A vége felé a rendőrnő erélyesen felszólított, hogy vegyem ki a kezeimet a zsebeimből…

Egy barátommal sétáltunk a Lövőház utcában, erre hirtelen megjelent három rendőr és igazoltatni kezdtek minket. Elkérték az iratainkat és leellenőrizték, hogy “tiszták vagyunk-e”. Csak annyit mondtak indokként, hogy megnövekedett a bűnözések száma a környéken. Miután meggyőződtek, hogy rendben vannak az irataink, elkezdték átkutatni a ruházatunkat – a hátizsákot, a zsebeinket, mindent, amiben bármit is lehetne tárolni. Minket ez meglepett, nem voltunk rá felkészülve, meg nem is kaptunk semmilyen magyarázatot, hogy ez miért történik, miközben a papírjaink teljesen rendben voltak. Ha kaptunk volna, sokkal jobban elfogadtuk volna. Emellé társult egy meglehetősen inhumánus és parancsoló hangnem, amire egyáltalán nem szolgáltunk rá.

A vége felé a rendőrnő erélyesen felszólított, hogy vegyem ki a kezeimet a zsebeimből – miután már átkutatta őket, és egyébként hideg februári nap volt. Ezt sem tudtam mire vélni.

Végül annyit mondtak, hogy “köszönjük, elpakolhatnak”, majd otthagytak. Nem is értettük, mi történt, meg hogy ez tényleg egy normális rendőri intézkedésnek mondható-e – az egész egy felkavaró élmény volt. Utólag derítettük ki, hogy mit tehetünk ezzel kapcsolatban, de erről a rendőrök semmilyen tájékoztatást nem adtak, nekem kellett utánajárnom. Utólag megtudtam, hogy ennek pedig van egy kerete – hogy például tájékoztatniuk kell, hogy miért igazoltatnak, és hogy az igazoltatás és a ruházatátkutatás között kellett volna lennie egy átmenetnek, amiben megindokolják, hogy miért következik ez, és ennek is külön indokoltnak kellett volna lennie. Egy laikus ember ezt nem tudja, hogy ennek nem szabadna megtörténnie, csak rosszul érzi magát a szituációban.

Mi volt a célod azzal, hogy ezután bevállaltad a panaszeljárás teljes procedúráját?

Nekem ez volt az első élményem rendőri intézkedéssel kapcsolatban, és elgondolkodtatott, hogy ha már ebben a rendszerben élek, mik a lehetőségeim, hogy ezen bármit is változtassak. Az én esetem nem egy extrém ügy, de egy rendszerszintű hibának tűnik, és ezek a kisebb esetek jól reprezentálják azt, hogy mi az átfogó probléma – például a rendőrséggel kapcsolatban.

Érezted azt bármiben, hogy a történtek hatására határozottabban állsz ki hatósági önkénnyel szemben, vagy hogy másoknak tudsz hasonló élményekben segíteni?

Igen, mert megélhettem, hogy kaptam egy jogi eszköztárat és tudást. Sok barátomról kiderült, hogy történt vele is hasonló. De ezt elfogadhatónak hitték eddig – kellemetlen, de ez van. Erre legalább annyit tudtam mondani, hogy lehet lépni valamit ilyen esetben. Akárkinek mesélem eddig, hogy van lehetőség panaszt tenni és eljárást indítani, érdeklődéssel hallgatta és rácsodálkozott. Nekem ez személy szerint és globálisan is fontos, hogy ezekről legyen szó, legyen meg a köztudatban.

Emiatt számomra az eljárás is inkább egy tanulási folyamat volt, mint áldozat. Személy szerint és tudatos állampolgárként is szívesen teszek azért, hogy változtassunk azon, ami kellemetlenséget okoz és rosszul működik.

Az ügyvédem, Fazekas Tamás is nagyon készséges volt, mindent elmagyarázott. Magára a procedúrára is összességében egy pozitív élményként gondolok, mert végül – bár az igazoltatáskor egyáltalán nem, csak utána – azt érezhettem, hogy érvényesíthetem az érdekeimet, és hogy igazságot szolgáltathatnak számomra. Ez egy felszabadító érzés.

Szerintem ha több szó lenne erről és jobban élne a köztudatban, hogy hogyan zajlik a panasztétel és neked mint panasztevőnek mi ebben a szereped, akkor azt gondolom, hogy egy csomóan hajlamosabbak lennének arra, hogy ezt meglépjék. Mert talán most azt gondolják, hogy sok macera, meg balhé lehet belőle, nincs erről egy tudatosság. De bárkinek merem ajánlani, hogy ha ilyesmi történik vele, merjenek eljárást indítani. Ezt még a rendőröknek is kellene mondania, de esetünkben ez nem történt meg – tehát az ő oldalukon is tudatosítani kellene, mi a jogszerű eljárás, mik az igazoltatott jogai és lehetőségei.