Miskolc. Szöveggyár a halott gyárban

Maga a dráma nem a színház kiírására született, mondja. Nem kötődik hozzá, 2011 és 2022 között írták, nagyjából 11 év alatt. Több éven át táboroztattak diákokat kint, a halott gyár területén – ez volt a Szöveggyár –, olyan középiskolás fiatalokat, akik valamilyen módon érdeklődtek az irodalom iránt.

– Aki oda kimegy, érzi a töménytelen érzelmet, történetsort, ami a gyár egész múltjában, privatizációs rémtetteiben és a jelenében is benne van, érzi, hogy milyen erős a kisugárzása – magyarázza. A gyárterület 120 hektár a város közepén. A diákok szintén értették és érezték ezt az atmoszférát, akárhonnan jöttek, még ha nem is voltak miskolciak.

– Paradox dolog, mert az enyészet szomorú, de aki miskolci, az tudja, hogy nagyon komoly, boldog korszaknak a szomorú mementója mindez. A 70-es években 200 ezer ember lakott Miskolcon, annak a fele kapcsolódott a gyárhoz: 20 ezren dolgoztak ott, de a családtagokkal, rokonokkal együtt nagyon sok embert érintett. Ez az acélváros-lét és identitás mindenki számára világossá vált ott, a táborban is. Apokaliptikus és heroikus táj, ezekkel kezdtünk dolgozni óhatatlanul.

A legveretesebb formát választották

Zemlényi Attila meséli, 1989 óta él Miskolcon, így a végigélte a privatizáció szította érzéseket, amikor évekig ígérgették, újraindul a gyár, és az acélváros újra acélváros lesz. De maga az írás valahogy magától alakult.

– Az volt az érdekes, hogy hexameterben kezdtük írni, a nyáj volt a fiatal diákok alkotóközössége, mi meg a két tanár, a két pásztor: egyszerű analógia. Az apokaliptikus hangulatú táj miatt is éreztük, hogy a legveretesebb formához kell nyúljunk, mint ahogy Radnóti is eklógákat írt a haláltáborban.  Mindezt a saját nyelvezetünkön, de nem mindenhol tartottuk meg a hexametert, mert ott, ahol úgy éreztük, hogy lovári nyelvet kell használni, ott azt haszáltuk, ahol úgy éreztük, hogy szlenget, ott azt.

Az elkészült szövegeket passzolgatták egymásnak, mint a pingponglabdát. Nagyon lassan haladtak, főleg akkor, amikor jött az újabb tábor: megadta az alaphangulatát a diákokkal való közös munkának. Elkezdték tolni nekik nagy kaján vigyorral és kappanhangon ezeket az eklogákat, ami mint stílusbravúr is megjelent, és mivel a tábor helyszínéről írták, így rögtön be is vonták őket.

– Akkor írtunk, amikor kedvünk volt, és pont attól ilyen szerencsés, hogy nem kényszerből történt, nem volt publikációs szándékunk, igaz, itt-ott megjelent az évek során néhány részlet, de azt sem tudtuk, mi lesz a vége, hogyan formálódik, organikusan alakult ki ez a mai szerkezet.

A színház pályázata, mint hajtóerő

Kérdezzük, hogyan állt össze végül egésszé a mű, Zemlényi Attila szerint ez is sorsszerű. A színház pályázata volt végül a hajtóerő, de az is különös módon. Mindig bejött a képbe Vályi Péter karaktere, aki 1973-ban miniszterelnök helyettesként meghalt a gyárban, és ott volt a graffiti, a beteg kisfiú karaktere, ezek erősítették egymást, és később fontos részei lettek a kész drámának.

– De nem kellett karaktereket átírni, legóként sikerült illesztgetni anélkül, hogy vért izzadtunk volna.  Aztán valahogy összeállt, ami mögötte van, a városdráma, a város traumája, ahogy ez történt, ahogy tönkrement a nehézipar, és nem jött helyette semmi. Ha nem vagyunk acélváros, akkor mi vagyunk. Ott állunk identitás nélkül, és ez még ma is így van. Ezek a kérdések egymás után érkeztek meg a közös gondolkodás során, és eleve idő kellett, hogy rádöbbenjünk ennek a traumának a mélységére. Talán az is kellett, amit egy pszichológus barátom mondott, hogy a 90-es években a pácienseinek a többsége valamilyen módon kötődött a gyárhoz. Amikor végre befejeztük, megmutattam Fagyinak, (Fandl Ferenc színész, az előadás későbbi rendezője – a szerk.) ő volt az első színházi olvasója, aki a legnagyobb megdöbbenésemre rögtön látta a szövegben, hogy valami ilyesmit keres.

Elfogyott az összes jegy

Amikor beadták a pályázatra a művet, álmunkban sem gondolták volna, hogy nyerni fognak. 200 pályamű érkezett be, ők meg nem írtak drámát soha korábban, a költészet felől, a szerkesztés felől érkeztek, mint ahogy az író fogalmaz, úgy érezte, olyan, mintha kenyai futókkal kellene maratont futnia. Az első díj úgy érzi, szintén sorsszerű. Napvilágra kellett kerülnie a drámának, így kellett történnie. S hogy hogyan tovább? A játékszínbeli premier előtt elfogyott az összes jegy, ezt csodálatosnak érzi. A bemutató siker volt, bízik benne, hogy lesz folytatás.

– Az lenne a legcsodálatosabb, ha sok miskolci láthatná, olyan is, aki csak elmegy a gyár mellett a villamossal, busszal, olyan is, aki ott dolgozott, vagy anyukája, apukája ott dolgozott, hogy valamilyen ponton megérintse, megfogja ez, hiszen ez a mi életünk. És gondolkodnunk kell. Mert maga a darab is felvet egy megoldást, hogy mit lehet ezzel kezdeni.

Organikus megoldás, amit lehet irányítani is

– Mert hány éve beszélünk erről. Valószínű, tényleg nem az a válasz erre, hogy majd sok száz milliárd forintból az egészet eldózerolják, kicserélik a földjét, és csodálatos beruházási terület kerül majd a helyére, mert nem így lesz. Hanem mint amit a dráma is kínál, egy organikus megoldás, amikor visszaveszi a természet, ami az övé. Ezt lehet irányítani is. Olyat képzelnék el, mint ami a Factory története: odaadni hasonló kis közösségeknek. Ha örökbe adsz egy csarnoképületet, akkor fel lehet a betont törni, ha ezt kertész segíti, akkor virágokkal fel lehet öltöztetni. Pár év múlva úgyis a legfontosabb lesz a zöld meg a kék. Ami ha nem lesz nekünk, akkor nagyon nagy bajban lesznek a gyerekeink, meg az utánuk jövő miskolciak. Igazából így gyógyulna be a sebhely.

A szerző szerint jó lenne, ha a téma valamilyen módon a köztudatba kerülne, akár a darab kapcsán. És tudjunk mit kezdeni vele végre.

– Mi, a vasisten gyermekei – mondja még. Megjegyzi, úgy tudja, legalább tíz előadást tervezett vele a színház, talán, lesz igény rá a miskolciakban. Lehet belőle bérlet, megnézhetik a gyerekeink. Ha nem így lesz, azt is elfogadja, de olyan jó lenne, ha magunkénak tudnánk tenni, legalább egyes elemeit.