Az ideböfögő zsebnáciknak ajánlanám figyelmébe, hogy zsidók nélkül nem lenne Bibliánk, miként Krisztusunk (azaz Messiásunk) sem. Magyar sportolók, Olimpiai, Világ és Európa bajnokok közt is találunk sok zsidót, miként világhírű magyar tudósok, művészek, ilyen-olyan elismert szakemberek között is, hogy csak ennyit említsek. Persze ezen tényektől ne zavartassák azt a pár szem félig döglött agysejtjüket, mert akkor kipusztulnának azok a felettébb értelmes antiszemita gondolataik, és akkor már csak a pirézeket lehetne fikázni. Oh sancta simplicitas!
A szent Biblia a szeretet és béke igehirdetője és ha már biblia akkor a vatikánnak az egyházaknak szorgalmazni kéne a világ vezetői felé az USA és még Oroszország vezetője és Ukrajna vezetője felé is, hogy kimondják a világ vezetői, hogy hiba volt a háború tévedés volt a háború és többet ilyen nem fordulhat elő és sürgetni a tűzszünetet majd béketárgyalásokat békét ami elhozhatja a megértés szeretetét. Belátni és beismerni, hogy Ukrajnának nem kellett volna provokálni az Oroszokat, viszont Oroszországnak is belátni és beismerni, hogy súlyos hiba volt megtámadni Ukrajnát és belátni tévedtek, hogy háború volt és többet ilyen nem fordulhat elő és hirdetni a békét főleg karácsony közeledtével a szeretet által. Háborúban nincsenek győztesek csak vesztesek egy háborúban a háborúzó felek mindannyian hibásak. Valamint Izraelnek és Palesztinának is szembenézni egymással és belátni és beláttatni vezetőik felé, hogy ott is hiba volt a háború és többet ez nem fordulhat elő. Mert igenis Izrael és Palesztina nem igaz, hogy csak konfliktussal tud élni létezik tárgyalás ahol az egymással vitázó Izrael és Palesztina igenis a vitás, zűrös kérdéseket tárgyalóasztal mellett kell, hogy eldöntse mivel az emberiség gondolkodó lény ha pedig gondolkodó lény nem a fegyverekhez kell nyúlni hanem a párbeszéd irányába elmozdulni a feleknek tárgyalás útján megoldani vitás kérdéseiket. Mert az mégiscsak nem mehet így tovább, hogy megélték és még sokan emlékeznek az első és második világháborúra és senki nem akar rettegni a harmadik világháborútól. XXI. században a technika csúcs korában a háborúk helyett a szegénység felszámolásával kéne foglalkozni és a világjólétet kell teremteni a világ államaiban. Magyarország és a vatikán a béke mellett egyre több nemzetnek kell felismerni, hogy a háború hiba és többet nem fordulhat elő és hirdetni a béke igéjét a szeretetet a világbékéhez a világbékéért főleg a karácsony közeledtével vágynak sokan a háborús övezetekben a fegyverek helyett a békére a konfliktusok helyett a SZERETETRE. Kiszámolták ha most azonnal minden háború befejeződne a fegyvergyártásra szánt pénzek helyett a világélelmezésre szánt pénzekből annyi
élelmiszert elő lehetne teremteni, hogy még afrika száhel övezetében is fel lehetne számolni az éhínséget és ott is élelemmel mindenki bőségesen jól lakhatna akárcsak az egész világon. Az USA, Ukrajna, Oroszország mindhárom nagyhatalom olyan sok gabonát termel amely az egész világnak elegendő lenne és még az éhezők is bőven jóllakhatnának ha minden gabona időben odaérne például Afrikán belül is a legrászorultabb vidékekre is a száhel övezetbe. Az emberiség mindig mondja magáról büszkén civilizált. Sajnos amíg háborúk vannak Orosz-Ukrán háború Izrael – Palesztin háború addig civilizációról nem beszélhetünk csak civilizálatlanságról az emberiség akkor lesz érett, felnőtt és civilizált a civilizációban ha a háború helyett a béke és szeretet igéjét fogja hirdetni ami a világbékéhez kell. Világbékéhez vezető út a megértés és legfőbbképpen az elfogadás, hogy elfogadom a másikat is és a szeretet ami elhozhatja a világtestvériséget is, hogy ember és ember egymásba nem az ellenfelét és még csak nem is az ellenségét hanem a barátját lássa az emberséget lássa a segítőjét. A háborúk a megbocsáthatatlan bűnök közé tartoznak.
Tehetségeseknek és okosnak gondoljátok magatokat, mégsem tanultok :
„Arbeit macht frei !”
