Palesztinában járt iskolába. Palesztinában nőtt fel. Férjhez ment, született két fia, és (első) férjével együtt dolgozott Irgun Hashomerben, hogy megvédje a zsidó földet a beduinok lopásaitól. Nagymamám főtitkárként dolgozott az Izraeli Gyémántbörzében, egyúttal összekötőként szolgált Izrael különböző földalatti ellenállási egységeinek tagjai között, és segített nekik üzeneteket továbbítani egymásnak – mindezt egyetlen cél: Palesztina felszabadítása érdekében.
A folyótól a tengerig Palesztinának szabadnak kell lennie!
Szabad a britektől. Szabadon térjen vissza természetes állapotába. Térjen vissza ahhoz, ami mindig is volt: Izrael = Cion.
A nagymamám Amerikába ment, hogy Izrael Állam megalapításáért lobbizzon. Brosúrákat terjesztett és beszélt a rádióban. Szenvedélyesen beszélt számos különböző közönség előtt, pénzt gyűjtve és felhívva a figyelmet Palesztina népének nehéz helyzetére.
A nagymamám szabadságharcos volt. Nem terrorista, igazi szabadságharcos volt, aki népének,
a zsidó népnek a jogáért harcolt, hogy az szabadon élhessen hazájában.
A nagymamám beszédét egyszer meghallotta a rádióban a nagyapám, és az arra kényszerítette őt, hogy megkeresse a szónokot. Úgy érezte, találkoznia kell vele. Egyszer megkérdeztem tőle, nem-gyakorló keresztény családba született, miért érdekli, és miért hatotta meg annyira nagymamám könyörgése, hogy szabadítsák fel Palesztinát és segítsék a zsidó népet szülőföldjük újjáépítésében.
A válasza ez volt: „Mert azt hittem, hogy a zsidó vér többet ér, mint az arab olaj.”
Majd elmondta, hogy amikor végre megtalálta nagyanyámat, összesen 3 másodpercbe telt, mire rájött, hogy feleségül kell vennie. Nem sokkal később megtette, a második férje lett.
A nagyszüleim New York utcáin táncoltak, és ünnepelték örömüket a brit mandátum lejártakor és Izrael állam hivatalos megalakulása miatt. Nem sokkal ezután elhagyták Amerikát és Izraelbe költöztek. Anyám már Jaffában született.
A palesztin nagymamámnak lett egy izraeli lánya.
Olyan időkben élünk, amikor úgy tűnik, hogy a világ megőrült, minden felborul. A fekete az fehér, a fent az alul lett, és a tények, amelyeket valaha mindenki megértett, mára rendkívül zavarossá és túl bonyolulttá váltak ahhoz, hogy mindenki megértse.
Palesztina egy olyan név, amelyet Izrael földjének adtak azzal az egyetlen céllal, hogy elszakítsák a zsidó népet Júdeától, Izraeltől és Ciontól.
Ez az i.sz. 2. században történt, amikor a rómaiak leverték Simon Bar Kochba (i.sz. 132) lázadását, és átvették az uralmat Jeruzsálem és Júdea felett, amelyet Palaestina névre átkereszteltek, hogy minimalizálják a zsidók Izrael földjével való azonosítását. Az első világháború után a „Palesztina” nevet használták ugyanarra a területre, amely brit mandátum alá került; ez a terület nemcsak a mai Izraelt foglalta magában, hanem a mai Jordániát is. Izrael 1948-as függetlenné válásáig gyakori volt, hogy a nemzetközi sajtó nem arabokat, hanem zsidókat bélyegzett palesztinnak.
A szavak értelmet és formát adnak a valóságnak, ezért a neveknek óriási jelentősége van. Nyilvánvaló, hogy a zsidók Júdeába tartoznak, de kik tartoznak Palesztinába?
Palesztina egy politikailag motivált név, és mindig is az volt. Ez egy olyan név, amely a zsidók szülőföldjükhöz fűződő kapcsolatát hivatott becsmérelni és lerombolni.
