WLB: A könyvben nincs tartalomjegyzék, és nincsenek oldalszámok sem, ami nyilván nem nyomdahiba, hanem talán arra utal, amit már jeleztél is, hogy bárhol felüthető, bárhonnan elkezdhető, és a korábbiaktól függetlenül mindig értelmezhető lesz az üzenete. Jól érzem?
P. R.: Felesleges az oldalszámozás és a tartalomjegyzék. Nem az a cél, hogy az olvasó úgy bánjon vele, mint más könyvekkel általában, hogy leül, és az elejétől elolvassa a végéig – persze így is lehet, de nem szükséges. A könyv akárhonnan olvasható. Mivel az ábécét mindenki ismeri, aki az f betűt keresi, tudni fogja, hol kell fellapoznia.
WLB: Ha az ember ránéz a kötetre, automatikusan olyan jelzők jutnak az eszébe róla, hogy vaskos, monumentális, drámai, mellbevágó. Jelzi, hogy fontos mű, számodra mindenképpen. Fel is merül a kérdés: olyan, mintha mindent kiírtál volna magadból, vajon fogsz-e még újabb könyvet, könyveket írni?
P. R.: Kimerültem benne, az biztos, tényleg felmérhetetlen mennyiségű munkát fektettem bele, és el tudom képzelni, hogy ennél jobbat már nem fogok írni. Másképp született, mint a könyvek általában. Nem úgy ment, hogy írtam, írtam, írtam, és aztán kész lett, hanem egy darabig írtam, majd félretettem, mondjuk, egy évre, aztán elővettem, elolvastam és átírtam. Mert közben változtam, a látásmódom módosult, és amit korábban jó szövegnek gondoltam, azt egy évvel később sokszor már pátoszosnak vagy dagályosnak éreztem. Volt olyan is, hogy amit egy-két évvel korábban még kerek egésznek hittem, azt egy évvel később már kevésnek, felületesnek, vázlatosnak találtam. Ebből a tizenkét év alatt jó sok kör lezajlott. Intenzív, két-három hónapig tartó írás, aztán egyévnyi vagy minimum több hónapnyi élés, tapasztalás, taposómalom, aztán újraírás. Idén nyáron zajlott az utolsó és egyben a legnagyobb, legkimerítőbb újraírásos szakasz. Tovább már nem húzhattam ezt a projektet. Tizenkét év után nagyon nehéz lepörögni róla, és elengedni, időnként még mindig érzek kísértést, hogy megint elővegyem és átírjam.
WLB: Az olvasó felüti a könyvet valahol, és ott esetleg választ talál majd a sorsát meghatározó kérdésekre. Az írás is így zajlott, hogy épp azt a fejezetet írtad, azt a fogalmat jártad körbe, ami akkor pont az életed fókuszában állt?
P. R.: Nem. A kettő független volt egymástól. Mintha két párhuzamos sors lett volna. A hétköznapjaim a fizikai világban történő életsorsot futtatják, a könyvírás ezzel szemben a szellemvilágban zajló utazás volt. Egy világnézet kifejezése, amit nyilván a végtelenségig el lehetett volna húzni, de akkor beleőrülök. Előbb-utóbb le kellett zárni ezt a folyamatot. Abból lesz nagyszabású filozófus, zeneszerző, festőművész vagy költő, aki az igazság szférájában szerzett tapasztalatát a valóságban le tudja földelni. Aki erre nem képes, azt nevezzük úgy, hogy skizofrén. Kell hogy legyen egy formai eszközrendszer, amivel az igazságból valóságot formálunk, különben ott bolyonghatunk benne a halálunkig, mint szegény Syd Barrett, a Pink Floyd alapítója, akire rázárult az igazság kapuja, és soha nem talált vissza a valóságba.
WLB: Most mi játszódik le benned, hogy egy tizenkét évig tartó folyamatot lezártál?https://welovebudapest.com/cikk/2023/12/04/latnivalok-es-kultura-interju-puzser-robert-uj-konyv-metafizika/
Neki könnyű megjárnia a huhogók szellemvilágát, amik segítik a spiritiszta tisztulásban, mivel onnan ered. Aki meg emberként él, vagy éln akart, az a skizopren, mert nekik kíséreteik vannak, amik ártanak? Babylon felé szabadon, a megsz@patlakkal együtt, ez a szentek világa.