egészen elképesztő volt, ahogy a színészek, Fandl Ferenc vezetésével ezt a hangszert megszólaltatták, s valahogy minden árnyalata, íze más nézőpontot nyert, megilletődve és meghatódva hallgattuk mindketten.https://litera.hu/magazin/interju/zemlenyi-attila-celszeru-ipari-romok-tele-csordultig-tortenetekkel.html