Az én Miskolcom ilyen. Folt hátán folt, mégis gyönyörű. Ezek mennek
 
Miskolcinak lenni
Olyan ez, mint lenézni a kilátó teraszáról, lassan, türelmesen végigtekintve az odalent elnyúló városon. Számba venni a házak közt megsimuló haragoszöld fa-pamacsokat, nézni a napot, ahogy lebukik a háztetők felett, hallgatni, ahogy a villamos végigcsikorog a Szent István tér felé futó síneken.
Valami ilyesmi Miskolcinak lenni, gyönyörködni az itt-ott patchwork-szerűen tökéletlen és színfoltos belvárosban, elnézni Diósgyőr felé, megtorpanni picit a vasgyár halott üzemcsarnokainak csontváza felett, elmélázni az égig meredő kémény-bordacsontokon.
Ismerni az utak kátyúit, a járdák repedéseit, a törött deszkájú, korhadt padokat, az Avasra vezető lépcsősorokat, a játszótereken a régi mászókák hűlt helyét, a pingpongasztalokat, ahol az első csók csattant kilencvenvalahányban.
A sulit a hegy tetején, amelynek napszítta, valaha-kék falai között annyiszor zsekáztunk meg kamáztunk az óraközi szünetekben, a bokrokat, ahol bújócskáztunk, és a focipályát, ahol kölcsönzött labdával rúgtunk kapura utánozva Détári bombáját, Disztl védését, meg ahogy Nyilasi a tizenhatos felé tör.
Az én Miskolcom ilyen. Folt hátán folt, mégis gyönyörű. Szürke és közben százezer-színű. Fáradt és viseltes kicsit, mégis igazi, őszinte szerelem.
Olyan szerető, aki nem szeret viszont, mégsem lehet csak úgy, simán szakítani vele, nem lehet csak úgy á Dieu-t inteni neki.
Olyan hely, ami ott él legbelül, mélyebben, mint a szív, az agy, vagy a tüdő, odabent a vasgyári rom-bordák védelmében, az égnek meredő kémény-csontok takarásában, az aszfalt ütőér-repedéseiben, a törött padok deszka-emlékfoszlányaiban.
Olyan erősen, ahogyan az izmok tapadnak a csontokhoz.
Eltéphetetlenül.