Ha úgy tetszik – ha Izraelt „Palesztina”-nak nevezik, az gyűlöletbeszéd.
És ma a semmiből hirtelen egy új nép támadt, az úgynevezett „palesztinok”, akik követelik maguknak „Palesztinát”. És a világon a legtöbb ember egyetért ezzel a történettel, előmozdítva egy olyan narratívát, amely elferdíti a történelmet, ellopja és gúnyt űz palesztin nagymamám és hozzá hasonlók ezrei azon erőfeszítéseiből, hogy visszaállítsák Palesztina jogos státuszát, hogy elismerjék, ami valójában és mindig is volt – Izrael.
Valószínűleg ez a világtörténelem legnagyobb médiamutatványa. És mindenki elfogadta. A világ felismerte, hogy létezik „palesztin nép”, és ez a kifejezés már nem azt jelenti, amit mindig is jelentett – a zsidókat.
A világ egyetért azzal, hogy minden népnek joga van az önrendelkezéshez (hacsak nem kurd vagy tibeti). Hirtelen ésszerűnek tűnik „Palesztinát” a „palesztinoknak” adni.
Amikor Palesztina texasi városkát így nevezték el, alapítói nem egy arab nemzetre gondoltak. Palesztina városka lakói Illinois államban sem. Cionra gondoltak, arra az országra, amelyről Amerika alapítói vettek mintát.
A „palesztin narratíva” egy nagy reklám, amelyet a világ lenyelt, – horog, zsinór és megvan a hal. Ez azon a feltételezésen alapul, hogy ha elégszer megismételnek egy hazugságot, az emberek végül elkezdik hinni. Ha elég sokan hiszik, akkor szinte „valósággá” válik.
A tény az, hogy vannak zsidók – és vannak arabok.
Vannak izraeli arabok, jordániai arabok, szíriai, libanoni és egyiptomi arabok. Vannak muszlim arabok és keresztény arabok. De ezek egyike sem „palesztin” arabok.
Az arab „palesztinok” egy nemzetiség, amelyet azért találtak ki, hogy megkönnyítsék és igazolják a zsidók megtisztítását Izraelből.
A „palesztinok” ellopják a történelmemet, hogy ellopják a földemet. A földem ellopása egy lépéssel van a megsemmisítésem előtt. Izrael nélkül nincs zsidó nép. A „palesztinok” a sajátjuknak hazudják a történelmemet. Megtagadják a gyökereimet, hogy megtagadják a jövőmet.
A szavak erősek. Minden egyes ember, aki az arabok által meghatározott terminológiát átveszi, használja, aki meg akarja alapítani a Palesztin Államot, bűnrészes.
Minden alkalommal, amikor azt mondod, hogy „palesztin”, és nem a zsidókra gondolsz, akik arra törekedtek, hogy megszabadítsák földjüket a megszállóktól, bűnrészes vagy. Minden alkalommal, amikor kimondod a „Palesztina” szót, megtagadod a múltam, a gyökereimet, és ami még rosszabb, a jövőmet.
Önök a szó szoros értelmében letörlik ezzel Izraelt a térképről.
Mindannyian bűnrészesek voltunk. Ideje nyelvet váltani, és visszatérni a tényszerű, történelmi definíciókhoz. Mielőtt túl késő lenne (ha még nem késő).
Ez tényleg nem olyan bonyolult. Palesztina mindig is Izrael volt. A palesztinok – a zsidók voltak.
Cion szerelmese, a nagymamám – palesztin volt.
Az írás eredetileg az Inspiration from Zion oldalon jelent meg. A fordítást Gavriel Zeevi magyar származású, Izraelben élő, fizika professzor készítette.
Mi ez a szerencsétlen zagyvaság ?
Videón is így van a neten Kik a palesztinok címmel, hogy zsidó ősöktől két vonalról is, eredeztetik magukat a palesztinok.
https://www.youtube.com/watch?v=SLIVokhmtDU
motto: „Amit ma hazudhatsz, ne halaszd holnapra, mert addigra kiderül az igazság.”
