Éppen hatvan éve a vendéglátóipari zenészeket összefogó és felügyelő Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) készített egy összefoglaló jelentést a fővárosi tanácsnak, amelyben a szocialista erkölcs jegyében leírták észrevételeiket, tapasztalataikat, javaslataikat. Különösen a zene- és műsorszolgáltatást – vagy ahogy a szocialista kifejezéssel éltek: műsorellátást – kísérték figyelemmel az OSZK és a fővárosi kerületi tanácsok művelődésügyi osztályainak alkalmazottai a rendszeres ellenőrzéseik során, amiből 1961-ben kerekedett egy szép kis összefoglaló munka a Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága számára. Ebből kiderül, hogy soha nem szóltak előre, rajtaütésszerűen ellenőrizték a szólistákat és az együtteseket, a szórakozóhelyek üzemeltetői pedig folyamatos készenlétben voltak emiatt. Hogy mennyire cidriztek egy-egy ilyen látogatás miatt, nyilván függött az ellenőrzöttek és az ellenőrzők személyiségétől és kettejük viszonyától.
Egészen különleges szempontjai is akadtak a kádári kontrollereknek, ezek között szerepelt, hogy a dalok és az összekötő szövegek ne legyenek pajzánok, ne legyen túl sok külföldi szám a repertoáron, azok is lehetőleg a keleti blokkból származzanak, de ha mégsem, akkor meg olyan nyugati országból, ahol erős a kommunista párt.
Éppen ezért tűrték viszonylag jól a pártállami káderek az olasz slágereket. Nem lazsálhattak túl sokat a zenészek: aki a megengedett negyedóránál többet pihent egy-egy negyvenöt perces etap után, az fejmosást kapott. Előnynek számított azonban, ha jól kitalált uniformisban léptek fel a művészek, ennek nyomán aztán rá is kaptak erre a fellépők, a magánszabóságok nem kis örömére. Azt, hogy a hangszerek és a hozzájuk tartozó erősítők minőségét hogyan kérték számon, kicsit rejtélyesnek tűnik, mivel a KGST-országok között Magyarország elég hátul kullogott a sorban a hangszergyártásban, a szegedi ládagyár termékeit (akusztikus gitárok) leszámítva csak a magánipar ilyen-olyan színvonalú fejlesztései támogatták a zenészeket. Messze földön ismert volt mások mellett Szabó Lajos gitárkészítő mester, akitől majd a beat- és rockgeneráció képviselői rendelték hangszereiket.
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Az OSZK jelentése szerint 1961-ben a vendéglátásban megfelelő volt a zenei színvonal, de megjegyezték, hogy kizárólag a Táncdal- és sanzonbizottság által engedélyezett műsorszámokat volt szabad játszani a nyilvános szórakozóhelyeken, kifejezetten tilos volt bármiféle magánműsor – ahogy ők nevezték az engedély nélküli számokat – előadása. Az OSZK egyébként éppen ezért kérte a fővárosi tanácstól, hogy nevezzék meg, mit is értenek pontosan magánműsor alatt. Kérték továbbá, hogy háromfősnél nagyobb produkciók esetén lehessen belépődíjat szedni. Az OSZK-nak segítendő, a szoros ellenőrzés jegyében a fővárosi tanács népművelési osztályán dolgozó Hága Mária zenei főelőadó a feletteseinek beszámolt 1961-ben arról is, hogy miket tapasztalt az általa látogatott szórakozóhelyeken (többek között a Kék madár, a Szimfónia, a Múzeum és a Vidám eszpresszókban, a Liliom, a Nemzeti és a Balaton éttermekben, valamint a Deák kávéházban). Az OSZK-hoz hasonlóan ő is az előadásmódnak, a zenekari összetételnek és a nyugati számok mennyiségének szentelt nagyobb figyelmet, és időnként megjegyzéseket tett a repertoárok felépítésére.
„Kéregetés”
A szórakoztató zeneiparral azonban sokszor meggyűlt a baja a tanácsi rendszernek. A hűvösvölgyi Népkert sörözőben rendszeresen „kalapozó”, tizenkét tagú fúvószenekar tevékenységét elítélte a főváros népművelési osztálya, mert
az ilyen típusú „kéregetés” szerintük nem volt összeegyeztethető a szocialista erkölccsel,https://magyarnemzet.hu/kultura/2021/01/kadar-janosek-ovo-tekintete-i
ezért felszólították a II. kerületi tanács népművelési osztályát, hogy tiltsák be a zenekart. A II. kerületi népművelési osztály viszont hiába szólította föl a zenekar tagjait több alkalommal, munkáltatójuk falazott nekik – nyilván a közös anyagi érdekeltség miatt –, emiatt viszont a népkert üzletvezetőjét büntette kétszáz forintra a főváros népművelési osztálya.