Az állapotok az Operaházban
Mielőtt operaházi igazgató lettem, egy teljes évtizedig igazgattam a Miskolci Nemzeti Színházat, amely mára már a legnagyobb, legösszetettebb vidéki színház.
Ott, lassú munkával, fölépítettünk egy öthelyszínes, háromtagozatú színházat – és egy határozott színházi rendet.
Ez a rend vonatkozott az épület állapotára és működésére, a műszak munkájára, a színészek művészi munkájára, a játékrend kialakítására, a titkárság munkájára, és általában az egész ház erkölcsi berendezkedésére.
Mikor elkezdtem a munkát Miskolcon, egy meglehetősen provinciális társulatot örököltem. A színház életét átjárta a hétköznapi korrupció (gazdasági, művészi és erkölcsi értelemben). Szerencsére azonban a várost belengte valami eredeti, tiszta színháztiszteletből és változtatni akarásból ötvöződött genius loci, amire építkezni lehetett – ezért is vállaltam a munkát.
Legalább három év kellett, amíg egy szakmailag megfelelő, művészileg érvényes, erkölcseiben korrekt társulattá formálódott az együttes. Amíg ez a munka tartott, nem is rendeztem előadásokat a színházban. Az egész ház „megrendezése”, azaz szakmai rendbetételét tekintettem feladatomnak.
Az Operaházban úgy gondoltam, – naivul persze – hogy szintén tíz évig leszek majd igazgató. Ebből az első öt évet szántam a Ház rendbetételére, a második öt évben akartam operaelőadásokat rendezni is.
Az állapotok, – mindenféle értelemben – riasztóak voltak.
A színpad körüli területek (szcenika, díszlet-jelmez, kellék, műhelyek, világítás-hangosítás, ügyelői munka, rendező-asszisztensi munka, stb.) szakmai felügyelet nélkül, rossz ízléssel, pontatlanul, sokszor tehetségtelenül és igénytelenül működtek. Az a tipikus erkölcsiség uralkodott, ami a monopolhelyzetű szocialista intézményekben alakult ki: Opera csak egy van, a nézők úgyis jönnek, mi vagyunk a szakma „zászlóshajója” (ezt rengetegszer hallottam, buta pökhendiséggel hangoztatva) – ha évtizedekig jó volt így, jó ez most is.
Rendezőileg az előadások állapota katasztrofális volt. Én Berlinben, a Deutsche Oper-ben tanultam az operaműködést. És bár tudom, hogy egy magyar színházat sohasem lehet olyan rendben tartani, mint egy német színházat, – mégis, ami az Operaház színpadi működést jellemezte, az elképesztően provinciális és szakmailag – még magyar viszonylatban is – lehetetlen volt.
Ebben a csodálatos házban beképzelt, változtatni nem akaró, stupid, defetista emberek határozták meg a szellemet. Évtizedes, kényelmes igénytelenség, önös érdekek és művészietlen, banális gondolkodás uralkodott. És mindezt a botrányos, vacak, hebehurgya munkát „elvitte” a műfaj emelkedettsége, a művek nagyszerűsége, a magyar közönség feltétel nélküli rajongása, a műélvezet alacsony foka. Áhítatos sznobizmus védte a középszert.
Zeneileg és karmesterileg azonban más volt a helyzet.
Az énekesek tehetsége, muzikalitása átlagosan jó színvonalon volt. Persze pongyolaságok és elnagyolások gyakran tarkították a hangzást – mégis, úgy véltem, hogy Kesselyák, ismerve igényességét, pontosságát és ambícióját, ezt a kérdést könnyebben rendbe fogja tenni.
A színpad körüli állapotokat – és ezzel együtt az egész ház szakmai erkölcseit – megvilágítja egy kis történet.
A Tosca előadása a házban olyan amilyen… Nagyon nagy baj nincs vele, meg aztán Puccini „ügyes” (és halhatatlan -) muzsikája legyőzi minden este a szakmailag ügyetlen színpadi megoldásokat. Mégis, mint főrendező, el akartam érni egy apró kis változást, első lépésként.
Mikor Tosca a darab végén fölmegy az Angyalvár bástyájára, hogy levesse magát a mélybe,
van pár ütem, amíg csak ott áll…a kép gyönyörű lehet, ha ekkor alulról-oldalról, takarásban egy ventillátor bekapcsol, és a szél lobogtatja a halálba készülő Tosca haját, ruháját…Ez így volt a miskolci Tosca-előadásban is, meg a világ sok operaházában – nincs benne semmi nagy truváj, műszakilag könnyen kivitelezhető, az előadás képébe belefér, és szép.
Megbeszéltem, a dolgot – mint igazgató-főrendező – minden illetékessel: a Toscát játszó énekesnővel, világosítóval, kellékessel, fodrásszal… színpadmesterrel, műszaki vezetővel… stb., – és kértem a következő Tosca előadás utolsó felvonás előtti szünetben egy „ventillátor-próbát”. Három nap volt a következő Tosca előadásig.
Három nap múlva megyek az utolsó szünetben a színpadra. Nincs ventillátor. „Különben is hangos lenne, zavarná a zenét…” – hallom. (Miskolcon, ahol épp ellenkezőleg, mindig mindenki mindent meg akart oldani, a műszakiak bebugyolálták a ventillátort hangszigetelő anyaggal, hogy még véletlenül se zavarja a zenét -) „…meg aztán nem is volt soha ebben a jelenetben ventilátor…a világosító-tár nem is tudná megoldani, mert ennél a jelenetnél minden ember foglalt, nincs aki kezelje a ventillátort…” – és mondtak még számtalan mondvacsinált okot, amiért nem lehet megoldani, amit kérek…
Elnéztem őket, a defetizmus felkent gladiátorait – és megértettem, hogy nem lesz könnyű változást hozni az Operába.
Végül is nem lett ventillátor a Toscában. Győztek.