Csak nem a terroristák többezer rakétájáról pofázol, amik válogatás nélkül ölték a civileket?
Csak nem a terroristák időnként átjutó késes gyilkosaira gondoltál, amik civileket gyilkolásztak, és ha lepuffantották őket, akkor „szegény gyerekek” lettek?
Csak nem a terrorista állatokra gondoltál, amik gyerekeket, nőket gyilkolásztak, erőszakoltak, fejeztek le?
Csak nem azokra a kecskebaszó sivatagi arabokra gondoltál, amik apródonként megszállták Izraelt, amit a római helytartók neveztek el Palesztinának, borsot törve a lázadozó zsidók orra alá?
Csak nem arra gondoltál, hogy Szvatopluk népe terrorral kellene hogy visszafoglalja a „földjét”, amiért átverték egy fehér lóval? 😛
Kánaánitának, meg fileszteusnak vallják magukat a palesztinok, de lehet, hogy csak beírták ők is magukat egykori történelembe.
A lényeg:
https://i.imgflip.com/83bcw5.jpg
Vörös Oroszlán – amelyik mindig szaturnuszi kommunizmussal indít, piros Holdja után jönnek a hunyadiak vasnépként, meg a náci vallások, rendekkel, zsidósággal, halálnépekkel most feltámadás céljából egyetlen nagy közös áldozással minden szerepükben, megbélyegzéssel 1972-ben Medveczky Ilona helyett – szabadköműves és rózsakeresztes rendje nap és hold jellel, Dávid csillaggal, részlet:
*
Szerb Antal A Pendragon legenda (részletek)
…”- Van valami ősi bölcsesség, valami ős-kinyilatkoztatás, aminek minden emberi tudomány csak a higítása – mondta csendesen. – Amit az emberek elfelejtettek abban a mértékben, amint növekedett a képességük, hogy racionálisan gondolkozzanak.
– Igen – mondtam -, ez ma már csaknem tudományos igazság. Minden nép mitológiája egy törvénymondó bölccsel kezdődik: Hamurabbi Babilonban, Hermes Trismegistos Egyiptomban…
– És minden nagy gondolkozó úgy tudta, hogy az igazságot valahonnan messziről, ős-időkből kapták az emberek. Gondoljon Platón Atlantis-meséjére a Timaiosban… Volt egy világ, egy nagy sziget, ami a tenger alá süllyedt. Innen hozták magukkal a titkokat az egyiptomi papok. Az elsüllyedt sziget talán csak szimbólum, szimbóluma a mágikus megismerésnek, ami azután elsüllyedt az emberek tudatában és csak az álomban jelenik meg itt-ott.
– És mindig voltak emberek, vagy titkos társaságok – folytatta -, akik azt állították magukról, hogy ők őrzik a régi tudást. Az egyiptomi papoktól átvették az alexandriai misztériumkultuszok, az alexandriaiaktól a zsidó kabala és gnosztikusok, a gnosztikusoktól a templomos lovagok, a kabalától a késő középkori misztikusok, Pico della Mirandola, Trithemius apát, Cardano, Raimundus Lullus, Paracelsus és végül is a rózsakeresztesek. A rózsakeresztesek a lánc utolsó szeme.
– És aztán?…
– Azután következik a racionalizmus. Az emberek elkezdenek módszeresen és természettudományosan gondolkozni. Kitalálják a gőzgépet és a demokráciát. És a régi megismerés paradoxonná válik, szisztematikus eszünkkel meg sem értjük, mint ahogy nem tudjuk megérteni a négerek babonáit. Ami azután jön, okkult tudomány, mind csalás és paródia. A racionális ember álarcosbálja az irracionálisban. A XVIII. századi szabadköművesek, a spiritiszták, a teozófusok, St. Germain és Cogliostro azt állították magukról, hogy sok ezer évesek. Kétségtelenül hazudnak. De vajon, mert sok ember csak hazudja, hogy ismeri a walesi herceget, lehet arra következtetni, hogy a walesi herceg létezése csak babona?
