A vasfüggöny mögött nőttem fel. Nekünk a bolgár tengerpart volt a Riviéra. Késő kamaszkoromig úgy gondoltam a világ másik felén élő emberek biztosan mások. Idegenek. Máshogy gondolkodnak, máshogy éreznek, más célok hajtják őket. Aztán megjártam menekülttáborokat, találkoztam mindenféle nációval és kezdtem rájönni, mekkorát tévedtem. Mindegy hol születtünk, mindegy hogyan nevelkedtünk, a lelkünkben ugyanazokat a vágyakat, és szükségleteket hordozzuk. Az elmúlt két hetet New Yorkban és Bostonban töltöttem. A találkozásaim újra aláhúzták ezt. Ott van például a nepáli taxis. Minden nap felhívja idős édesanyját, és évente hazautazik meglátogatni. Az út hosszú. Majd egy napig tart. Katmanduba érve még 6 óra vár rá hegyen-völgyön, hogy elérjen a kicsi falujába. Megyek, amíg mehetek, megyek, amíg él – mondja. Jó, hogy FaceTime-on minden nap láthatom, de megölelni mégis más, teszi hozzá, mintha kellene bármi magyarázat. Nem kell. Értem így is. A guineai fiú is naponta beszél otthon maradt családjával. Bosszankodva mondja, hogy anyja a világ másik végéről is irányítja, ellenőrzi, hogy evett-e, rendesen fel van-e öltözve. Igen, bólogatok, az anyák már csak ilyenek, mindegy milyen nyelven beszélnek, és arra gondolok, alig pár órája kérdeztem a Hollandiában tanuló lányomtól, hogy evett-e rendesen. A fiú a fel-fellobanó konfliktusok elől menekült el az afrikai országból, miután több barátját is megölték a zavargásokban. New Yorkban jó. Itt biztonságban vagyok, magyarázza, én meg érzem mondatának mélységeit. Amikor elbúcsúzunk, üdvözletemet küldöm az édesanyjának, ő meg nevet, megszorítja a kezemet, és azt mondja, jó volt beszélgetni velem. Aztán találkozom a bostoni idős tanárnővel. Pár éve veszítette el a férjét. Egy életet éltek le együtt. 45 év. Az tényleg egy élet. Most magányos. Kijár a parkba, nézi az embereket. Aztán van, hogy akad kivel beszélgetni. Biztonság, kapcsolat, elfogadás, gondoskodás. Ha semmi másban, a legfontosabb szükségleteink mentén biztosan pont olyanok vagyunk, mint bárki más. Néha nem árt emlékeztetni magunkat erre.