Sztevanovity Dusán & Presser Gabor / „soha nem adjuk fel „/ Küldjél

Hja.
„S ha már ügynökök – az említett „Sztevanovity Milutin /nyugdíjas” is az állambiztonságnak dolgozott korábban, a magyarországinak biztosan, a jugoszlávnak gyaníthatóan. Tény, hogy a magyar szerveknek kényszerhelyzetben, a börtönben írt alá, ahol többen elgyengültek. A vezetéknévből sejthető, hogy Milutin Sztevanovity Zorán és Dusán apja volt. Utóbbiakat keveseknek kell bemutatni. Előbbi ma is aktív énekes-gitáros, utóbbi többek között Presser Gábor állandó szövegírója volt.

A jugoszláv partizán lakása
Milutinról viszont kevesen tudják, hogy milyen fontos szerepe volt: „Ebben a lakásban kezdődött voltaképpen a magyarországi Beatles-korszak – mesélte büszkén egy régi interjúban. – Összeverődött egy zenekar, amelyben Zorán is benne volt, és akkor elkezdődött a fiam karrierje. Zoránnak nagyon jó hallása és zenei érzéke volt már egészen picike korában. Valahogy megtetszett neki a gitár, addig harmonikázott. Amikor a Beatles-hullám átjött Magyarországra, õ is vett egy gitárt, s mivel akkor egyetemre járt, maga csinált belõle elektromos gitárt…
A Metró zenekar után alakult az Illés zenekar és az Omega zenekar. Érdekes, hogy nagyon jó barátok voltak akkor is. Nem konkurenseket néztek egymásban, hanem jó barátságban voltak.”

Illés, Omega, Metró. A nagy hármas. A nagy támogatott hármas.

„1962-ben nekem már kocsim volt, a húgom küldött Nyugat-Németországból. Zorán telefonált, hogy papa, nagyon kérlek, menj el a Metró Klubba, a dobfelszerelést tedd be a kocsiba, és vidd el a Villányi útra, mert az Omega ott játszik, és nem tudom, mi történt, mert nincs se dobos, se dobfelszerelés. Mit csinál az apa? Odamentem a Metró Klubba, a dobfelszerelést a kocsiba tettem. Az utcán már vártak az Omegások, hogy jaj, Mile bácsi, köszönjük, köszönjük, gyorsan fölszerelték és kész.”

„Mile bácsi” a főszereplője az Igaz Szó 1967-es cikkének is:

„1945 őszén a szomszédos Jugoszláviában választásra készülődött az ország. A reakció azonban még sok helyen erős volt, a kommunistáknak és a demokratikus erőknek meg kellett küzdeniük vele. A jugoszláv hadsereg, a háborúban oly hősiesen harcoló partizánok készen álltak arra, hogy már békés eszközökkel, de ugyanolyan keményen, mint a háború alatt, megverekedjenek a hazai ellenséggel is.

»Légelhárító brigádok« alakultak, s ezek éppen azokban a falvakban-városokban táboroztak, ahol a reakciósok a választáson zavart akartak kelteni. Segítségükkel biztosították a szavazás zavartalanságát.

Semski Karloc [mi hívjuk nyugodtan magyarul Karlócának – MG] szállodájában (gimnáziumáról híres kisváros a Duna partján, itt élt és itt is halt meg a szerb romantikus költészet legnagyobb alakja, Diceric) tanyázott ezekben a napokban családjával együtt a helyi »légelhárító brigád« irodájának vezetője, egy bizonyos Sztevanovity Milutin nevű fiatalember.

Egy szeptemberi vasárnap nagy ijedelem támadt a szállodaszobában: eltűnt a nagyobbik fiú, a hároméves Zorán. Keresték mindenütt, csak ott nem, ahol kellett volna, végül aztán véletlenül akadtak rá.

– Zorán az étterem asztalán állt, körülötte a törzstisztek – meséli budai lakásukban a ma is fiatal apa – és éppen énekelt. Az akkori slágereket, partizándalokat….

– Hogyan alakult tovább az életük?

– Budapestre költöztünk, Zorán a Gorkij iskolába [eredetileg a szovjet – megszálló – kolónia használta, majd ide kerültek a gyakran magyarul sem tudó „kádergyerekek] került. Ott dobos volt és énekkari szólóénekes, őszintén szólva hobbynak tartottuk a zene iránti vonzódását, illetve vonzódásukat, mert Zorán öccse, Dusán is megtanult gitározni.

A múltról szóló beszélgetésünkbe ekkor betoppant a jelen: hazaérkezett Zorán.”

Jókor. A kulcsesztendő: 1945. A helyszín: Jugoszlávia. A főszerepben a „Légelhárító brigádok”, amelyek „biztosították a szavazás zavartalanságát”. Az egyik irodavezető: Sztevanovity Milutin.

Ez már a legsötétebb terror ideje. És szó sem volt valódi választásról.

„Jugoszláviában 1945. november 11-én tartottak szabad választásokat, itt csak két lehetőség volt: a Népfront kommunista programjának elfogadása vagy elvetése. A választáshoz az is hozzátartozott, hogy az ellenvéleményt külön urnába kellett bedobni, így nem meglepő, hogy a Népfront 90,48 %-kal győzött”.

Milyen bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a másik urnába dobja a papírt? És mit reagáltak erre a légelhárító brigádok?

„Az eredmény csak részben magyarázható a megfélemlítéssel és visszaélésekkel, például azzal, hogy a választópolgárok csak a Népfront listájára szavazhattak, illetve amennyiben ezzel a lehetőséggel nem kívántak élni, akkor egy külön urnába dobhatták elutasító szavazataikat. Tagadhatatlan tény ugyanakkor, hogy az új hatalomnak az egész országban jelentős támogatottsága volt” – írják megengedőbben egy másik tanulmányban….”
stb