„Mi felnőttünk egy társadalomban. Nekünk évekig magyarázták, hogy bezzeg a kapitalizmus, hogy a szocializmus, hogy meg minden…Mi hittünk benne, és akkor itt a vége, hogy nem tudod, hogy hol vagy. Azt hiszed, hogy benne vagy egy mocsárban, és akkor most valahova menni kéne, de hova menjek? Merre menjek? Mikor hazudtak, ki hazudott és miért engedhette meg magának?”

Így fakadt ki András Istvánné 1989-ben a sárga csempe előtt a viaszosvászon terítőre kirakott fasírt és savanyú felett, miután sok ezer munkatársával együtt őt is elbocsátották az OKÜ-ból (Ózdi Kohászati Üzemek).

A jelenet Almási Tamás kilencrészes ózdi sorozatában látható, aminek utolsó darabja, A mi kis Európánk elérhető a YouTube-on.

A Videotéka mellékletünk pedig pont az ilyen szabadon elérhető kincsekre vadászik.

Almási 1987-ben, két évvel a rendszerváltás előtt kezdte el forgatni ózdi gigadokumentumfilmjét, majd tíz éven át követte a gyár, a munkások és a város pusztulását. A rendező éppen húsz évvel ezelőtt, 2003-ban, az uniós népszavazáskor, majd egy évvel később, 2004 május 1-én, a csatlakozáskor visszatért a városba, hogy felkeresse egykori szereplőit.

Mostanság, Magyarország vágtában távolodik az Uniotól, az ország jelenleg is ki van tapétázva EU-ellenes kormányzati hirdetésekkel, és a miniszterelnök karácsonyi interjújában is arról beszélt, hogy torkig van Brüsszellel, szóval tanulságos megnézni, hogy a csatlakozáskor az ózdiak milyen hangulatban voltak.

„Gabikám, átléptünk az EU-ba, most már spórolj a levével”

Almási utolsó ózdi filmje egy pillanatfelvétel a borsodi városból, amit egykor Kelet-Közép-Európa ipari központjának szánták. Ózd fontos hely. Egyaránt szimbóluma a tömegek számára szerencsétlenül induló rendszerváltásnak és a korábbi rendszer hazugságainak. A város 2003-ban még egyáltalán nem ocsúdott fel a gyár összeomlása okozta egzisztenciális és morális katasztrófából. A film elején Almási a panelházak tövében megbújó Amígó presszóban beszélget a fröccsét kortyoló Csákányovszky Sándor nyugdíjazott üzemvezető-helyettessel.

• Almási: Asszonyokat nem láttam sehol.
• Csákányovszky: Asszony nagyon jó helyen van, külföldön dolgozik. Ilyen italárak mellett muszáj neki külföldre menni.
• Almási: Ő hozza a pénzt?
• Csákányovszky: Remélem. Ózdon ez most jellemző, hogy általában a nők mennek dolgozni. Férfiaknak kell kitölteni a kávézót. Mert a nőknek most ez a feladatuk: munka nélkül maradt ózdi férfiak helyett dolgozzanak.

Egy évvel később, a csatlakozás napján, szintén az Amígóban gyűlnek össze az ózdiak, hogy megvitassák múltjukat és jövőjüket. Seffer Ferenc volt gyári anyagvizsgáló, Ózd város rendszerváltás követő első szabadon választott polgármestere nyersen szembesíti a társaságot azzal, hogy bizony maguknak is köszönhetik sanyarú sorsukat.

„Ózdon teljesen meg voltunk nyugodva, hogy még 150 évig él a gyár. Addig Hódmezővásárhelyen már az 500-as Trabanttal, utánfutóval hurcolták a háztáji paprikát, mert meg kellett élniük. Itt elkényeztettek, megnyertük a minisztertanács zászlaját, élüzem voltunk, vöröscsillag érdemrend… 13 000 ember a kohászatnál, 8000 a bányában kapta a pénzt, hogy csöndben legyen. Számolatlanul, számolatlanul, hogy csend legyen.”

Majd beindul a vita, hogy a polgármesteri hivatalban mindenki csak a papírt tologatja, 90 óta senki nem volt hajlandó egyetlen idegen nyelvet sem megtanulni, majd a tétlenség kultúráját visszavezetik a gyári időkre:

• A villanyszerelők sem dolgoztak, bazmeg, te az vagy, nem azér’, azok is csak felvették a kis táskát a vállukra a gyárban. Ne add elő magad, én tudom, hogy mit dolgoztak a villanyszerelők!
• Ebben az országban senki nem dolgozott semmit.
• Utoljára IV. Béla dolgozott, aki felépítette az országot a tatárok után.
• Ezt az országot fogja valaki munkára, bazmeg!”

Így hahotáznak az egykori munkások, de úgy, hogy még a könnyük is kicsordul.

„Jutunk-e pénzhez vagy nem, körülbelül erről szól az egész.”

Az ózdiak az EU-s csatlakozás ellenére sem veszítenek töretlen pesszimizmusukból. Elhangoznak a máig ismert sérelmek, félelmek, hiedelmek és valós aggodalmak. Úgy mint: Már háromszor becsapott minket a Nyugat. Miért nem tudunk a saját lábunkra állni? Miért hisszük mindig, hogy minket csak más tud megsegíteni? Egyedül nem megy, valakihez tartoznunk kell. Nyugat-Európa idehozza a sok bóvlit. Nem munkahelyet teremtenek, hanem elviszik a munkaerőt. Elszívják a magyar agyat. Teljesíthetetlenek a szigorú EU-s előírások.

A film csúcspontja a városi önkormányzat május 1-jei csatlakozási ünnepsége. Almási sorozata 17 évvel korábban, az 1987-es egy május elsejével indult, ahol a gyár akkori vezérigazgatója, Pethes Sándor semmitmondó, de biztatónak szánt hazugságait hallgatják a munkások, akik közül egy a kamerának elárulja, hogy üzemük az elmúlt években nyolc milliárdos veszteséget termelt, és ebből már nem is látszik a kiút.

A 2004-es május elsejei belépési ünnepségen döcögve szól a városi tűzoltózenekartól az Örömóda, az ózdiak zavart vigyázzállásban hallgatják az európai himnuszt és a kék-sárga lufitengerben fellépő szocialista polgármester szintén hamiskás ünnepi beszédét. Egy férfi az ózdi panelházak között egy borsodis sörös rekeszen ülve szalonnát süt és arról értekezik, hogy borzalmasan szkeptikus az unióval kapcsolatban. Pár órával a csatlakozás előtt Almásit kérdezi huncut mosollyal:

• Tamás, tudod milyen az EU-s szex?
• Nem.
• Hát, még én sem.

Majd ugrunk két évet. András Istvánné, egykori munkás 2006-ban, EU-s állampolgár a sárga csempés konyhában ül, a viaszosvászon terítő felett, beiratkozott angol tanfolyamra. Már csak arra vágyik, hogy az életben egyszer láthassa még a tengert.

(A mi kis Európánk, 2006, 64 perc, Rendező: Almási Tamás; Operatőr: Almási Tamás; Kékesi Attila; Hangmérnök: Hargittai László; Gyártásvezető: Kulcsár Györgyi; Vágó: Hargittai László)

A Videotéka korábbi részei itt elérhetők el.