„Nem könnyű leírni ezt a szóösszetételt. Elvégre a Szovjetunió annak idején a fasizmus (konkrétan egyik formája, a nácizmus) ellen harcolt, s abban a háborúban a ma elérhető adatok szerint csaknem 9 millió szovjet katona és 19 millió civil vesztette életét. Zömmel oroszok, bár milliószámra ukránok és mások is. A moszkvai rezsim az ő emléküket tiporja a sárba, amikor leírására nem marad más lehetőség, mint ez: orosz fasizmus. Putyin ötödik elnöki beiktatása és a május 9-i Győzelem napja nyomán szomorúan aktuális a megállapítás: a mai Oroszország a cári, majd a sztálini zsarnokság egyenesági leszármazottja, és sok tekintetben túl is megy rajtuk. A putyinizmus megszólalásig hasonlít az 1945-ben legyőzött nácizmusra – mínusz talán az antiszemitizmus, bár némileg ezt is pótolja a kaukázusiakkal és közép-ázsiaiakkal szembeni rasszizmus.

Putyin rendszerének lényege a szűk elit hatalmon tartása, ugyanis a legfelső egy-két százaléknak nagyon bejött a pazarló luxus. Oroszország olajjövedelmének jelentős részét ellopták és személyes céljaikra fordították, de hogy ez ne tűnjön föl a népnek, az egészet bevonták a birodalmi sovinizmus mázával. A politikai váltógazdaságot előbb kijátszották a helycserés Putyin-Medvegyev bohózattal, aztán amikor 2012-ben nagy utcai tüntetés lett a választások elcsalásából, az egész demokráciásdival felhagytak. És jött, ahová előbb-utóbb szinte minden diktatúra ki szokott lyukadni, a háború. A nép – vagy legalább a városi polgárság – továbbra is elégedetlen maradt, amit egy ideig csillapított a cinikusan ismételgetett mondat: Viszont legalább a Krím a miénk!. Aztán ez se volt elég, százezrek életét, milliók egzisztenciáját kellett feláldozni Putyin örökös hatalmon maradásáért.

A fasizmus lényege nem a zsidóüldözés, hanem a kizárólagos hatalomgyakorlás, az ellenállás erőszakos letörése, a tiltakozás minden formájának kíméletlen megtorlása, a polgári jogok semmibe vétele, a sajtó, a szó, végül a gondolkodás szabadságának tagadása. Az orosz politikából kiirtották az ellenzéki pártokat, a dumát kézből eteti az elnöki adminisztráció, a Kremlből érkező ötletek gyorsabban mennek át rajta, mint étel a kolerás betegen.

Aki nem fél jártatni a száját, azt börtönbe zárják vagy meg is ölik, mint Anna Politkovszkaját, Borisz Nyemcovot vagy Alekszej Navalnijt. Már egy üres papírlap felmutatásáért, egy internetes bejegyzésért is elviszik az embert. Tolsztoj hazájában a „háború” és a „béke” szóért is a földre tepernek, megbilincselnek. Nincs szabad sajtó és ítéltek már börtönre apát a kislánya iskolai rajzáért, színházi rendezőt a színpadra állított darabért, ügyvédet mert védte a védencét, tudóst, mert előadott egy konferencián. Nincs kivétel, nincs kegyelem. Ünnepelt előadóművészeket kárhoztatnak szilenciumra, ajnározott írók könyveit tüntetik el a boltokból és a könyvtárakból.

Putyin elnöki beiktatásának napján az orosz déli hadseregcsoport (ilyen Hitlernek is volt) a harctéri atomfegyverek bevetését gyakorolta. Csak hogy mindenki értse, kivel van dolga.”