Vannak, akik a veszteséget előnnyé tudják transzformálni. Miskolc úgy tűnik, nem ilyen város

Ha valaki járt már ott, akkor tudja, milyen atmoszférája van ennek a helynek. Az ember nem tudja kivonni magát a hatása alól. Egy csomó paradoxon jellemzi, különböző energiák hatnak. Az enyészet nyilvánvalóan rendkívül látványos, egy miskolci Zóna vagy lokális Ground Zero. Itt valami éppen összeomlik és eltűnik, ami valaha fontos volt és az egész város identitását, kötődését és kondicionálását meghatározta. Miskolc sokáig acélváros volt, aztán megszűnt és nem lett helyette semmi. A hetvenes-nyolcvanas években nemesacél hengerművel jellemzett, nehézipari fellegvár prosperált a maga késő-kádárkori öntudatos módján, aztán ehhez képest jött a rendszerváltás utáni privatizációs kanossza, aminek a következtében elveszítették az emberek az állásukat, miközben a szalagcímekben ott volt az állandó politikai lózung, hogy majd újra fog működni a gyár és újra olyan lesz minden, mint régen. De nem lett, és ez az illúzió évtizedekig tartotta fogságban a helyieket. Egy nagyváros méretű társadalmi kataklizma történt. Nyilván ez a trauma megvolt más városokban is, Ózdon, a Ruhr-vidéken vagy Detroitban, csak vannak, akik a veszteséget előnnyé tudják transzformálni. Miskolc úgy tűnik, nem ilyen város. Most ötvenezerrel kevesebben élünk itt, mint fénykorában. Azt az időszakot, amikor egyesült a város a peremterületekkel, legtöbben dolgoztak a gyárban, megépült az Avas betonrengetege és kétszázezres volt a város, lélekszámában a második Budapest mögött, úgynevezett Nagy-Miskolcnak hívják, tekintik. Ennek az identitásképző nagynak az elveszítését nem tudjuk megemészteni azóta sem. Még mindig egy kicsit acélváros, még mindig egy kicsit szürke és nehéz, és még mindig csak az EDDA Művek meg a P. Mobil, a jó munkásember és svájci sapka, bűnözés és előítélet, aminek irányából a köztudatban értékelhető. Ennek a legfontosabb traumapontja a gyár. A maga szép és rút, jó és rossz enyészetével együtt. Van a „régen minden jobb volt” típusú gondolkodás, és van a tarkovszkiji és gigeriánus valóság. Mert amit látsz, az vizuálisan hat az érzékszervekre. És amikor van egy ilyen helyen irodalmi alkotótábor, ahová egyébként is csomó érzékeny ember jön el, akkor iszonyúan hat rájuk is, ha akarják, ha nem, hiszen ez egy erősen meghatározó külső kontextus. Ez nem egy napsütötte, fövenyes tópart, nem túl romanticizálható terület, hanem egy indusztriális történet tele sebhelyekkel, félelmetes negatív érzelmekkel, amik ha lemegyünk a kiterjedt légójába vagy sétálunk benne éjszaka, szinte presszionálják a gondolkodást. Szándéktalanul és önkéntelenül is felszínre jött az, amit a Kabai Lóránttal csináltunk. Elsőre a hely monumentális enyészetét fogadtuk be, az inspirált, de közben a múltja okozta azt a komplex hatást, ami akkor, mint egy rettenetes ütéskombináció ért bennünket.https://nepszava.hu/3217912_vasas-tamas-istenerv-a-totemcapa-kozeleben

Zemlényi Attila(Szerencs, 1967) költő, szerkesztő, gimnáziumi tanár és igazgató. 2019-ig a Műút című művészeti és kritikai folyóirat alapító főszerkesztője. Kabai Lóránttal közösen éveken át szervezték a Vasgyár területén a Szöveggyár szépirodalmi táborát, mely számos fiatal tehetségnek biztosított fejlődési lehetőséget. Korábbi kötetei: Pillangókés (1996), Piros Arany (1999), Apacsok (2008), Csonthéj (2019).