Mezőkeresztesi csata. A keresztény erők kezdetben fölényben volta, de elkezdtek fosztogatni…

Mezőkeresztes és környéke az őskor óta lakott terület. A szkíta korból származó, rendkívül értékes leletek kerültek elő Zöldhalompusztán, köztük a híres aranyszarvas. Mezőkeresztes – mely a 14. században a diósgyőri uradalomhoz tartozott és amit V. László 1456-ban emelt városi rangra – a régészek számára fontos hely, nemrég régi érméket és más kincseket találtak itt.

A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Nemzeti Régészeti Intézete (MNMKK NRI) egy nagyszabású kutatási projektet folytat, amely a magyar történelem sorsfordító eseményeinek helyszíneit vizsgálja. Ennek keretében kiemelt figyelmet szentelnek az 1596-os mezőkeresztesi csata területének feltárására. Ez az ütközet a tizenötéves háború egyik legjelentősebb összecsapása volt, így kutatása különösen fontos a történelmi események mélyebb megértése szempontjából.

A 2022-ben indított projekt rendkívül ambiciózus: több mint 100 négyzetkilométernyi területet ölel fel. A kutatás fő céljai között szerepel a csata kulcsfontosságú helyszíneinek pontos azonosítása, valamint az ütközethez kapcsolódó tárgyi emlékek összegyűjtése és tudományos elemzése. A munka jelenlegi fázisában a régészek terepbejárást és fémkereső műszeres leletfelderítést végeznek. A kutatási terület kijelölése gondos előkészítés eredménye, amely során levéltári forrásokat használtak fel a pontos helyszínek meghatározásához.

A projekt során nemrég egy kiemelkedő felfedezés történt: Bakos Gábor régész vezetésével és a közösségi régészeti program önkénteseinek közreműködésével egy 70 darabból álló ezüstérme-kincslelet került elő. Ez a lelet bécsi fillérekből, más néven dénárokból áll, amelyeket a 13-14. századra datálnak. Ezeket az érméket eredetileg osztrák hercegek bocsátották ki, és nevükkel ellentétben nem csak Bécsben, hanem Ennsben és Bécsújhelyen is verték őket. Az érmék jelenléte a régióban jól mutatja a középkori Magyarország élénk kereskedelmi kapcsolatait, különösen az ország nyugati részén és a Kassán át Krakkó felé vezető kereskedelmi út mentén.

A kutatás jelentőségét növeli, hogy ez az első olyan átfogó és szisztematikus vizsgálat, amely kifejezetten a tizenötéves háború legnagyobb csatájának feltárására irányul. Bár a projekt fókuszában az 1596-os esemény áll, a régészek az őskortól napjainkig terjedő időszakból származó leleteket is találnak, ami gazdag képet ad a terület hosszú távú történelméről.

A munka széles körű összefogással valósul meg. Az MNMKK NRI szakemberei és önkéntesei mellett egyre több helyi lakos is bekapcsolódik a kutatásba, felajánlva kertjét vagy munkaerejét. Ez a közösségi részvétel kulcsfontosságú a kulturális örökség megőrzésében, és egyben erősíti a helyiek kapcsolódását településük múltjához, formálva identitásukat.

A régészek tervei szerint a kutatás az aratás után is folytatódik, kiterjesztve a vizsgálatokat Mezőkeresztes és Tarcal térségére is. Természetesen, mint minden ilyen jellegű munkánál, a földtulajdonosok hozzájárulása elengedhetetlen feltétel.

De hogyan is került oda ez a sok kincs? Egy csatában rengeteg érték „cserél gazdát”, sok pedig egyszerűen eltűnik. Pontosabban nem tűnik el, azok egy részét megőrzi a föld, és most ezek egy részét találták meg a régészek.

A mezőkeresztesi csatáról a történészek viszonylag sokat, az átlagember viszont keveset tud. Pedig tanulságos történet, negatív példaként szolgál a ma emberének is, hogy az önérdek hajhászása és a vagyonszerzés önző vágya miképp tud tönkretenni fontosabb közös célokat.

A mezőkeresztesi csata 1596. október 26-án zajlott le, a tizenötéves háború (1593-1606) egyik meghatározó ütközeteként. Az összecsapásban III. Mehmed szultán vezette oszmán sereg állt szemben a Miksa osztrák főherceg és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem által irányított Habsburg-erdélyi erőkkel.

1593-ban, Hasszán pasa sziszeki veresége után a török Porta felmondta az 1568-as drinápolyi békét és hadat üzent I. Rudolf császárnak. Az első két év kiegyenlített küzdelmet hozott, mindkét fél fontos várakat foglalt el. 1595-ben Erdély és a román fejedelemségek is bekapcsolódtak a harcba a keresztény oldalon, ami átmeneti fölényt biztosított a Habsburg-vezette koalíciónak.

Erre válaszul 1596-ban III. Mehmed szultán maga személyesen állt egy 150 000 fős sereg élére, és Magyarország ellen vonult. Októberben elfoglalta Eger várát, ami arra késztette Miksa főherceget, hogy megpróbálja visszafoglalni az erődöt. A keresztény sereg, mely kb. 50 000 főt számlált, Mezőkeresztesnél találkozott az oszmán főerőkkel.

A csata október 22-én kezdődött kisebb összecsapásokkal, majd 26-án került sor a döntő ütközetre. A keresztény erők kezdetben fölényben voltak: visszaszorították az oszmánokat a Csincse-patakon túlra, majd átkelve a patakon, egészen a török táborig űzték őket. A győzelem már karnyújtásnyira volt, amikor végzetes fordulat következett be.

Ahelyett, hogy kihasználták volna előnyüket és a megszerzett török ágyúkkal üldözték volna a menekülő ellenséget, a katonák fosztogatni kezdtek a szultán és az előkelők sátraiban. Ez a hiba, bár nem volt szokatlan a kor hadviselésében, ezúttal katasztrofális következményekkel járt.

A szövetséges hadoszlopok szétestek, és az oszmánok hamar észrevették, hogy az őket üldöző sereg jelentősen meggyengült. III. Mehmed szultán, felismerve a kínálkozó lehetőséget, feladta menekülési szándékát. Ehelyett Juszuf Szinán pasa vezetésével erőteljes lovasrohamot indított a szétszóródott fosztogatók ellen. Ez a manőver teljesen megfordította a csata menetét: a zsákmányon marakodó keresztény katonákat megfutamították, és a korábban már-már győztes Miksa főherceg erői kényszerültek elhagyni vesztesként a csatateret.

Ez a váratlan fordulat nem csupán az adott ütközet szempontjából volt jelentős, hanem hosszú távú hadászati és lélektani következményekkel is járt a háború további menetére nézve. A keresztény erők kb. 15 000 embert vesztettek, és nem tudták visszafoglalni Egert, ami jelentősen gyengítette a végvárrendszert. A vereség lélektani hatása is súlyos volt, különösen Erdélyre nézve. A fejedelemség, félve az oszmán bosszútól, a kétkulacsos politizálás felé fordult, ami gyengítette a keresztény szövetséget.

Bár túlzás lenne azt állítani, hogy ez a csata közvetlenül a Balkán felszabadításának lehetőségét hiúsította meg, mégis jelentős fordulópontot jelentett. Az eljátszott győzelmi eséllyel együtt elveszett számos erőd visszafoglalásának reménye, és szétzilálódott egy jól működő szövetségi rendszer. A csata így nagyban meghatározta a tizenötéves háború további menetét és kimenetelét.