A Carmina Burana alapvetően az evésről, az ivásról és a dugásról szól. Ezek mennek

 

Kedvencek  
Nézem ezeket a finomkodó véleményeket, hogy „jaj, ezek meggyalázzák a művészetet”, meg „nem tisztelik Orffot”.
Na, ez szerintem mind marhaság.
A Carmina Burana alapvetően az evésről, az ivásról és a dugásról szól. Igazából a procc Operaháznál sokkal jobban illene egy svungos, jó akusztikájú régi fogadóba, ahol roppant terméskő kandallóban malacpecsenye forog a tűz fölött (vagy éppen hattyút sütnek), és a durván ácsolt padokon ülő beseggelt vágánsok és duhaj vagabundok verik söröskorsóikat a vastag asztallapokhoz, lábuk között lelkes, loncsos kutyák rohangásznak – és hogy a hátsó szobákban és a terem félhomályos sarkaiban felhalmozott szalma közt mi történik, arról szó se essék, mert lefóliáznak öncélú szexualitásért. A Carmina Burana egyszerűen duzzad az öncélúságtól.
És hogy Orff? Orff egy igazi seggfej volt. Magának való, közömbös, egomán fickó. Csak saját maga, a saját zenéje, a saját zenepedagógiája érdekelte. A nácik is imádták – sajátos módon pont azt látták bele a zenéjébe, ami nincs ott: a rendet, a faji tisztaságot, a germán őserőt (a főnácik többnyire nyüzüge, sápkóros kis fickók voltak, vagy dagadt, puha tohonyák).
Az egész orffi világ vadromantikus kitaláció egy sosemvolt középkorból, műpogány műmisztérium, illusztráció – de egyben viharzó anarchia, vihogó káosz, a szigorú szépség és a szilaj lobogás valószínűtlen közös lendülete. Szóval, a nácik ebben (is) baromi nagyot tévedtek, de ők – hiába némelyik náci heidelbergi diplomája, megannyi iskolája, professzorátusa – jellemzően frusztrált, megvadult kispolgárok voltak: amit tősgyökeres (és nem elfajzott) zenei kultúrának tekintettek, az jobbára katonai indulókból, sramlizenéből, vadászkürtükből, jódliból és szirupos dalocskákból állt. Meg Wagnerből és Orffból, mert ők olyan roppant grandiózusak.
Orff nem volt náci, de közömbös volt, vagy inkább csak gyáva. (Ki ne lett volna az? Szinte mindenki az volt.) Aztán 1945 után hősi ellenálló múltat hazudott magának, amiről hamar kiderült, hogy ordenáré nagy kamu. (Ismerős mindez? Hát persze, hogy ismerős.)
Orff eléggé kínos fickó volt, kicsit visszamaradott személyiség, de egyben elképesztő tehetség is, a Carmina Burana lenyűgöző remekmű. Orffon nincs mit tisztelni, de „a művészeten”, sőt „a remekműveken” sem. A művészetet, a remekműveket élvezni célszerű (persze, nem „kell” – rémes lenne, ha muszáj lenne). Arra valók. A tisztelet megöli őket.
Pont ez a baj ezekkel a seggarcokkal. Nem „a tiszteletet,”, hanem az élvezetet kúrják szét, mikor egy bő egyórás tohuvabohut szünettel szakítanak meg, hogy tovább tollasodjon valami büfékirály (most szóltak, hogy már nem a Zsidai cége, valami másik), meg még aki ebből tollasodik. Nem a művészetet „sértik meg”, nem Orffot, hanem a közönséget, meg persze, az előadókat. Tönkre vágják az élményt, csak hogy rásózhassák a jónépre a szaros, túlárazott pezsgőiket, meg a röhejes kaviárhabos-mangópelyhes körömfaladékaikat. (Persze, sokan ezért járnak operába, az előadás csak kellemetlen velejárója a májerkedésnek – őket pont leszarom.)
Nem Orff sérül itt, nem a zene, nem a művészet. Az elidegenedett, parvenü, haszonleső burzsuj rongyrázás ül dölyfős, röfögő tort az élet és az öröm fölött.
Ez nem tiszteletlenség, Ez igazi, rendszerszintű prosztóság!