– Mai gondolkozási formánkkal nem tudjuk felfogni ezeket a dolgokat. Úgy tudjuk, hogy a test egy gépezet, ami idővel elkopik, tönkremegy. De Asaph Pendragon és Fludd még úgy tudták, hogy az emberi életet meg lehet hosszabbítani tetszés szerint. Physis physei kratei. A természet uralkodik a természeten.”
„A réteken tehenek legeltek, az angol hölgyeknek teásszervizeket adtak be a vasúti fülkébe. Hátradőltem és elolvastam újra Lenglet de Fresnoy kalandosan visszaszerzett memoárjait.
Lenglet de Fresnoy nyugtalan ember volt, kiugrott pap és az a szerencsétlen embertípus, melyet később „keresőnek” neveztek – de a XVIII. században, amikor ő élt, a „keresők” még nem hordtak szakálat és nem gondolkoztak Isten létezésén. Lenglet de Fresnoy az aranycsinálás titkát kereste és egy mindmáig használatos könyvben megírta az alkímia történetét.
Emlékiratában a XVIII. század második felének, ennek a nekem mindennél kedvesebb kornak a bájosan zavaros szellemi élete bontakozott ki: az aranycsináló évek, melyek a forradalom vasát termették, a régi szabadköműves páholyok szélhámosságból és színpadias emberszeretetből összeszőtt világa, melyet az ember a Varázsfuvolából és Cagliostro történetéből ismer. Mélységes valláserkölcsi és humanitárius eltökélések békésen simultak össze a kéziratban ma már megdöbbentő sikamlós történetekkel és átsuhant a színen a század legigazabb fia is, Casanova. Mígnem egyszerre Linglet de Fresnoy szembetalálkozik a hihetetlennel, melyben ő mindig hitt, a borzalommal, melyben a természet legyőzi a természetet és addig józanul naiv elbeszélése átcsap a legmélyéig megrendült ember staccatóiba, a rémület káprázatában megnövekedve látja a dolgokat, elveszti szavahihetőségét, elvesztené, ha nem kellene azt gondolnom, hogy ok nélkül nem rázkódhatott meg ennyire és ha legvalószínűtlenebb állításai nem egyeznének a személyes és kétségbevonhatatlan élményeimmel.
De beszéljen Lenglet de Fresnoy. Llavyganban hevenyészett fordítást készítettem a memoirnak fontos részéből, a Reménységhez címzett szabadköműves páholyba való felvételétől kezdve, az iszonyattal való találkozásig és itt közlöm, jelentéktelen rövidítésekkel.
…Hosszas sürgetésemre végre M. Ch…, a páholy nagy inkvizítora, megígérte, hogy a legközelebbi „munka” után megkezdi majd az előkészületeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a magasabb fokozatokat felvegyem.
Dobogó szívvel adtam meg a titkos kopogtatást, amikor legközelebb jelentkeztem a Holtel V… V… ajtaja előtt. „Tehát máma”, mondottam Magamnak, „máma végre megteszed az első lépéseket ama királyi ösvényen, melyre kora ifjúságod óta vágyakozol.” Egyben fogadalmat tettem magamban, hogy a kincseket, melyeket a királyi művészet segítségével szerezni fogok, az emberiség javára fogom gyümölcsöztetni.
A testvérek munkája ezen az estén még ünnepélyesebb és felemelőbb volt, mint a megelőzőkön. A szokásos bevezető szertartások után szétgördült a kárpit, mely a terem színpadszerűen felemelt részét fedte. A színpad közepén, girlandok és lampionok alatt, egy tört oszlop mellett egy bánatos hölgy ült, aki az emberiséget jelképezte. Majd egy sánta hadfi lépett be és zavartan nézte a bánatos hölgyet, aki a sánta hadfi láttán heves zokogásban tört ki.