A biblia egykori holt tengeri tekercsek alapján íródott, Jung által kidolgozott Mária, napbaöltözött asszony idejével, aranykorként, arany jóslatként dolgozták ki a Hunniával azzal, hogy akarat és megzabolázott indulat utáni emberré válással lehet odakerülni, aranysas jelével a többmillió éves jungizmusnak. Jehova labdaveregetőként vesz részt az állandó apokalipszisében Magyarországnak, mivel a sátán legyőzte, őt is, mint a lengyel egyházat angyalokkal együtt, akiknek a sorsát ismételték testlebontással, nemi gyalázással, Fábryék kezdetével. Az emberré válás gondolata régen foglalkoztatja a sötétség népét. Kezdetben lelküket adták el a halálnak és az ördögöknek, hogy gazdagok és híresek legyenek. Ők az aranyembert alkémiával fogják fel, aranykészítés céljára kívánják felhasználni a lopott atlantiszi dallam erejét, amiből mint minden könyvükben leírják, fel karnak támadni örök életre valamennyien egyetlen nagy közös áldozással, mint állandó világégés megrendezői és az emberiség mészárosai. A bibliai vallások nagypán utcai nemi berendezések, ez Orbán népe a keresztényeivel, a többi ébredő játszótér egyházait jelenti, állandó kislányáldozókként és a miskolci elmeosztály van felettük, Hit szektájával együtt a spiritiszta szent szellemnek, földöntúli hatalommal. Nem volt kegyelem előttük az emberiségnek, mivel felszámoltak mindent, ami emberiséget jelentett. Jézus állandó Várhegy berendezéssel újra várunk rád berendezését jelenti Lévi könyvének, amit mindig kezdenek elölről misszióikkal együtt, háborúival a világnak, mint világkönyvtár tagjai.
Szivárvány jelzi az eljövendő, szép jövőt volt az elmélete.
A perecesi A. Marianna, mint Lucifer Évája főszerepe lett volna szivárvány jelével Mózesnek:
*
Kohut Katalin: Éva és a tudás
*
Éva! Te bűnre csábító!
Sejtetted-é a jövőt,
Mikor feledet felbiztattad
A kíváncsiságra.
*
A lopott tudás, mint a rokka,
Ha dilettáns tekeri
Sötét művé szövődik,
S megsebez.
*
Azóta az asszonyok
Csalárdok és csábítók
Az asszonyság kezdetén,
Hogy aztán fizessenek vétkükért
Kínban, szenvedésben.
*
Te nem tudtad, Éva,
A születéshez kell a fájdalom,
S a kereszt súlya nehezül a testre.
Kín-örökség tőled a megkísértés,
A kígyó éberen figyel
Lesve tettet, álmokat,
Mohón kapaszkodik
A legparányibb gondolat-szikrába,
S markolja kéjtől ittasan.
*
A kísértőd sárban tekeredik, Éva.
A Mózesé megszelídült,
Felnemesedett szellem,
Mely, mint az oroszlán
Védelmezi az igazat,
Ereje elpusztítja
A varázslat káprázatait,
A képzelet, s káromlás
Szörny-szülötteit.
*
Éva! Vajon, ha akkor
Megismered a kígyók királyát
Lettem volna tapasztaló a földön,
Vagy gondolatban éltem, csak
A csillagok idejére várakoztam
Eljönni, lejátszani
Oly’ sok szerepet
Egy életnyi Plútó-időszak alatt
Völgyekben, szakadékokban,
Rám tekeredő gyomokkal?
*
Nagyobb diadal Éva
A megtérő tapasztalata,
Mint a Paradicsom Kerubjának fehérsége,
Nagyobb, mert forrása a szenvedés.
*
Éva! Utad leröpített a semmihez,
Ahonnan szivárvány ível
Hétszín ünneplőben,
S az út végén a kedves vár
A fehér éjszakán, s mézédes
Nektárral üdvözlik e nászt
A szelíd várakozók.
*
Éva! A csodák éjjelén
Így suttog ajkad:
Levetettem a súlyokat,
Ismerem jól a nevüket,
A földi lét bölcsessége
A hit jóságával a tudás.
*
Miskolc, 1994. november Tatárdomb, Üllő u. 5
*
Hat éve média által ismételt aranykori elmélet, mely ember-aranya a tökéletesség, így dolgozta ki számukra Hamvas Béla, három részre osztva a filmválasznat, bal oldalon a múlt, középen a jelen, jobbon a jövő képeivel és díszleteivel. az aranysas napbaöltözött asszony Máriás elméletének népét jelenti, az aranynyíl földönkívüliek szimbóluma volt.
*
Kohut Katalin: Arany jóslatok
*
Aranysas
Jelzi a jövőt,
Balról jobbra
Repítik szárnyai,
S követi őt
Egy aranynyíl,
A megzabolázott
Indulat,
Az akarat
És értelem
Arany-jóslatai.
Mózes
,,- A halálvágy a legfontosabb mítosztermelő erők egyike – magyarázta tovább Waldheim, most már inkább magának és izgatottan. – Ha jól olvassuk az Odysseiát, hát másról sem szól az egész. Ott vannak a halál-hetairák, Kirke, Kalypso, akik barlangjukba csalogatják az utast a boldog halott-szigeten és nem akarják továbbengedni; egész halottbirodalmak, a lotophagok, a phaiakok földje és ki tudja, nem halottország maga Ithaké is? … Messze nyugaton, a halottak a nappal mindig nyugatra hajóznak… és Odysseius nosztalgiája és visszatérése Ithakébe talán a nemlétezés utáni noszgalgiát, a visszaszületést jelenti… Lehet, hogy Pénelopé annyit jelent, mint kacsa és eredetileg lélekmadár volt, de ezt egyelőre még nem tudom bizonyítani. Látod, ez olyan téma, amivel feltétlenül és sürgősen foglalkozni kellene;neked is… Kidolgozhatnál egy részletet, hogy belejöjj a vallástudományi módszerbe. Például nagyon érdekes volna, ha írnál valamit Pénelopéról, mint lélekkacsáról.
Mihály köszönettel elhárította a megbízatást, pillanatnyilag ez kevésbé érdekelte.
-Miért csak az archaikus görögség érezte ennyire a halál jelenvalóságát? – kérdezte.
