A legtragikusabb forgatókönyv az, hogy elfogy a magyarság Kárpátalján, de mi azért dolgozunk, hogy ez ne történjen meg – mondja Pál István Szalonna. A viski születésű népzenésszel a haza fájó sebéről, az orosz–ukrán háború pusztításáról és a népzene embertől emberig ható erejéről beszélgettünk.
Milyen a kapcsolata most Kárpátaljával?
Aki szereti a szülőföldjét, és nem tud hazamenni, ebbe kicsit belehal. A szüleim haza tudnak menni, mert idősek. Mi mindig azzal foglalkoztunk, hogy megtanultuk a kárpátaljai nemzetiségek kultúráját – legyen szó magyarról, ukránról, ruszinról, románról, cigányról –, és igyekeztünk visszaadni, így aztán sok barátom van ebből a világból, de a legtöbbjükkel megszakadt minden kapcsolat. Azt sem tudom, hogy a világ melyik pontján vannak: otthon, a fronton vagy esetleg külföldön. Több mint húsz éve Magyarországon élek, de mindig haza tudtam menni legalább feltöltődni. Erősen bennünk van Kárpátalja, és nem csak azért, mert sokat tanítunk ott, az otthon érzését adja nekünk, ha ránézünk a viski hegyekre. Szóval nehezen éljük meg a háborút, és nem értjük, miért kell. Én még a Szovjetunióban születtem, de nem volt kérdés, hogy tanulhatunk-e magyarul, lehetünk-e magyarok Kárpátalján, szavalhatunk-e egy ünnepségen az anyanyelvünkön, muzsikálhatunk-e magyarul. Megtanultunk persze oroszul és ukránul is – ez sem volt kérdés. Apuék mindig azt mondták: fiam, ha szembejön egy ukrán ember, köszönj neki ukránul, és magyarul fog visszaköszönni, ha szembejön egy orosz, köszönj oroszul, és magyarul fog visszaköszönni. A kárpátaljai nemzetiségek eddig így éltek. Most olyan, mintha mindenkiből levágnának egy darabot. Elmentem már ötvenszer a határra, pár hete is jártam Tarpán, felmentem a szőlős dombra, és elláttam hazáig. Sátoraljaújhelyről is elláttam hazáig – de nem mehetek. Aki ezt nem élte át, nem is érti, mi az, hogy nem lehet.
Apuék mindig azt mondták: fiam, ha szembejön egy ukrán ember, köszönj neki ukránul, és magyarul fog visszaköszönni”
Gyerekkorában milyen volt az élet?
Otthon amikor nem volt villany, diót törtünk. Apuék a kijevi zeneakadémiai diplomájával és karmesteri állásával benzint és zománcfestéket árultak a KGST-piacon. Hat órát álltunk rendszerint a határon, hogy tudjunk Magyarországon népzenét tanulni – mentünk Debrecenbe a Cucáshoz tanulni pár csárdást. Hihetetlen világban nőttünk fel, de nem voltunk boldogtalanok, sosem volt olyan érzésünk, mint most a háború miatt. Egyébként az állampolgárság könnyített megszerzésének lehetősége előtt ukrán állampolgár voltam ukrán útlevéllel, magyarországi tartózkodási engedéllyel, és a fél életemet a bevándorlási hivatalban töltöttem az engedélyekre várva.