A szomszédom elmagyarázta, hogy a sánta hadfi egy bizonyos Thibaud nevezetű invalidus, aki Rossbachnál megsebesülvén, az énhalál szélén áll és a páholyhoz folyamodott segítségért. Mindannyian meghatva szemléltük a tiszteletre méltó hős szomorú állapotát.
Ekkor egy sárkány jelent meg a színen, majd egy teljes fegyverzetbe öltözöztt templárius lovag. A templárius lovag dárdájával átszúrta a sárkányt, mire kívülről igen finom zeneszó hallatszott. Majd a lovag öve mellől egy erszényt húzott ki, melyet a páholytestvérek előzetes adakozása töltött meg és átnyújtotta a hadfinak. A hadfi az igaz hála könnyűit öntötte és a hölgy, aki az emberiséget ábrázolta, keblére ölelte a templomos lovagot, aki a felséges nagypáholyt jelképezte. Majd kis angyalok jöttek és zeneszóra rendkívül kecses balettot lejtettek. Azután a nagymester megrendítő szavakban adta elő nekünk a szegény hadfi előzetes nyomorát és buzdított bennünket, hogy továbbra is munkálkodjunk az emberiség javára. A testvérek könnyes szemmel ölelték meg egymást és vacsorázni mentek.
Én azonban nem távoztam el, hanem megkerestem a Nagyinkvizítort és udvariasan figyelmeztettem az ígéretére. A Nagyinkvizítor kérdőre vonván, hogy megtettem-e a szükséges előkészületeket, mondtam, hogy három hete nem ettem húst, nem ittam szeszesitalt és Vénustól is megtartóztattam magam (szegény Thérése nem kis bánatára).
Margójegyzet: Később rájöttem, hogy bánata nem volt őszinte, mert közben megcsalt egy ifjú mészárossal a rue St. Denis-ből.
– Akkor kövess – mondta a Nagyinkvizítor.
Egy terembe értünk, ahol néhány álarcos úriember állt egy mágikus pentagramma körül. A Nagyinkvizítor is álarcot öltött, melyre a nap és a hold szimbóluma volt rajzolva. Engem a pentagramma közepébe állítottak, majd kardot rántottak és felém suhogtatták. Istennek ajánlottam lelkemet és a félelemnek semmi jelét nem árultam el, annál kevésbé, mert tudtam, hogy ez a ceremónia minden fokozatot meg szokott előzni és hogy még senkit nem kaszaboltak le ebből az alkalomból.
Azután a Nagyinkvizítor gratulált bátorságomhoz,néhány mágikus szót mormolt, valamely keleti nyelven és rám is álarcot adott. Majd ő és egy másik álarcos úr kézen fogtak és számot gyászkárpittal beborított folyosón keresztül egy szobába vezettek, melynek közepén egy hatalmas koporsó állt. A koporsó oldalába ajtó volt vágva, ezen bementünk a koporsóba.
A koporsó belsejében teljes sötétség volt, itt álltunk a sötétségben egy darabig, miközben a lélegzetvételekből hallottam, hogy rajtam kívül m ég többen vannak a koporsó belsejében. Egyszer csak világosság lett, egy kis asztal előtt álltam, melyen két pisztoly közt egy harisnyakötő és egy kristályedény voltak láthatóak.
Az asztal mögött egy férfiú, csodálatos, komoly arcú, állt, aki, amint a jelvényeiről láttam, nem lehetett más, mint a Nagy Választott, páholyunk legmagasabb fokozata. Mellette pedig egy másik férfiú állt, akinek jelvényeiről megismertem, hogy ő a Napkelet Lovagja.
– Ismeret a Kelet és Nyugat torkolatát? – kérdezte a Nagy Választott.
Zavaromban már-már azt mondtam, hogy sosem jártam arra, de a Napkelet Lovagja oldalba lökött, hogy mondjam azt, hogy igen, amit meg is tettem.
– Ismered-e a hatszög oszlopokat és a gömböket és a bazaltfejű kis állatokat az előcsarnokban?