– Mert a civilizáció természete mindenütt az, a görögöknél is az volt, hogy eltereli az emberek figyelmét a halál realitásáról és ellensúlyozza a halálvágyat, ugyanakkor, amikor az élet nyers megkívánását is csökkenti. A keresztény civilizáciuó is ezt tette. Pedig azok a népek, amelyeket a kereszténységnek kellett megszelídítenie, még sokkal nagyobb halál-kultuszt hoztak magukkal, mint amilyen a görögöké volt. A görögök tulajdonképp nem voltak nagyon halálos nép, csak éppen, hogy ők mindent jobban ki tudtak fejezni, mint mások. Igazán halálosak az északi népek voltak, a germánok, erdeik mély éjfelében és a kelták, legkivált a kelták. A kelta legendák tele vannak halott-szigetekkel; ezeket a szigeteket a későbbi keresztény feljegyzők jellegzetes módon a boldogok szigetévé alakították át és a hülye folklor-kutatók általában be szoktak ugrani nekik. De mondd kérlek, hát a boldogok szigete az, amely ellenállhatatlan kényszer gyanánt küldi követét, a tündért Brán királyfihoz? Vagy a boldogságból visszatérő ember válik egyszerre porrá és hamuvá, amint elhagyja a szigetet, mondd kérlek és mit gondolsz, miért nevetnek azok a nevető emberek a szigeten, a másik szigeten? A boldogságtól; azért nevetnek, mert halottak és nevetésük az a szörnyű hulla-vigyor, amit indián maszkokon látni és a perui múmiák arcán. De ez, sajnos, nem szakmám, a kelták. Hanem te foglalkozhatnál velük. Meg kellene tanulnod, gyorsan és okvetlenül, írül és kymriül, úgy sincs más dolgod. És el kellene menned Dublinbe.
– Jó – mondta Mihály -, de beszélj kérlek, tovább, nem is hiszed, mennyire érdekel. Hogyan szűnt meg az emberiség vágyódni a halott-szigetek után, vagy talán most is vágyódik: Szóval mi a történet vége?
– Csak egy kis saját gyártmányú spengelerei-jel tudok felelni. Hogy az északi népek beléptek a keresztény népszövetségbe, az európai civilizációba, annak, ha emlékszel, az volt az egyik következménye, hogy két évszázadon keresztül nem volt szó másról, mint halálról: a X. és XI. században, a clunyi szerzetesi reform századaiban. A kora-román korban a kereszténységet az a veszedelem fenyegette, hogy a legsötétebb halálvallás lesz belőle, valami olyasmi, mint a mexikói indiánoké volt. De azután mégis előtört eredeti mediterrán és humánus jellege. Mi történt? A halálvágyat a mediterránoknak sikerült szublimálni és racionalizálni, vagyis magyarul, a halálvágyat túlvilági utáni vággyá hígították, átalakították a halál-szirén szörnyű sexeppealjét a mennyei karok és rendek angyali zenéjű hívószavává. Most már nyugodtan vágyódhatott a hívő szép halál után; nem a meghalás pogány örömei után vágyódott, hanem a mennyország civilizált és tisztes örömei után. A nyers, ősi, pogány halálvágy pedig száműzetésbe ment, a vallás alatti rétegekbe, a babona, boszorkányság, sátánosság elemei közé. Minél erősebb lesz a civilizáció, annál jobban tudat alá kerül a halál szerelme.”
Szerb Antal: Utas és holdvilág – Könyvajánló
*
Az emberiséget minden korszakban foglalkoztatta a halál, az elmúlás. Egyes népek, mint az etruszkok külön halotti kultuszt hoztak létre, lehet mondani, hogy örömmel áldoztak a halál oltárán, míg mások, mint az egyiptomiak keresték az örök élet füvét. Azt tartották, hogy mivel az istenek felett is a halál uralkodik, valamennyien utasok a földön, amit Szerb Antal a könyv címével hitelesen ábrázolt, mint a holdvilággal, melynek sejtelmes, titokzatos fénye kíséri a mindig újjászületőket. Úgy látszik, a halál birodalmának soha nem lesz vége, az egész világ a fogságában vesztegel. A földi élet születése pillanatától készül a halálra. Az emberek mit sem tudnak mindaddig a rájuk leselkedő végről, míg nem találkoznak vele valamelyik hozzátartozójuk elvesztésekor. Az ember ragaszkodik az élethez.
E könyv főszereplője, Mihály szakítani kívánt a mások által megszokottal, nem érezte magát jól az élők világában. Néha megnyílt alatta a föld, mintha el akarná nyelni, magához rántani. Egy ilyen alkalommal találkozott Ulpius Tamással, akivel tökéletesen megértették egymást. Az Ulpius család lett az otthona, a játszótere. Tamás húgával, Évával alakították a könyvbéli szerepeket, természetessé vált számukra a meghalás. Ez az egyik szál, mely végigvonul a regényen. Játék lett számukra a halál, melynek népeit és maradványait Olaszország területén is felleltek, mint a halotti kapukat a házakon. Onnantól a konzekvenciákkal szakítottak, mintegy színjáték keretében lebegett velük az élet. Erzsi, Tamás felesége is szakítani akart a házasságával a jómódú, szép élettel, testi szabadságra vágyott, bár tudta férjéről, hogy gyakorlatiatlan és nem való ebbe a világba.
A regény negatív figurája János, akivel nem szívesen kerül az ember baráti kapcsolatba sem.
