How to Blow Up a Pipeline. Hogyan robbantsunk fel egy olajvezetéket?

Malm a How to Blow Up a Pipeline (Hogyan robbantsunk fel egy olajvezetéket) című könyvben egyszerre bírálja a klímaaktivizmust túlzott pacifizmusa miatt és kínál alternatívát a mozgalmaknak, miközben azonnali cselekvésre szólít. Többek között a fentihez hasonló személyes tapasztalataira hivatkozva írja le 160 oldalban, miért gondolja elengedhetetlennek a környezetvédelmi aktivizmus radikalizálódását, és javasolja a világ környezetvédőinek, hogy semmisítsék meg a bolygónkat tönkretevő kapitalista infrastruktúrát, vagy legalábbis annak részeit – ha kell, erőszakkal.

Az első a rabszolgaság eltörlése. A rendszer, amelyet évszázadokig tartott fenn és gondolt alapvetőnek az emberiség (pontosabban főleg a fehér civilizáció), és emberek millióinak kizsákmányolására, emberi mivoltuk teljes semmibevételére alapult, egy ponton megbukott, és ez a bukás a legkevésbé sem volt békés. A haiti rabszolgafelkelésből kibontakozó forradalom 12 éves háborút hozott magával, amelynek végén – a világtörténelemben egyedülálló módon – a francia uralom alól felszabadult gyarmat önálló állammá vált, vezetői pedig az egykori rabszolgák közül kerültek ki. Vagy ott van a jóval ismertebb példa, a rabszolgaság eltörlése az Amerikai Egyesült Államokban, ami – emlékezteti Malm az olvasóit – az USA máig legnagyobb emberáldozattal járó fegyveres konfliktusát, az amerikai polgárháborút hozta magával. A feketék nagyjából 200 évvel később, Martin Luther King bebörtönzésekor érezték újra, hogy a rendszerszintű problémákra nem lehet békés válaszokat találni.

A másik mozgalom, amelytől Malm szerint tanulni lehet, a szüfrazsetteké. A nők a szavazati jogukért zajló küzdelemben legkevésbé sem riadtak vissza az erőszaktól. A példa ráadásul talán még adekvátabb is a rabszolgaságénál, hiszen a szüfrazsettek, miután megelégelték, hogy évtizedes harcuk sehova sem vezet, a tulajdont kezdték pusztítani. A 1900-as évek elején a brit mozgalmak nem csak beszédeken, tüntetéseken és éhségsztrájkon keresztül tettek azért, hogy elérjék követeléseiket. Az Emily Pankhurst vezetésével megalakult Női Társadalmi és Politikai Unió (WSPU) többször megbénította Londont, kirakatokat törtek be, 1913 után pedig országszerte gyújtogattak, sőt fel is robbantottak különféle épületeket, intézményeket. A WSPU 337 ilyen akcióért vállalta a felelősséget, amelyek során egyetlen ember sem vesztette életét, de még csak meg sem sérült senki.

Malm harmadik példaként Gandhit említi, aki, habár a világtörténelem egyik legnagyobb békeharcosaként ismert, az író szerint nem volt teljesen erőszaktagadó. A mahatma először 1906-ban keresett önkénteseket egy orvosi egység számára a Zulu háborúba, az első világháborúba azonban már indiai katonákat is toborzott, amivel aktívan hozzájárult ezekhez a fegyveres konflitkusokhoz. Tehát habár Gandhi személyesen sosem folyamodott erőszakhoz, politikai céljai elérésében készséggel meghozta ezt a kompromisszumot.

Az ő és a szüfrazsettek példája Malm szerint remekül bemutatja, hogy ha nem is feltétlenül az erőszak kizárólagos alkalmazása a megoldás, a békés és erőszakos törekvések megfelelő arányú vegyítése sokszor eredményesebb lehet, mint csak az egyik vagy másik módszerhez folyamodni. Malm még Jézusról is felveti, hogy amikor – János evangéliuma szerint – ostorral kiűzi a kalmárokat a templomból, asztalaikat pedig felforgatja, tulajdonképpen az egyik első, klímaaktivistáktól is elvárható tettet követi el, hiszen erőszakhoz folyamodva old meg egy társadalmi kérdést.