– Igen – feleltem rá és a Napkelet Lovagja elégedetten mosolygott. Rendkívüli kövérségéről most már megismertem, nem volt más, mint a Milord Bonaventura Pendragon nevű angol úriember.
– Tudsz-e balról tengelyt forgatni és jobbról venyigét hegyezni?
Miután erre is igenlőleg feleltem, a Nagy Választott elsütötte az egyik pisztolyt, a koporsó ekkor lassan a levegőbe emelkedett és megállt a mennyezeten, mi ott álltunk a szobában, ott volt a Nagyinkvizítor és a többi úr, akik közben szintén levetették az álarcukat.
– Meggyőződtem róla, hogy Malakius testvér (mert ez volt a titkos nevem) ismeri az alsóbb fokozatok titkait – mondta a Nagy Választott. – Most megkérdezem a kristályban beszélő Uriel arkangyalt, hogy erkölcsei folytán megérdemli-e a magasabb fokozatba való felvételt. Hozzátok be az ártatlan leányzót.
Két úr kézen fogva bevezetett egy fehér ruhás, igen bájos, fiatal hölgyet, talán tizenhárom éves lehetett. A Nagy Választott átható tekintetét a lányra szegezte:
– Valóban ártatlan Ön? – kérdezte.
A hölgy sértetten erősítgette ártatlanságát.
A Nagy Választott kiterjesztette karját és ismeretlen nyelven imát mormolt a leányzó fölött, majd az asztalhoz vezette és felszólította, hogy nézzen bele a kristályba. A hölgy engedelmeskedett.
– Látja Ön Uriel arkangyalt, kisasszony, a mérleggel, a gömbökkel és a kétfejű cethallal a jobbjában?
– Nem látom – felelte a leányzó.
– Akkor Ön nem is ártatlan – mondta a Nagy Választott ingerülten. A leányzó ekkor ismét a kristályba nézett és így szólt:
– De igen, már látom.
– Látja Uriel arkangyalt?
– Látom.
– Mit csinál?
A leányzó egy ideig hallgatott, majd azt mondta:
– Ajándékot ad egy icipici alaknak, aki ugrál.
– Helyes – mondta a Nagy Választott. – Az icipici alak Malakius testvér, akit Uriel arkangyal meg fog ajándékozni a filozofikus Merkurral, a Bölcsek Kövével, mindnyájunk legfőbb céljával.
Azután keblére ölelt és mindnyájan melegen gratuláltak, csak Milord Bonaventura nem, aki eleven társalgásba mélyedt az ártatlan leányzóval.
Ezzel az aznapi munka véget is ért. Milord Bonaventura karon fogott és meghívott vacsorára.
Kocsijában ülve azonnal megkérdezte tőlem, hgoy megnyerte-e tetszésemet az ártatlan leányzó, mely kérdés engem nagyon meglepett és nem tartottam illőnek az alkalom komolyságához. De Milord Bonaventura igazi epikureus volt és a Bölcsek Kövét is azért kerweste, hogy mérhetetlen arany birtokába jutva, az élvezeteit is mérhetetlenül megsokszorozza. Ezért nem is találta meg soha a Bölcsek Kövét.
És míg én hasztalan vártam, hogy tőle, mint a Napkelet Lovagjától, épületes titkokat fogok hallani, ő folytonosan a leányzóról fecsegett és terveket szőtt, hogy hogyan lépjen a leányzó nemesasszony-anyjával érintkezésbe, és faggatott, mit gondolok, mennyi aranyat kell ígérnie, hogy a leányzó birtokába jusson. Ez nagy csalódás volt nekem, de hogy kedvében járjak, megígértem, nevében fel fogom keresni a leányzó nemesasszony-anyját és megkörnyékeztem.
Mikord Bonaventura az Ile St. Louis-n bérelt magának egy kis palotát arra az időre, amíg Párizsban tartózkodik. Itt fogyasztottuk el estebédünket.