Ervin kilépett az Ulpius házból, Olaszországban lett ferences szerzetes. Valaha ő volt Éva szerelme, Páter Severinus lett belőle Folignóban. Lemondó életével szintén a halálnak lett jegyese.
Talán nem véletlen kezdődik a regény Velencében, mert Mihály egyetlen örömét a régi házak történelme és áhítatos csodálata jelentette. Velence annyi mindent tapasztalt, megélt, a sötétség és félhomály fojtogatta. Olaszország Mihály vágya volt gyerekkorától, de úgy érezte, hogy különleges alkalomnak kell lennie, hogy az a megtiszteltetés érje, hogy közelről gyönyörködjön városaiban, falvaiban, épületeiben, ahol egykor a híres emberek éltek. Ilyen vágya teljesült akkor is, amikor a nászúton lekéste a vonatot, melyen egyedül utazott Erzsi, felesége tovább. Nem is bánta, úgy érezte, hogy ez nem lehet véletlen, így közelről tanulmányozhatja a legendás vidékeket. Talán azt is lehet mondani az Ulpius ház játékosaira, hogy holdkórosok voltak. Tamás Rómában találta meg a válaszokat a halál titkairól, mely fellebbentette a függönyt az egyházak túlvilági életben örvendező halálvágyáról is és eredetéről:
,,… Hogyan szűnt meg az emberiség vágyódni a halott-szigetek után, vagy talán most is vágyódik?…
Csak egy kis saját gyártmányú spengelerei-jel tudok felelni. Hogy az északi népek beléptek a keresztény népszövetségbe, az európai civilizációba, annak, ha emlékszel, az volt az egyik következménye, hogy két évszázadon keresztül nem volt szó másról, mint halálról: a X. és XI. században, a clunyi szerzetesi reform századaiban. A kora-román korban a kereszténységet az a veszedelem fenyegette, hogy a legsötétebb halálvallás lesz belőle, valami olyasmi, mint a mexikói indiánoké volt. De azután mégis előtört eredeti mediterrán és humánus jellege. Mi történt? A halálvágyat a mediterránoknak sikerült szublimálni és racionalizálni, vagyis magyarul, a halálvágyat túlvilági utáni vággyá hígították, átalakították a halál-szirén szörnyű sexeppealjét a mennyei karok és rendek angyali zenéjű hívószavává. Most már nyugodtan vágyódhatott a hívő szép halál után; nem a meghalás pogány örömei után vágyódott, hanem a mennyország civilizált és tisztes örömei után. A nyers, ősi, pogány halálvágy pedig száműzetésbe ment, a vallás alatti rétegekbe, a babona, boszorkányság, sátánosság elemei közé. Minél erősebb lesz a civilizáció, annál jobban tudat alá kerül a halál szerelme.”
Mihály kilépett Éva bűvköréből, kiábrándult, már nem volt képes arra, hogy általa és miatta haljon meg. Megtanult komformizálódni tizenöt évnyi halálvágy után az élethez, melyet úgy könyvelt el: élni kell, mint patkányoknak a romok alatt. Az életet nem szabad túl komolyan venni, bár a tisztesség ezt kívánja tőlünk, de akinek csak játék, annak olcsóvá válik és halálossá életútja.
*
2015. szeptember 25.
Szerb Antal: A Pendragon legenda (részlet)
*
,,Nincs félelmesebb, mint az érthetetlen. El akartam szaladni. Inkább a fák, mint az emberi rejtély… De nem tudom, a fáradtság tette, vagy a felizgatott fantázia, csak álltam, mint álmomban, mikor az ember nem tud megmozdulni. Hipnotizáltam bámultam a meszelt falra.
A fal megmozdult, lassan-lassan félrehúzódott, mögötte teljes volt a feketeség. A feketeségből kilépett valaki, magas, talpig fekete, csak a haja és a malomkő-gallérja világító fehér.
Retteneteset kiáltottam.
Apró kövek villámgyorsan forogtak a szemem előtt és növekedtek, lilán és kárminvörösen és egy kis pont egyre világosabb lett, szörnyű világos.
Négy fal közt voltam, Sötét volt, csak tapogatózásból tudtam, hogy be vagyok zárva. Olyan csend volt, hogy szinte hallani lehetett.
Honnan tudom, hogy még nem haltam meg? – jutott eszembe. Lefeküdtem a kőpadlóra és kimerült, álomtalan alvásba hulltam.
A további emlékeim rendkívül zavarosak. Normális körülmények közt is nagyon élénken szoktam álmodni és összetévesztem időnként az álmaimat azzal, ami csakugyan megtörtént. És ebben a különös kalandban végleg elvesztettem a valóságérzetemet. Nem akarok hazudni és óvatosnak kell lennem azoknak az eseményeknek az elmondásában, amelyek most következnek.
Kimerültségemben is iszonyatos lelki feszültségemhez még az is hozzájárult, hogy az esőben szokásom szerint meghűltem és lázam volt. A cenzúrám nagy kihagyásokkal működött és minden láz-képzet valóság-ízt kapott.
Például az is kétségtelennek látszik, hogy időnként ettem és ittam valamit, mert nem emlékszem, hogy éhségtől, vagy szomjőságtól szenvedtem volna. De hogy mit és hogyan ettem, egyáltalán nem maradt meg a fejemben.
