Mindig csak a politika, túl keveset foglalkozunk a kultúrával. Az emberiség által létrehozott szellemi értékekkel, művészi javakkal. A Széppel, a Felemelővel, a Magasztossal. Azzal, ami összeköt, ami igazán emberré tesz minket. Ugye. Oda se figyeltünk például Európa idei kulturális fővárosára sem, a Császárvárosra, Anton Bruckner, Johann Strauss, Johannes Brahms és Lehár Ferenc állandó nyaraló- és alkotóhelyére, Bad Ischlre, amikor január 20-án a kulturális év megnyitásaként prezentálta nekünk,

Szigorú tekintettel kiáll a színpadra a nő, magassarkúban és egy szál fekete műbundában, amelyet azonban egyetlen határozott mozdulattal letép magáról, hogy azután elkezdje hintőporral szórni mezítelen testét. Szórja, szórja gazdagon, megfeszített izmokkal; közben combrezgetésbe kezd, majd melleit rázogatja kezével néhány másodpercig, aztán áttér hasi hájának mozgatására.

Következik ezután a fenék közönség felé fordítása és újbóli hintőporozása Vivaldi muzsikájára – de ezzel vége a szólónak, érkezik a társulat többi tagja, meztelenül mind, nő, férfi, mozgássérült, színes bőrű, nyaktól felfelé nőnek tűnni próbáló péniszes személy, mind-mind szórja magára a hintőport és vonaglik, közben Vivaldiról átfordulunk a repetitív technóra.

Ebben a műsorszámban csúcsosodott ki és egyben ezzel is ért véget a 60 perces program, amelynek így tehát egyötödét tette ki a pucér mászkálás-fetrengés. A koreográfus – aki egyébként a szólóvonagló volt a performanszban (nem Sárosdi Lillának hívják, hanem Doris Uhlichnak) – az azóta sem szűnő ex-post háborgásra reagálva kifejtette: „művész vagyok, és a saját művészetemet viszem, amely a testek sokféleségét és tiszteletét jeleníti meg”. Egyébként is rengeteg a pozitív visszajelzés, tette hozzá, és nem is érthető, mi a baja egyeseknek, hiszen „minden templomban” is találkozni lehet meztelenséggel.

Gondolhatnánk, hogy erre a helyi plébános száját elhagyta egy mégoly szelíd ácsi, de nem: ehelyett szinte szóról szóra ugyanígy érvelt, miután megkérdezték, hogy jutott eszébe vetítővásznat tetetni az oltárkép elé, közvetlenül a tabernákulum fölé, hogy a plébániatemplom szentélyében is élőben közvetítsék a nyitóünnepséget. A lelkipásztor elmondta, fogalma nem volt a tervezett műsorszámokról, de azok ismeretében is ugyanígy lehetővé tette volna a templomi kivetítést, hiszen „a leggyakrabban meztelenül ábrázolt ember Jézus”.

Amitől azért felszalad a szemöldök: a feszületeken rendszerint eleve ágyékkötővel ábrázolt Megváltót párhuzamba állítani a tömegek előtt a szeméremszőrzetét púderező előadóművésszel, az olyan szintű (blaszfémiával elegyített) műveletlenség és aránytévesztés, ami egy magára valamit adó ateista számára is kínos lenne – de ráadásul a „megfosztották ruháitól” rész pont azért olyan megrendítő a passiótörténetben, mert érezzük benne a teljes kiszolgáltatottságot és a méltóság sárba tiprását.

Persze amennyiben a másféle kultúrából érkezett egyedülálló huszonéves bevándorlók némelyikében az fog egyszerre tiszteletet ébreszteni a női test és az emberi méltóság iránt, ha valaki látványosan rezgeti előttük a csupasz narancsbőrét, akkor ki vagyok én, hogy belekössek a koncepcióba.

És egyébként is, ez a műsorszám csupán a nyitóünnepség csúcspontja volt. Hátha a megelőző 48 percbe annyi európai kulturális örökség és előremutató művészi innováció sűrűsödött, hogy már szinte fájt volna, ha a program végére se illesztettek volna be egy kis polgárpukkasztó levezetést.