Vacsora után, mikor már szemlátomást kellemes hangulatban volt, ügyesen az esti szertartásokra tereltem a beszélgetést. Elragadtatással emlékeztem meg a Nagy Választott komoly, méltóságteljes magatartásáról.
A Milord nevetett és elmondta, hogy a Nagy Választottat St. Germain grófnak hívják, legalábbis ő így nevezteti magát: igen titokzatos ember, a származását senki sem ismeri, némelyek azt mondják, hogy az özvegy spanyol királynő gyermeke egy zsidó bankártól. Annyi bizonyos azonban, hogy XV. Lajos király udvaránál igen nagy tekintélye van, a király órák hosszat bezárkózik vele és alkímista stúdiumokkal foglalkozik. De a Milordnak nincs sok bizalma benne, hogy ezek a stúdiumok valamire vezetnének, mert akkor mégsem volna ekkora bajban a francia államháztartás.
Hanem annyi bizonyos, hogy valami titka van, melynek segítségével a gyémántokat meg tudja puhítani, így megpuhítva a gyémántok megnagyobbodnak, azután St. Germain visszakeményíti őket, de akkor is megőrzik megnagyobbodott térfogatukat. Ehhez semmi kétség sem fér, maga a Milord Bonaventura is látott ilyen megnagyobbított gyémántokat.
Azonkívül kétségtelen, hogy nagy vagyon ura, mert barátainak szívesen megmutatja ékszeres dobozát, amit mindig magával hordoz.
Tehát, ha csaló is, mondta a Milord, akkor sem azért csal, hogy a pénzünket elvegye, hanem csak úgy, élvezetből.
Megdöbbenve kérdeztem a Milordot, hogyan tételezheti fel a felséges skót anyapáholy Nagy Választottjáról, hogy csaló volna. Féltem, hogy a következő pillanatban megnyílnak a falak és a kardot suhogtató urak felnyársalnak bennünket.
A milord azonban, szokott széles mosolyával elmondta, hogy ő már öregedő ember és kora ifjúságától fogva keresvén a filozofikus Merkurt, annyi gaz csalóval találkozott már, akik erszényét megnyírbálták, hogy most már, ha maga Uriel arkangyal jönne hozzá az Úristen bizonyítványával, akkor sem lenne bizalma benne. Megdöbbenve hallgattam káromló szavait.
De a Milord visszatérve St. Germain grófra, elmesélte, hogy sohasem eszik, hanem csak valami maga-gyártotta folyadékkal tartja fenn magát, ezzel szemben a nőket nagyon szereti és a legkülönösebb állítása az, hogy több ezer éve él már és többen mesélik, így nevezetesen egy öreg grófnő, kinek neve már nem jut eszembe, hogy St. Germaint ismerték volt ötven évvel ezelőtt és akkor is ugyanannyi idősnek látszott, mint most. Úgy látszik, valóban birtokában van az elixírnek, melynek segítségével meg lehet tartani és vissza lehet nyerni az ifjúságot….”
„….Másnap elutaztunk Wales tartományba, ahol a Milord birtokai feküdtek….
A Milord izgatottságtól remegő hangon mesélte el, hogy a közelben, a Sárkányfej nevű régi vár romjai alatt van eltemetve őse, Asap Pendragon, aki, amíg élt, nem volt más, mint maga Rózsakereszt, a rózsakeresztes testvériség megalapítója.
-Ha ez igaz – kiáltott fel St. Germain -, akkor a holtteste még most is teljes épségben kell, hogy feküdjék a sírjában!
– Az igazság több ennél – súgta a Milord, közelebb hajolva -, Rózsakereszt még mindig él, mint Merlin, a próféta, vagy mint Véreskezű Owain, a walesiek hőse. Fekszik a sírjában, várja az időt, hogy kikeljen.
A családi hagyomány, mely apáról fiúra száll, úgy tudja, hogy Rózsakereszt, mikor az öregség hatalmát kezdte érezni magán, magához hívatta legjobb barátját, Robert Fluddot, az orvost, testvérét, a rózsakereszt jegyében. Őrá bízta a keletről magával hozott nagy titkot, mellyel az életét az emberi testben meg lehet rögzíteni. Az ilymód halhatatlanná vált test fekszik a sírban mozdulatlanul, de élve és elmélkedve ég és föld rejtelmeiről.
