A Kisorbán lényegében azt fejtette ki 230 oldalon, amire a Nagyorbán már évek óta utalgat

„Érdemes fölidézni, hogyan vélekedik Kodály országunk egyik nemzeti kisebbségéről, a zsidóságról, a zsidó- magyar problematikának különböző aspektusairól, mely napjainkig nem oldódott fel, annak ellenére sem, hogy ezt sokan érdekből vagy anélkül tagadják. Az alábbiakban idézett gondolatok tükrében kiderül, hogy – bár ezt egyes zsidók többször hangoztatták, mint pl. Werner Leó – Kodály nem volt antiszemita. Az antiszemita faji- vérségi alapállásból utálja a zsidót, s gyűlölete minden egyes, a héber etnikumhoz tartozó egyedre kiterjed. Kodály a sajátosan zsidó mezbe öltözött emberi gyarlóságokat állítja csak pellengérre, a dicsérettel sem marad azonban adós, már ahol erre mód nyílik.
Elgondolkodtató, amit a politikai hatalom után kapkodó zsidó polgártársainak taktikájáról ír skiccszerűen: „Zsidó. Első ember a király után. József Egyiptomban. Sándor Pál: wir werden im Hintergrund (= mi háttérben leszünk), elől egy régi magyar minden megyében”. Gondoljunk csak az SZDSZ-re és magyar származású belügyminiszterükre, Kuncze Gáborra.
Újabb idézet: „Zsidó sohasem tud azonosulni a szállásadó néppel, mindig vendég marad.” Továbbá mintegy intésül adja tudtunkra: „Faji összetartás: a zsidóság ereje. Nem szidni, hanem követni kellene addig a határig, amin túl az igazsággal ütközik. Érdekes, amit szinte rokonszenvtől fűtve ír: „A 20 éven aluli zsidók ártatlansága, meleg szíve és sok gyermeki bája: ezt kellene valahogy konzerválni a 20 éven felülieknek is. Ebből lehetne művészet. De tán csak ebből. És tán leghamarabb Magyarországon. Úgy látszik, kevés alkalmasabb talaja van most a zsidóknak.”
Majd mind a vendég népet, mind hazai szállásadóit ostorozva: „Amint a legigazabb antiszemiták a zsidók közül kerülnek ki, rájuk lehet bízni a faj megjavítását. Nem keresztelkedés, asszimiláció, hanem belső felszabaduláson való szüntelen munka – miután a külső megvan – segíthet csak a zsidókon… Ha már lesz elég becsületes zsidó, nyugodtan rájuk bízhatni a harcot a többi, a nyavalyás és ártalmas zsidó ellen annál inkább, mert a becsületes magyaroknak elég dolga a hitvány magyarok ellen megállni.”

Mint a magyar valóság iránti érzékeny hazafi, ő sem ignorálhatta a zsidóság Magyarországon kifejtett ambivalens tevékenykedését, mely napjainkban egyre aggasztóbb méreteket ölt, hisz „növeli, ki elfödi a bajt.”

Saját nemzetének s a hazai viszonyoknak jó ismerőjeként féltő-szerető-korholó hévvel ostorozza népét. A majd 50 évnyi szünet után ma újra formálódó pénzarisztokrácia számára is van Kodálynak megfontolandó gondolata. A kár csak az, hogy tapasztalatom szerint a címzettek java része aligha fogékony, aminek oka az alacsony tudatszint.
„Régen a születés, szellem és pénz arisztokráciája egy volt. Akkor volt ariosztokrata kultúra. Ma rendesen mindegyik külön. Aki egyikhez tartozik, nem tartozik a másikhoz. Innét a sok diszharmónia. Régi műdalaink ez arisztokrata kultúra maradványai.”
„Felső tízezer: elfásult, jóllakott lelkek. (Zsíros kis szívek) A szegények kincse: elhasználatlan frissesség, fogékonyság. Ahol még az a hit nincs meg, hogy pénzen mindent meg lehet szerezni, ott még értékelik a pénzen megvehetetlen értékeket.”
Félő, hogy a következő kodályi diagnózis mindmáig érvényes: „Olyan országban, ahol a legjobb, legigazabb törekvést támadták mindig, ahol sárral dobáltak mindenkit, aki jót akart, ahol meggyanúsítottak egy Széchenyit, s ahol hazaárulónak bélyegeztek egy Szekfű Gyulát, ott valóban megtiszteltetés számba megy az ilyesmi, és inkább az ünnepeltetés a gyanús.””