Érthető módon fogalmam se volt róla, hogy mennyi ideje tart kísérteties fogságom. Az órám lejárt. A helyiségnek, melyben bezárva tartottak, nem volt ablaka és nem vettem tudomásul a napszakok változását. Az álmosság periodikus visszatéréséből nem következtettem arra, hogy éjszaka van, mert összevissza aludtam, félálomban merengtem és emberfölöttien éber voltam. Bizonyára voltak órák, amelyek percekig tartottak és percek, amelyek órákig. Mindenki tudja, hogy megváltozik az ember időérzéke, ha láza van.
A legállandóbb emlék és az első, ami eszembe jut, ha fogságomra gondolok, egy szag. Bizonyos fajta füstnek a szaga, ami az egész épületet bejárta. A tömjénre emlékeztetett valamelyest, de keserűbb volt és szédítőbb. Tudom, hogy a mágikus szertartásokhoz mindenféle füveket füstölnek, ez a szag is valami ilyen liturgikus füstöléstől eredhetett. Bizonyára valami olyasminek a szaga volt, amiről sokat olvastam az okkult könyvekben: verbéna, mirha, karib-fű, áloé, ámbra talán. Nem tudom. Minthogy csak olvastam róluk, em tudtam azonosítani a szagot a nevével. Ezt a szagot éreztem akkor is, amikor az éjféli lovas elvágtatott előttem az országúton.
…A szobában különös fény derengett és egy apró alak imbolygott előttem. Nehéz megmondani, milyen volt ez a kis figura: olyan volt, mint ahogy a gnómokat elképzeltem magamnak. Olyan bányászruha-féle gúnyában volt, pilótasapkaszerű valamivel a fején, úgyhogy csak az okos, rosszindulatú, kellemetlen arca látszott. Rikácsoló hangja volt még a legvalóságosabb.
Annyit akkor is tudtam, hogy a látogatóm nem test szerinti valóság, mert térfogata állandóan groteszken változott, mint egy láng, ami lobog. Időnként csapkodott a szárnyával és kukorékolt és máskor nem volt szárnya egyáltalán.
– Üdvözlöm, Benjamin Avravanel. Mindjárt elhozom a ruháját – ezzel kezdte.
– Itt tévedész lesz a dologban – mondtam. – Sosem hívtak Avravanelnek. És nem emlékszem, hogy ruhát rendeltem volna.
– Mindegy – mondta a gnóm és kukorékolt. Akkor ezt valahogy természetesnek találtam.
A gnóm leült valami hárszékre, ami azelőtt nem volt ott és lobogott, határozottan lobogott.
– A nagy Adeptusnak tisztelet és dicsőség – mondta.
– Kérem – feleltem beleegyezőleg -, tisztelet és dicsőség.
– A nagy Adeptus most készült a Nagy Mű végrehajtásához. Így rendelik a csillagok, a csillagok, a csillagok…
Különösképpen mindent láttam, amit mondott. A csillagok az égen egyre keringtek és aztán egyszer csak megálltak jelentőségteljesen.
– A nagy Adeptusnak egy famulusra van szüksége – folytatta a gnóm. – Önt szemelte ki erre a célra, tudós Benjamin Avravanel.
– De kérem, nem értek én ezekhez a dolgokhoz – szabadkoztam.
– Aránylag mégis többet, mint a többi ember, aki itt tartózkodik Merionethshire-ben.
Megtisztelve éreztem magam.
– De ó, jaj – mondta a gnóm – , ó, jaj!
És sisteregve lobogott, mint a nedves fa, ha meggyújtják.
– A Nagy Mű egy pontos megakadt. Nincs tovább!
Megint láttam, amit mondott: egy hatalmas szerkezetet saját fényében derengeni. A szerkezet üvegcsövekből, lombikokból, mozgó karokból, légszeszlámpákból és medencékből volt különösen, rozogán összetéve, de az egész olyannak tetsző látvány volt, mint egy szép állat teste. A csövekben, a medencékben, a lombikokban aranysárga folyadék úszott.
– Itt akadt meg a Nagy Mű – mondta a gnóm, a szerkezet egy pontjára mutatva. – Itt. Nem megy tovább. Látja, már milyen aranyszínű? De még nem arany. Nem arany.
Aztán eltűnt a gnóm és a szerkezet és a fejem rettenetesen fájt.
– Hajoljon közelebb, Benjamin Avravanel. Egy szörnyű titkot kell önnek megsúgnom. A Nagy Adeptus kénytelen a fekete mágiához fordulni, hogy a Nagy Mű tovább haladjon. Mert a Legmagasabb nem segített, segítségül hívja most a Legmélyebbet. Ön a famulus, ó, bölcs mester. Önnek is részt kell vennie a ceremóniában. Keljen fel és készítse elő a szentélyt. Itt az idő, itt az idő.
És egy homokórát láttam derengeni, amint aláfutottak az utolsó szemek. Felkeltem és követtem a gnómot.
Egy ötszögletű teremben voltunk, melyet fentről egy világító test sugárzott be, ugyanolyan, mint amilyen Pendragonban láttam a föld alatt.
Rajtam fekete ruha volt, minden szabás nélkül, ujjak nélkül. A lábamon nagyon nehéz cipő, azt hiszem, ólom lehetett és rajta asztrológiai jelképek.
És azonnal hozzákezdtem a terem előkészítéséhez. Egy pálca volt ott, annak a végét bemártottam valami vérszínű folyadékba, amely egy medencében állott és két nagy koncentrikus kört rajzoltam vele a padlóra, a körbe pedig egy háromszöget. A háromszög belsejébe megint három kört, de nem koncentrikusakat.