De nem, a fennmaradó 48 percben nem végig ő koncertezett – csak mintegy 16 percen keresztül énekelt (a színes európai kultúra jegyében angolul), egyfajta transzvesztita Sissinek fazonírozva. Ráadásul közben rövid szünetet is tartott, hogy emlékeztessen: idén választások lesznek, el kell menni, és a szavazófülkében nem szabad megfeledkezni „az emberiességről”.

Az LMBTQ-ikon egy divattervező-tagozatos középiskola divatbemutatója végén lépett színpadra: a „diák*lányok” elvileg a dirndlit újraértelmező (valójában helyenként kimonót és sombrerót idéző) papíröltözékekben vonultak fel, hogy a végén a két legártatlanabbnak kinéző, fonott copfos bakfis között megjelenjen Conchita, a sztár.

a szedett-vedett, nem túl felkészült ezerfős kórust vezető művész egy tereminnel tette modernné és újszerűvé az előadást. A teremin (ha valakinek nem ugrik be) az az elektronikus hangszer, amelyet megérintés nélkül, kézmozdulatokkal lehet megszólaltatni, mindenféle vicces hangeffektusokat előidézve. Ez a bizonyos teremin annyira modern és európai, hogy bő száz évvel ezelőtt találta fel Lev Szergejevics Tyermen, aki Lenin buzdítására európai körút keretében tette ismertté a hangszert, hogy aztán Amerikában ipari kémkedést folytasson, később pedig kegyvesztetté válva a Gulágon fejlesszen ki lehallgatókészüléket a KGB számára, amely találmánynak köszönhetően a Sztálin-díj I. fokozatával a mellén szabadulhatott a munkatáborból.

Ettől még persze jópofa zeneszerszám a teremin, de kérdés, nem rémisztően szimbolikus-e, amikor 2024-ben Európa kulturális fővárosa egy Lenin révén Európában elterjedt, a hátoldalán egyébként halálfejes matricával ellátott százéves szovjet találmánnyal igyekszik menőbbé és fiatalosabbá tenni a produkciót.

Miközben eggyel arrébb, Gmunden városában, szintén az európai kulturális év tiszteletére háromemeletes molinó került ki a városháza homlokzatára,

Az ORF szerint az „emberiességet” szimbolizálva; közben pedig nyilván inspirációként szolgálva az iskolából hazafelé tartó gmundeni kisdiákoknak (és még ki tudja, kiknek). De a városi színház homlokzatát is beborítja egy lengén öltözött, vérrel összekent mosolygó szőke kislány, hogy „párbeszédre” sarkalljon. Európai kultúra, ad nauseam.

Immár nemcsak Berlinben és Bécsben, a felvilágosult kozmopoliták természetes közegében, hanem a messzi vidéken, havas hegyek között, a Traunsee partján is. Mint kés a vajban – Conchita Wurst mára már méterekkel van az ingerküszöb alatt, a Bad Ischl-i vonaglás közben semmiféle füttyögést vagy kiabálást nem hallunk a háttérben, amellyel felháborodott szülők vagy decens nénik kifejeznék nemtetszésüket, ahogy a gmundeni molinó is sértetlenül függ a város kellős közepén, immár bő egy hete, a néppárti polgármester lelkes támogatásával (világhírű művész méltatta figyelemre kisvárosunkat, fogjuk már fel, micsoda megtiszteltetés ez!), és miután még az FPÖ képviselője is képes volt látatlanban,

Ami egyben a sógoréknál zajló kulturális ámokfutás egyetlen, örök tanulsága: aki ma a tolerancia ártatlan szimbólumaként legyint egy szivárványos ferencvárosi padra, az idővel a somogyi művház matinéján is könnyen találhatja magát szembe egy csupasz hájrengető queerrel. Márpedig a globális felmelegedésnek ez a része pont a könnyebben kezelhető: havat nem tudunk varázsolni se az Alpokba, se Belső-Somogyba, a 100 százalékig emberi eredetű elelembétékúsodás viszont csírájában még emberi eszközökkel is simán megfékezhető.