Malm szerint tehát át kell alakítanunk azt, ahogyan az erőszakról gondolkodunk, és számot kell vetnünk arról, milyen eszközök állnak rendelkezésünkre a céljaink eléréséhez. Ha és amennyiben a fent említett mozgalmakat sikeresnek találjuk – márpedig történelmi tapasztalataink alapján annak kell találnunk őket –, akkor nem vethetjük el az erőszak, de szigorúan a dolog ellen elkövetett erőszak lehetőségét. Az író John Lanchester brit publicista szavait is idézi, aki így fogalmaz:

„Furcsa, hogy a klímaaktivisták nem követnek el terrorcselekményeket, hiszen a terrorizmus az egyén számára messze a modern világ leghatékonyabb politikai cselekvési formája, és a klímaváltozás olyan kérdés, amelyben az emberek ugyanolyan erősen éreznek, mint mondjuk az állatok jogai kapcsán.”

Malm abból a szempontból is párhuzamot von a rabszolgaság és klímaaktivizmus között, hogy a rabszolgaságot sem lehetett csak úgy ímmel-ámmal eltörölni, hiszen az vagy van, vagy nincs. Szerinte a ugyanez a helyzet a fosszilis üzemanyagokkal. Malm álláspontja világos: elég a kvótákból és egyezségekből, az adatok alapján jól látszik, hogy azok csak nagyon kis mértékben, vagy talán inkább egyáltalán nem vezettek eredményre.

Malm több tényezőt azonosít a katasztrófák okaként, az egyik a könyvben többször is visszatérő „business-as-usual” jelenség. Ez magyarul talán bevett módszerként, vagy mindennapi működésként fordítható le, Malm a kapitalista gépezet működését érti alatta. Azt, hogy az életünk alapvető és elengedhetetlen részeként tekintünk a fosszilis üzemanyagok használatára, annak ellenére, hogy teljesen egyértelműen látszik: pont így rohanunk a vesztünkbe. Ahogy Mark Fisher fogalmazott Kapitalista realizmus című művében: „Könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét.”

Malm tulajdonképpen tovább fűzi ezt a gondolatmenetet, és rávilágít, hogy ha így haladunk, a világvége nem csak fantázia lesz. A business-as-usual megállítása szerinte ezen a ponton már kizárólag erőszakkal, szabotázzsal lehetséges.

Lányi András író és filozófus, az ELTE Humánökológia mesterképzési szakának alapítója Malmmal ellentétes állásponton van a kérdésben, és legfőképpen Malm radikális hevét kritizálja. Szerinte „az emberiség és különösen a média vágyik a leegyszerűsített üzenetekre és az egyszerű megoldásokra, így ezt a helyén kell kezelni. Ez egy figyelemfelkeltő nyilatkozat, amivel Malm elérte azt, hogy odafigyeljenek rá. Malm helyzetértékelése odáig igaz – ezt komoly emberek kevesen vitatják –, hogy az ökológiai katasztrófa egy civilizációs válság terméke, és hogyha nem akarunk elpusztulni, akkor radikális változásra van szükség.”

A filozófus szerint azonban az, hogy mindenről a kapitalizmus tehet, csak egy nagyon könnyen emészthető és leegyszerűsített magyarázat, ráadásul Malm, habár radikalizmust sürget, maga sem gondolkodik elég radikálisan. „A csúnya, csúnya kapitalizmus üvegházgázokat bocsát ki magából, így hát a legegyszerűbb, hogyha ezeket a gázvezetékeket elvágjuk. Ezek természetesen nem komolyanvehető kijelentések. Maga Malm sem mondja, hogy akkor nyomás, tessék! Nem mondja, hogy robbantsuk fel a gázvezetékeket. Csupán idézi a hozzá hasonlóan humanista Ulrike Meinhofot, aki azt mondja, hogy egy gázvezetéket nem felrobbantani bűn, hanem felépíteni.” Lányi szerint Malm ezekkel a kijelentéseivel csupán relativizálja a terrorizmust. „Mi, akik természetesen felháborodunk azon, ha valaki terrorista akciókkal akar változtatni a világ rendjén, miért nem háborodunk fel azon, hogy magának a világnak a rendje a hétköznapok nyugodt, egyhangú, unalmas rendje (tehát a business-as-usual) az egy biztos út az emberiség pusztulásához, biztos út az emberhez méltó élet feltételeinek tönkretételéhez?”

Lányi szerint először definiálni kellene a kapitalizmust, mégpedig a környezetvédelem szempontjából. „Nem igaz, hogy csak egy termelési módról van szó, nem a kapitalizmus pusztít el minket, az csupán szerves része annak a modern ipari társadalomnak, amely így él, politizál és gazdálkodik. Ha a világon a szélsőjobbtól a szélsőbalig mindenki kapitalizmust csinál, akkor úgy látszik, ez a kapitalizmus nem valami olyasmi, amit le lehet pöccinteni a világ testéről.”