Az egyikbe beleállítottam egy füstölő edényt, a másik kettőbe pedig egy-egy fekete, félhold alakú gyertyatartót. Azután a külső koncentrikus kör vonalának egyik pontjára odaszögeztem egy halott denevért, arra volt észak, egy másik helyre egy koponyát, arra volt nyugat. Délre egy kecskebak feje került és keletre egy döglött fekete macska.
Közben a füstölőből kiáradó még szag egyre nehezebb lett és visszatántorogtam a szobámba. Az egész ház zúgott, mint az orgona.
Addigra már a szobámban egy kényelmes kerevet állott, feketével leterítve. Lefeküdtem.
Hogy magyarázzam ezt a kalandot? Akkor sehogy se magyaráztam, benne éltem és oly magától értetődő volt minden, mintha egy új lakás berendezéséről volna szó. Azóta sokat gondolkoztam rajta és két magyarázatot találtam.
Az egyik, az egyszerűbb, hogy álmodtam. Az előkészület részleteit, a rajzot, a kellékeket később mind pontosan leírva találtam Eiphas Lévy, vagyis igazi nevén Alphonse-Louis Constant abbé könyvében, azzal a fantasztikus kiegészítéssel, hogy a gyertyáknak emberi verejtékből kell lenniök, a fekete macskát előzőleg öt napig emberi vérrel táplálták, a denevér vérbefulladt és a bak olyan volt, akivel egy leányzó … cum quo puella concubuerit, amint Eliphas Lévy finoman mondja és a koponya egy kivégzett apagyilkos koponyája kell legyen. Mármost Eliphas Lévynek ezt a könyvét egy-két évvel a walesi események előtt olvastam és a részleteket természetesen elfelejtettem. Lehet, hogy a különös környezet, a fantasztikus előzmények álmomban felidézték emlékezetemben a könyvet, pontos részletekkel. Az ember álmában néha kívülről tud egész verseket, amiket rég olvasott egyszer és rég elfelejtett.
A másik magyarázat az, hogy szuggesztió alatt állottam. Az a valamit, amit gnómnak néztem, tudatalattim volt, amely a trance-ban elszabadul az énemtől és külön életet kezd élni – ezt a médium-állapottal járó én-hasadást a pszichológusok sokszor leírták.
…Az egész ház ébren volt a falakon túl, rettenetes, nyüzsgő élettel, mint egy boly. Lépések hallatszottak, nehéz tárgyakat húzogattak, valami sistergett és valami sípolt és időnként egy gond hangja rezegte be a helyet fekete lemondásával.
Szobám fala megnyílt és fekete köpenybe burkolózva egy nő lépett be. Amint meglátott engem, arcához kapta a kezét, sikoltozni kezdett és kiáltozott:
– Ki Maga? Ki Maga? Ki Maga?
A hangjáról megismertem Wileen St. Claire-t. Hozzá rohantam és megragadtam.
Eileen sikoltozott és kiszakítva magát, a szoba mások sarkába menekült.
– Ne féljen – mondtam -, hiszen ismer engem! Nézzen jól meg. Én vagyok Bátky János, az a magyar, aki elvitte a Maga gyűrűjét az Earl of Gwyneddnek.
Elieen elhallgatott és sokáig figyelmesen bámult rám. Minden mozdulatán látszott, hogy nem beszámítható.
– Ó, hiszen Maga az a kis tudós a kézirattal – mondta és hisztérikusan nevetett.
– Hogy kerül ide – kérdeztem megint – és mit csinál itt?
Eileen hozzám sietett, belém kapaszkodott és rémülten súgta:
– Mondja, ki ez az ember? Ki ez az ember? Akié ez a ház? Ez az aggastyán?
– Az az éj… Nem tudom. Nem tudom.
– Ó biztos benne, hogy… hogy nem Earl of Gwynedd, ötven év múlva?
– Eileen – kiáltottam fel -, mi van Earl of Gwynedddel? Maga látta utoljára… a Maga autóján ment el… mi történt vele?
– Nem tudom. Nem tudom, mi történt az Eerl of Gwynedd-del. Elhoztam ide, ahol már minden elő volt készítve. De nem tudom, hogy azután mi történt vele. Biztos, hogy ez az ember nem az Earl of Gwynedd? … Úgy fázom… Mutassa a kezét. Magának meleg vére van? Igen. Kérem, üljön ide mellém, egészen közel mellém és úgy melegítsen. Úgy fázom, úgy fázom…
Csakugyan, didergett, pedig nem volt hideg.
– Mikor gyermek voltam, odahaza Connaughtban – hadarta Eileen -, akkor volt egyszer ilyen hideg … vastagon befagytak a folyók… üljön közelebb, kérem… Nekünk, akkor nagyon kevés pénzünk volt. Tizen voltunk testvérek… szegény kislány mit csináljon…- hadar egyre mechanisztikusabban.
– … És akkor meggyóntam Fater Consodine-nek, hogy mire kellett a pénz… kérem, kérem, ne húzódjon el… úgy fázom… Nem azért loptam el azt az öt fontot az öregembertől, mert a pénzt akartam, hanem mert nagyon hideg volt… Nem bírom a hideget… Miért néz rám? Nem hiszi? Ne is higgye. A pénz kellett. Már akkor gyűjtöttem a pénzt. Akkor még nem tudtam, hogy mennyi lesz egyszer. Rengeteg pénzem van. Percenként ötven fontot keresek és mégis így fázom… Kérem, üljön közelebb… Mennyit akar? Hol a csekk-könyvem? Szent Isten, Hol a csekk-könyvem?…- és zokogni kezdett.
