A roma lány tökéletes ellentéte volt minden olyan sztereotípiának, amivel a cigányokat felruházzák. “Tényleg nem értettem, hogy miért nem akar velem párba állni senki, hiszen szépen beszéltem, rendesen tanultam, gimnáziumba jártam, tiszta voltam.”

„Én úgy nőttem fel, hogy sosem szeretett senki, gyerekkoromtól kezdve azt terveztem, hogy sportoló leszek, és akkor majd elfogadnak és megszeretnek az emberek”- mondja Zsiga Melinda kétszeres világbajnoki bronzérmes kick-boxoló, aki sokáig inkább jemeninek hazudta magát, hogy ne kelljen a cigányokkal kapcsolatos előítéletekkel harcolnia. A Telex.hu egészen mélyre ásott Melinda történetében, aki saját maga mesélte el múltbeli és jelen időben elszenvedett kálváriáit és harcait.

A roma nők karrierjével kapcsolatban egyelőre nem az üvegplafon áttörése a téma, hanem hogy egyáltalán rajthoz tudjanak állni – talán így lehet összefoglalni, amit a témával kapcsolatban a legfontosabbnak tartok. De most nem kemény és kikezdhetetlen állításokat szeretnék tenni a nők vagy a romák munkaerőpiaci helyzetéről, hanem elmondani a saját történetem, mert azt hiszem, jó példája annak, milyen cigányként, állami gondozottként érvényesülni 2023-ban, Magyarországon.

Világéletemben azt terveztem, hogy sportoló leszek, és akkor majd megszeretnek az emberek. Mert én úgy nőttem fel, hogy sosem szeretett senki, legalábbis én így éltem meg. Családról családra adtak, nem kellettem senkinek, sosem állt ki mellettem senki.

Leginkább a sportba menekültem, edzés közben elfelejtettem mindent. Hajtott a bizonyítási vágy, meg akartam mutatni, hogy én mindenkinél jobb sportoló vagyok, és hittem abban, hogy ha látják, milyen eredményeket hozok, akkor az is egyértelmű lesz, hogy nem csak jó sportoló vagyok, hanem jó ember is – hogy érek annyit, mint egy fehér ember.

Mert minden jel arra mutatott, hogy a többiek nem tekintenek egyenrangúnak, még az edzéseken sem. Pedig én mindig csendes voltam, minden edzésen ott voltam, minden nap, kétszer. Kézilabdával kezdtem, akkor voltam általános iskola ötödikes. Sokszor úgy mentem be az edzésre, hogy rettegtem: csak nehogy megint páros feladat legyen, mert tudtam, hogy nem lesz párom.

Tényleg nem értettem, hogy miért nem akar velem párba állni senki, hiszen szépen beszéltem, rendesen tanultam, gimnáziumba jártam, tiszta voltam.

Csak azért ezeket emelem ki, mert a romákról azt tartják, hogy csúnyán beszélnek, nem tanulnak, mocskosak, linkek. Az én edzéseimen egyébként azóta sem csinálunk páros gyakorlatokat – még véletlenül se engedem, hogy átéljék az emberek, az én embereim azt, amit én átéltem. Nem tűnik nagy dolognak, de ez a mellőzöttség borzasztó rossz érzés. Máig erre emlékszem a leginkább, pedig az is előfordult, hogy

a földön kellett öltöznöm, és senkit nem zavart.

Hiába lettem sikeres, később sem változtak meg a dolgok. Számtalan eset előfordult, az egyiket máig nem felejtettem el: már magyar bajnokságot nyert bikinimodellként mentem le egy új edzőterembe egy sráccal, őt beengedték, de engem nem, mondván nincs több hely. Persze szinte üres volt a terem.

Iszonyú megalázó volt. Nem felejtem ezt a szégyenérzetet – így próbáld meg építeni a jövődet, így próbálj meg érvényesülni, amikor egyesek így állnak hozzád.

Az ismerőseim, a barátaim azt mondják, hogy nem kell az ilyen emberekkel foglalkozni. Persze, könnyen mondják. Elég ötévente csak egy ilyen élmény, az is nagyon ki tud készíteni, mert nem érted, hogy miért állnak így hozzád.

Hiába állítja bárki, hogy egyenlőség van, hogy a romák nincsenek elnyomva,

ha választani kell egy fehér és egy roma között, a fehér embert fogják választani, teljesen mindegy, hogy munkáról, sportról, vagy bármi másról van szó – és ez akkor is igaz, ha jobban teljesítünk.

További részletek a Telex cikkében olvashatók.