Majd befeküdt a sírjába, melyet maga készített magának a világmindenség hasonmására és Fludd, végrehajtván a mágikus műveleteket, melyek az élet természeten túli megőrzéséhez szükségesek, bezárta a sírt és elment. És mint aki teljesítette hivatását, még abban az esztendőben meghalt.
St. Germain és én borzongva hallgattuk a Milord elbeszélését és kérdeztük, a felelettől félve, vajon mit kíván tőlünk, mik a tervei. A Milord azt felelte, hogy a Rózsakereszt még él a sírban és többet tud, mint minden h alandó ember, mert életében is többet tudott és most már százhúsz éve elmélkedik bűvös meditációban az ég és föld titkairól. Ha őt fel lehetne ébreszteni, ha tőle tanácsot lehetne kérni, bizonyára közelebb volnánk a Mysterium Magnumhoz, mint bárki más valaha. Ha St. Germain, aki vissza tudja adni az elveszített ifjúságot, tudományát teljes egészében igénybe venné, talán sikerülne megszólalásra bírni az elevenen eltemetettet….
…Milord vezetésével villámsebesen nyargaltunk a sűrű éjben. Utunk egy magas hegyre kanyarodott fel, melynek tetején egy félelmetes várrom meredezett, baglyok, boszorkányok és kísértetek tanyája. Lovainkat egy kidőlt fal megmaradt kapufélfájához kötöttük, majd a Milord meggyújtotta a magunkkal hozott fáklyákat és behatoltunk a romok közé.
A Milord egy titokzatos mozdulatára megnyílt előttünk egy sötéten ásító csigalépcső. Reszkető térdekkel botorkáltam lefelé és ki írhatná le rémületemet, mikor egyszerre érzem, hogy a lépcsőfok, amelyen állok, süllyedni kezd alattam. …
Egy óriási terembe értünk, melynek véghetetlen távolba vesző sarkaiból a tenger tompa zúgását véltem hallani vagy valami más zúgást, mely a tengeréhez volt hasonlatos.
A terem koporsókkal volt tele és mindegyik koporsónak a fedele lassan felemelkedett, majd ismét lezáródott, mint tátogató szájak harapásra készen, és intve, hogy ne menjünk tovább.
A félelemtől félőrülten támolyogtam be a következő terembe, hol minden eddiginél szörnyűbb iszonyat várt ránk.
A terem közepénoltár állott, ezt a Milord félretolta, alatta megtaláltuk egy sír kőlapját, melyet St. Germain csodálatos machinációk segítségével kimozdított a helyéből.
A sírveremben ravatal állt, azon feküdt egy hatalmas aggastyán, régies, díszes ruhában, a kezén olyan gyűrűkkel, melyeknek ékköveihez hasonlókat még sose láttam. Úgy feküdt nyitott szemekkel, de mint egy vak és nem látott, meg sem mozdult. A Milord meg én rémülten rejtőztünk el a félretolt oltár mögé. St. Germain egészen fehér volt, talán már ő is visszavonult volna, de szégyellte magát.
Vesszejét végighúzta a sírban fekvő fölött, majd üvegcséjének tartalmát a homlokára csepegtette.
Akkor az alvó megrázkódott, fejét felénk fordította, arca olyan kifejezést öltött, mint aki lát. Nagy lassan felemelte a fejét, karjára támaszkodott és ajkán valami rettenetes kiáltás tört ki.
Ugyanekkor a föld alatti nap, mely a termet bevilágította, sötétedni kezdett és a terem oldalán látható harangok megszólaltak.
Kővé dermedve láttuk, amint a sírban fekvő lassanként feláll és kilépni készül a sírjából.
Akkor St. Germain felkiáltott és kirohant a teremből, mi pedig a nyomában…”