Azután kissé megnyugodott.
Úgy gondolom, megint faggatni kezdett, hogy mi van az earllel. És Eileen elmondta, amit tudott. Határozottan emlékszem arra, amit mondott, a szavaira, a hanghordozására. Ez nem lehet álom. De… arra is határozottan emlékszem, amit a gnóm mondott, pedig…
Ezeket mondta:
– Mihely megtudtuk Cynthiától, hogy hol van az earl, rögtön elmentem hozzá. Most nem üzenhette, hogy nem fogad. Most ő nyitott ajtót. Tudtam, hogyha meglát, nem lesz ereje kidobni. Nem volt nehéz rávennem, hogy eljöjjön velem. Mindent elhitt. Hogy szakítottan Morvinnal és hogy félek tőle, hogy szükségem van a védelmére. Beült a Hispanóba és jött, mint borjú a vágóhídra. Kérem, ne húzódjon el… Úgy fázom… ez az éjszaka… amíg élek, soha… Mondja, igazán van ördög?
Kértem, hogy meséljen tovább.
– Kijöttünk ebbe a házba és képzelje… mindjárt az első szobában ott feküdt Morvin, pedig nem lett volna szabad mutatkoznia. De nem tehetett róla, halott volt.
És nevetni kezdett.
– Miért nevet?
– Nevetnem kell, ha eszembe jut. Olyan furcsa volt. A nyaka ki volt tekerve, a hasán feküdt és az arca felfelé nézett. Akkor is nevettem. Az earl csak nézett rám, hogy hogy nevethetek. Azt mondja, vigyázzak, Maloney is éppen így halt meg… De én örültem. Gondoltam, most hát mind a kettőjüktől megszabadulok. Ezentúl nyugodtan fogok élni. Pedig ez az ember… sokkal rosszabb…ó, ó… Maga doktor. Mitől van az, hogy az ember teste olyan, mint a jég?
– Meséljen tovább, mi lett az earllel? – mondtam a monomániás refrént.
– Igen, az earllel. Gondoltam, most mégsem lesz jó, most látja, hogy Morvin itt van és gyanút fog. Leült egy székre és a kezébe vette az arcát, így… Elővettem a revolveremet, azt a kicsit, amit Párizsban vette, nagyon szép, fehér emailból… úgy gondoltam, hogy mögéje állok és belelövök a fejébe alul, ahol olyan puha az ember feje… Tudja, egyszer láttam egy embert, akinek szétlőtték a fejét. Marokkóban… milyen jó meleg volt ott… és azok a nők a fátyolokkal,.. elmegyünk együtt Marokkóba, jó? Hogy fogunk innen kimenekülni?
Ó, az érzelmek összezavarodása! A karjaimban tartani és ölelgetni valakit, akihez a karom, a testem mágnesesen vonzódik és akitől a tudatom reszketve iszonyodik…
– Mi történt az earllel? – kiáltottam rá.
– Ne kiabáljon kérem, kérem, ne kiabáljon. Nem tudom, hogy mi történt vele…Ott állt az az ember, elvette a revolveremet. Én mozdulni sem tudtam. Felkapott, mint egy zsákot és bedobott egy szobába…ó, egy olyan szobába… nem is tudtam, hogy ennyi szoba van ebben a kis házban és olyan hideg… Biztos benne, hogy nem ő Earl of Gwynedd?
– Nem vagyok benne biztos. Miben lehet az ember biztos manapság. Lehet, hogy ő az Earl of Gwynedd. Lehet, hogy ő is Earl of Gwynedd. Sok Earl of Gwynedd volt. Tizennyolc. Lehet, hogy ez az egyik. De Maga… Miért gondolja?
– Az arca. Ugyanaz az arc és mégis egészen más. Mintha kívülről befordították volna.
Elieent újra reszketés fogta el, minden eddiginél erősebben és sírógörcs. Nagyon rosszul volt. Úgy kellett dörzsölni, mint valakit, akit vízből húztak ki, amíg végre magához tért.
Akkor elaludt.
Kint a sürgés-forgás még egyre tartott és a füstölő illata beszállt a szobába, ködbe borítva mindent. Az ajtó előtt, az ajtó előtt, amit nem láttam és amin át Eileen bejött… bizonyára állt valaki és lesett minket. Félelmem egyre nőtt. Megint nagy lázam volt. Eileen nyöszörgött és odabújt hozzá. Mint két állat a veszedelemben, összekuporodtunk. Ó, még ez a bűnös, gonosz nő is sokkal inkább, hiszen ő is ember, mint az, a falon túl…
Megint elaludtam.
Mikor felébredtem, Eileen is ébren volt. Köpenye megnyílt, fehéren feküdt a fekete takarón, hátborzongató halálos szépségben.
– Eileen…
Szépsége rám borult, mint egy felhő. A kikötőváros, a világ végén…
Átkarolta a nyakamat és megcsókolt.
Utólag nehéz megmagyarázni. Eileen ott feküdt előttem. Rávetettem magam és csókolni kezdtem a testét, véges-végig, növekvő mámorral, olyan szenvedéllyel, amihez közelítőt sosem éreztem hideg és szabályozott előéletemben.
– Ó, milyen jó meleg, milyen jó meleg a szája – mondta Eileen, dorombolva, boldogan. Szorosan összefonódtunk.
