Nem vall, valami nagy képességekre, ha valaki 45 után bujkálni kényszerülő hősként próbálja az apját beállítani, amikor erre csak a családi legendárium emlékszik így, különösen ha semmilyen kényszerítő ok nincs arra, hogy apucit belekeverje a megválasztásába. Az sem valami bölcs dolog, hogy apucit állítja be célpontnak, holott a történet arról szólt, hogy igazat mondott-e vagy sem. Az meg álságos szöveg, hogy ki is választotta meg, jól tudjuk, a választási matek biztosít a fidesznek a megérdemeltnél sokkal nagyobb hatalmat, másrészt egy elnöknek a nemzet egészét kellene képviselnie, azaz sokkal jobb lett volna egy konszenzusos jelölt, különösen mivel valódi befolyása gyakorlatilag nincs. És még inkább azért, mert a korábbi politikai kinevezettek közül kettő is csúfos körülmények között kényszerült távozni. Egy konszenzusos államfő esetén nyilván nem keresne fogást rajta az ellenzék.

„Otthon a családban egy jogász nem büntetőjogi kategóriákban gondolkodik az édesapjáról. Amit a szülők egy gyermeknek mondanak az olyan, mint a „Szentírás.” Nem kétkednek benne, nem rohannak a hatóságokhoz, hivatalokhoz mindezt leellenőrizni. Egyébként is az édesapa a rendszerváltozás előtt meghalt. Addig neki óvatosan kellett nyilatkoznia. A gyerekek sokszor nem is a tényleges kijelentések, hanem a véletlenül meghallott mondat foszlányokból értesültek a családi titkokról. A rendszerváltoztatás után sem ment a magyar lakosság legnagyobb része a titkosszolgálatok töredékes iratait őrző levéltárba, illetve az egyes iratőrző kutatóhelyekre, hogy lenyomozzák a családjukat.

Karsai László és Ungváry Krisztián szerint minden közszereplőnek ugyanúgy kutatnia kellene a szülei és a nagyszülei után, ahogy azt a zsidótörvények előírták. A történésznek azonban sine ira et studio kellene kutatnia, nem pedig politikai aktivistaként vádaskodnia. Csak azért, hogy dr. Sulyok Lászlót besározzák, három ügyvédet a hamis tanúzás bűncselekményével vádolják. (Most ennek a három ügyvédnek a leszármazottjainak is sajtópert kellene indítania?) Karsai és Ungváry szerint a cél szentesíti az eszközt.

Nem a múlt feltárása volt a céljuk, hanem a lejáratás. Ezzel megtagadták a történészi hivatást. Bizonyítékok nélkül tették közzé nem bizonyított állításaikat. Nem gondolnak arra, hogy ezzel nem csak egy közszereplőt, hanem annak egész családját támadják meg. Dr. Sulyok László dédunokái is bűnhődjenek a hamis vádak miatt?

Karsai szerint dr. Sulyok László néhány hónap börtönt kapott volna. Aki egy kicsit is ismeri a korabeli népbírósági gyakorlatot az tudja, hogy ezt nem lehetett előre, de még utólag sem tudni. Az ítéleteket befolyásolta a nyomozó hatóságok hozzáállása, a népbíróság összetétele és a kommunista sajtó esetleges uszítása, az eljáró tanács tagjainak verbális terrorizálása nagyban befolyásolta az ítéleteket. Komolyan gondolja Karsai, hogy 1944 nyarán, egy a náci Németország által megszállt országban, amikor a szovjet csapatok hamarosan elérik Magyarország határát, el lehetett volna indítani egy sajtópert? Ekkor valójában az emberek a túlélésért küzdöttek!

Ungváry szerint dr. Sulyok Lászlót „felmentették,” semmi oka nem volt tovább bujkálni. Valójában csak a nyomozást szüntették meg. Egyébként is a tudós történész szerint az ÁVH ezen határozatáról akkoriban egy magyar állampolgár honnan értesülhetett? Ungváry szakértelmére jellemző, hogy a nyomozati szakban lévő ügyet tárgyalásnak véli. A tárgyalás mint köztudott, azonban a bíróság, az idő tájt köztudottan nem független ítélkező fórum előtt zajlott. Ungváry szerint nem figyelték meg sem az államvédelmi, sem az állambiztonsági szervek dr. Sulyok Lászlót! Honnan tudja, kutatott-e a titkosszolgálati levéltárban és ott nem talált vonatkozó adatokat? A negatív bizonyítás a legnehezebb. Biztos, hogy néhány nap alatt átnézett minden iratot? Biztos, hogy meg van minden irat?”

Lejáratta ő saját magát, önkiszolgáló módon mint a Tescóban az autómata pénztár használata.