Májusban nyolc dámszarvast lőttek le egy Mikepércs és Debrecen közötti tanyán, közülük öt vemhes volt, írja az rtl.hu. Ugyan a támadás május 11-re virradóra történt, most kapott nagyobb nyilvánosságot.
Négy állat azonnal elpusztult, három később. A meglőtt állatok közül már csak egy tenyészbika van életben, de az ő túlélésére sem számítanak. A Debreceni Rendőrkapitányság állatkínzás miatt folytat büntetőeljárást. Az elkövetők valószínűleg zárt köpenyű, acélhegyű lőszereket és kis kaliberű fegyvereket használtak, amelyek lassú és fájdalmas halált okoztak az állatoknak.
A Cívishírnek sikerült elérnie a gazdát, aki névtelenséget kért. A férfi nagyon bízik tanúk jelentkezésében. A szarvastehenek néhány napon belül világra hozták volna a borjaikat, az elkövetők mintha csak célzottan lőtték volna éppen hasba a nőstényeket.
A tanyán a férfi a fogságban 15 évig is elélő dámszarvasokat nem a húsukért, nem a trófeájukért, hanem csak kedvtelésből kezdte tartani. A tulajdonos a tizenöt állatból hetet-nyolcat el akart adni, a mészárlás egyetlen nappal az adásvétel előtt következett be.
telex.hu
A szellő bosszúja
Egyszer a szellő egy szép erdő felet ment el. Megringatta a sudár fenyők ágait . A lombjaik közt fészkelő madarak élvezték és örömükben kacagtak. A fenyőfák is susogtak a simogatására. – De jó ez a kis szellő. – Mondták. A fiatal szellő is élvezte a játékot és még jobban fújta a fákat. Ekkor az egyik fa megszólalt. – gyenge vagy még, ahhoz hogy minket kicsavarj a földből. Nem rosszindulatból suttogta. Csak úgy kedvesen a maga módján a kis pajkos szellőnek. De a fiatal szél ezt zokon vette és megsértődött. Elrohant a legfiatalabb bátyjához. – képzeld.- mesélte neki. – A fenyves erdő azt mondta, hogy nincs, olyan erő mi ki tudná őket dönteni. Még Te sem. A bátyja mérges lett. Na! Majd meglátjuk! És azzal útnak eredt az Orkán. Mikor az erdő felé ért teljes dühéből tombolni kezdett. A fák recsegtek, ropogtak, de nem dőltek ki. A kedves kis madarak utódai a magas fenyőfák tetejéről a mélybe zuhantak. Sírva kérdezték a fák az orkánt, hogy mit vétettetek ellene, hogy ilyen pusztítást végez. – Mit? Azt mondtátok fivéremnek, hogy nem tudlak titeket kidönteni. Hát lássátok, mennyire erős vagyok. Azzal még erősebben tépázta az ártatlan erdőt. Mikor ereje már fogytán volt, és látta, hogy a fák még állnak, szégyenkezve és még mindig dühösen tovább állt. Majd haza érve az idősebb bátyjának mondta el, hogy a fenyőerdő mennyire megszégyenítette. Még Te sem tudnád őket kidönteni, azt mondták. – A Hurrikán, ki idősebb volt, méregbe gurult. – Hogy?- Még én sem? Hiszen én vagyok a legerősebb. Több fát döntöttem ki életemben, mint az emberek. Azzal felállt az asztaltól és útnak eredt. Meg sem állt a fenyőerdőig. Ott aztán elképesztő haraggal kezdte a fákat kicsavarni. Sok fenyő nem tudott ellen állni a hurrikán erejének és mély, fájdalmas sóhajjal dőlt a földre. De még mindig állt az erdő és a Hurrikán is kezdett fáradni. Ezért ő is tovább állt, szégyenkező szélként. Otthon aztán elmesélte a legidősebb bátyjának, Tornádónak, hogyan járt. – Még te sem tudod azt az erdőt elpusztítani. Tornádó égtelen haragra gyúlt. Hogy?- Én ne tudnám? Hiszen városokat, házakat, embereket pusztítok el! Azzal felkapta köpönyegét és elviharzott. Egyből a fenyves felé vette az útját. Útközben, ami az útjába akadt azt mind romba döntötte, elpusztította. Mire az erdő felé ért már óriási harag volt benne. Mély, dübörgő hanggal rontott az erdőnek. A fák sorba dőltek ki. De mielőtt meghaltak volna,azt kérdezték. –Miért? Mit vétetünk? Tornádó ezen hirtelen elgondolkodott. Tényleg. Miért is ölöm meg őket? Egy szó ért? Bizonyításért? Hiszen, mindenki tudja, mily erős vagyok. Hirtelen lecsendesült és haza kullogott. Otthon aztán lefeküdt minden szó nélkül. Hiába kérdezték fivérei, hogy mitörtént. Sokáig nem beszélt a dologról. Később is csak annyit mondott, hogy majd egyszer ti is megértitek: haragból, becsvágyból, hatalomvágyból, nem pusztítunk.
Teltek, múltak a napok és a kis szellő hiányolta a játszótársait. Elindult az erdőhöz, hogy megcsiklandozza az ágakat, felborzolja a madarak tollait simogatva. De, mikor odaért sehol nem voltak a pajtásai. Mind halottan hevertek a földön. Ekkor értette meg Tornádó bátyó szavait. Jaj! Mit tettem! Én nem akartam ezt! Egész életében azóta bánja tettét. Ma már mondhatnak neki bár mit. Ő szelíden simogatja meg harag helyet őket.
N. Szente Hilda