Sorsra ítélve
Tegnap szilveszter volt- mondja a nő, akit anyámmal egykorúnak vélek. Aztán kiderül, idén tölti be a negyvenötöt. Az őt körül lengő bor szaga nem az újévi buli hordaléka, hanem a hideg ellen, talmi menedéke. Italban a melege, ha a lelkekben kevés.
Állunk a pályaudvar szélén. Fagyos az idő.
Engem majd visz a vonat. Őt a sorsa valahova.
– Nem, ne aggódj, nem kérek semmit, csak beszélgetni szeretnék – kérlel, és közelebb húzódik. Körülöttünk szétrebbenek az emberek. Kisváros ez.
A vonat 10 percet késik, van még idő. Meghallgatom.
Sáljában színes fonalak keverednek. Lábán piros a bakancs. Messziről nézve kedves, vidám jelenségnek tűnhet. Közelről kimondhatatlanul szomorú.
Figyelem a tekintetét, amíg beszél. Valahol kalandozik. A múltban talán. Hisz szerette az urát, ő mindig szerette. 15 évesen került vele össze. Aztán nem úgy alakult, ahogy képzelte. De vele maradt, hogyne maradt volna, hiszen másnak se jobb. Dolgoztak. Lett ház, kocsi, család. De úgy se volt jó. Soha, sehogy se volt jó. Hát iszik, mert az ura is iszik. Csak az ura erősebb. És kirakta tegnap. Ő meg itt van a vasútállomásnál, mert nem tudja merre, hova. Szállóra nem megy. Az szégyen. Vissza nem megy, mert fél. És igen iszik, mert így nem fázik, és mi mástól lehetne boldog…
A vonat érkezik. Puszit akar a homlokomra adni.
– Most tényleg elmész? -kérdezi. Mintha ezer éve ismernénk egymást, vagy rokonok lennénk.
Vigyázz magadra!- mondom tétován.
A B.Ú.É.K.falsul hangzana…
Barb