Hozzáteszi, Malm ebbéli kijelentései hasonló figyelemfelkeltő akciók, mint amikor aktivisták egy-egy múzeumi műalkotást vesznek célba. „A műalkotásban nem tesznek semmi kárt, erre vigyáznak (a műalkotást egyébként is üveg védi), csupán felkeltik a figyelmünket arra, hogy mi, akik olyan nagy becsben tartjuk a szépséget és az alkotást, akkor a természet alkotásait, a természet szépségét hogyan vagyunk képesek ilyen irgalmatlan kegyetlenséggel pusztítani? Hát nekik is igazuk van.” Azonban Lányi szerint ez önmagában kevés. „Hogy én miért nem láncolom oda magamat a Szépművészeti Múzeum egyik alkotásához? Ennek egyetlen oka van, hogy ettől semmi nem változik.”

Malm egy korábbi interjújában szintén szót ejtett a múzeumi akciókról, véleménye pedig árnyaltabb Lányiénál. „Mi a kapcsolat egy olajfestmény – egy Monet festmény vagy bármilyen más kép – és az éghajlat problémája között? Az én szabotázsról alkotott elképzelésem mindig is az volt, hogy valamilyen anyagi költséget kell okozni a fosszilis tőkének. Kockázatot kell jelenteni a befektetők számára, és világossá tenni, hogy ha továbbra is szénbányákba, olajfúrótornyokba vagy gázterminálokba öntik a pénzüket, akkor azt kockáztatják, hogy elveszítik ezt a tőkét, mert az emberek bemehetnek és tönkretehetik ezeket a létesítményeket.”

Azzal egyébként Lányi is egyetért, hogy a figyelemfelkeltésre szükség van, és hogy ezeknek az akár szabotázsakcióknak is megvan a jelentősége. „Hogyha a német zöldek nem láncolják oda magukat a vasúti sínekhez, amelyeken az atomerőműbe szállítják a fűtőelemet, akkor nem indul be az egyébként környezetileg vállalhatatlanul kockázatos atomerőművek elleni mozgalom. Hogyha a hasonló tiltakozó akciókkal nem hozzák rossz hírbe a kőolaj-kitermelést, ami, mint tudjuk, szárazföldön, óceánban, rengetegféleképpen szennyezi a környezetet (függetlenül az üvegházgázoktól), akkor nem kezdünk alternatív energiaforrásokon gondolkodni. Tehát kellenek a provokatív, figyelemfelkeltő akciók.”

• A SUV-ok jelentős mértékben károsítják a környezetet, a második legnagyobb szén-dioxid kibocsátó tényezők a világon.
• Ezáltal emberéleteket veszélyeztetnek közvetve, vagy közvetlenül.
• Kutatások szerint azok a balesetek, amelyekben terepjárók is érintettek, nagyobb arányban végződnek halállal.
• Más, pszichológiai kutatások szerint a SUV-ok tulajdonosai felelőtlenebbül vezetnek.
• A városi övezetekben használt terepjárók a felesleges fényűzés és luxus szimbólumai.
• A hibrid, vagy teljesen elektromos kiadások is szennyezik a környezetet, csak másképpen, veszélyesnek pedig szintén éppolyan veszélyesek.
• A tulajok pedig, mivel általában jó környéken laknak, kényelmesen eljutnak úticéljukhoz gyalog, kerékpárral, vagy tömegközlekedéssel.

A terepjárók szennyezésének mértéke valóban elképesztő. Ha a SUV tulajok egy ország lennének, a hatodik helyet foglalnák el a legnagyobb károsanyag kibocsátású országok listáján. Malm maga is részt vett hasonló akciókban, 2007-ben például Stockholm egyik jómódú kerületében parkoló terepjárókat vettek célba. Az akciót sikeresnek minősítették, hiszen a legnépszerűbb svéd terepjárómodell, a Volvo XC90 eladási számai az év második felében 27 százalékkal visszaestek. Hogy ez mennyiben köszönhető az Asfaltsdjungelns Indianer, azaz Aszfaltdzsungel Indiánjai nevű csoport tevékenységének, remek kérdés, mindenesetre saját mérésük alapján 1500 körüli SUV kerekét eresztették le egy év alatt, ami szerintük elrettentő erejű volt a potenciális terepjáró-vásárlók körében.https://telex.hu/komplex/2023/12/27/okoterrorizmus-andreas-malm-klimavedelem-aktivizmus-eroszak