Hogy nem volt más gondom? A félelem, az átélt rémségek, az ajtó előtt leselkedő veszedelem nem fagyasztottak meg? Nem. Nem volt más gondom. A világ végén voltam, az életemen túl, s minden-dolgok összeroppanása előtt egy fél perccel, csillagmérföldekre mindentől, ami értelmes. Nem maradt semmi más, csak a test vonzódása a testhez. A legmélyebb, a legigazabb rétegek felszínre vetődtek ebben a misztikus földrengésben. Talán kárpótolni akartam magam minden percért, amit nem a testemnek szenteltem. Tudom, hogy kiáltoztam és hörögtem, én, aki olyan csendesen szoktam szeretni, mint a lepkék. Nem is én voltam már, csak az életnek egy kiszakadt árama, megszűnte előtt, személytelenül.
Egyszer csak, mint egy parancsra, elengedtük egymást. Végigsimítottuk mart arcunkat és felkeltünk.
A láthatatlan ajtó kinyílt és mi elindultunk, lassan, hieratikus mozdulatokkal.
Mindent, amit azután tettem, úgy tettem, mintha valaki parancsolta volna. Egy pillanatig sem haboztam. És mindezt tudtam, a dolgok összefüggését, mintha valaki elmondta volna nekem, a közlés valami ismeretlen, belső módján.
Tudtam, hogy ő lesz az áldozat, a szentélyben, amit magam készítettem.
Azt is tudtam, hogy most és így kell meghalnia, harapó csókokkal mocskolt testtel, halálos bűnben, hogy az áldozat kedves legyen a Sátánnak.
A furcsa az volt, hogy nem féltem. Teljesen kívül álltam minden emberin. Az érzelmeim megbénultak megszűntek. Csak mentem. Utólag örülök, hogy így volt: ki tudja, micsoda traumát, idegmegrendülést hagyott volna hátra ezeknek a pillanatoknak a feszültsége.
Üres termeken mentünk keresztül, melyek valami meghatározhatatlan élettől dübörögtek, mintha egy nagy kazán lett volna a közelben. Pedig üresek voltak és semmi sem mozdult. A füst nagy volt, ködben mentünk, mint egy esti tó fölött.
Azután megbotlottam valamiben; és kissé lehajoltam. Egy ember feküdt a lábamnál, halottan, hátracsavart arccal. Tudtam, hogy James Morvin. Átléptem rajta és továbbmentem.
Beértünk az ötszögletű terembe. Minden úgy volt, ahogy elrendeztem, vagy elrendezni véltem álmomban: a koncentrikus körök, a háromszög, benne a kisebb körök a füstölővel és a gyertyatartókkal és a nagy szimbolikus tárgy, a denevér, a macska, a bak feje és a koponya.
Megálltunk.
A szemben levő fal megnyílt és kilépett a kísértet. Fekete köntös volt rajta és fekete süveg, kezében egy különös alakú kard. Az arca olyan kifejezéstelen volt, amilyen ember arca nem is lehet talán
Eileen lehajtott fejjel, leeresztett karokkal feléje tartott. Én egy oszlopnak támaszkodtam és éreztem, hogy nem tudok megmozdulni.
Előttem ugrált, lobogott, süstörgött a gnóm. Néha a feje a plafonig ért és néha akkor volt, mint egy kutya. Az arca mindinkább az én arcomhoz hasonlított.
Valaki megállt a két fekete kandeláber között és széttárta karját. Eileen. Két keze a gyertya lángjába ért, de meg sem mozdult. Vajon érezte?
A mágis különös kardja a levegőbe emelkedett. A gnóm a füstölő fölött egyensúlyozott, kimondhatatlan fájdalmas groteszkséggel. Az asszony hang nélkül összeesett. A gnóm tenyerébe kiomló vért fogott fel és öntött, öntötte a márványlapra.
A kíséretet a márványlap fölött – széttárt karral, egyik kezében a kard.
A sátános invokáció szavai – barbár és értelmetlen szavak, a kard ábrákat írt a levegőbe.
A füst egyre erősebb lett, most már alig láttam, mi történik a terem másik oldalán. A sátánidézés szavai a fülembe vájtak, mint közeledő farkasüvöltés.
Azután egy irtózatos kiáltás, egy megsebzett, hörgő állat felkiáltása a kegyetlen csillagokhoz…
A kísértet eldobta a kardot és elrohant a megnyílt falon át.
Abban a pillanatban a lázálom, a vízió, nem tudom, hogy nevezzem… véget ért. Hirtelen olyan józan lettem, mint az ember a végső veszély pillanataiban szokott lenni állítólag.
Azt is rögtön tudtam, hogy az ördögidézőnek valami szörnyű látomás jelenhetett meg, olyan, hogy elvesztette bátorságát, eldobta kardját és hatalmát és menekült. Menekült a rém elől, amit felidézett magában.
És hogy most nekem is menekülnöm kell.
Kirohantam a résen át, ahol ő eltűnt. Egykettőre kiértem a szabadba, mögöttem az épület.
Éjszaka volt. A fennsíkon álltam, ami az utolsó emlékem volt a külvilágból. A fennsík kihalt volt, a sziklák fehérlettek, mintha a föld csontja átsütött volna a bőrön.
De szabad voltam, szabad voltam, megmenekültem!
És akkor Wass Albert sem írhatta volna meg a „Patkányok lázadása ” című tanulmányát a hottentotta fajtádról !