Tíz év alatt több mint a duplájára nőtt a magyarok létszáma a szomszédban – írja az Enyugat.hu. A statisztika szerint az Ausztriában élő magyar állampolgárok fiatalabbak, mint a teljes népesség: átlagéletkoruk 35 év, szemben az országos átlag 43 évével. Általánosságban elmondható róluk, hogy hosszú távra terveznek: a 10 éve bevándoroltak több mint fele 5 évnél tovább maradt Ausztriában, a 4-5 éves korú gyerekek majdnem másfél százaléka pedig ma már magyar anyanyelvű Ausztriában.
Nem éppen a legfrissebb a hír, de úgy döntöttem, hogy nem hagyom elsikkadni (úgyis elsikkad ez is, megy a többi mellé a kollektív felejtés levesébe, de még azelőtt tegyem ki az asztalra), különös tekintettel arra, hogy a minap már egy közérdekű, hiánypótló felmérés kapcsán szóba hoztam: a szűk egyharmaddal ellentétben nyaralni eljutni képtelen kétharmad idén (is) úgy járt, hogy mivel másképp nem megy, hát a választott és senki által meg nem választott képviselői révén piheni ki az év fáradalmait.
Két napja jöttem rá, hogy ez így egyáltalán nem pontos, de legalább hiányos is. Miközben a gazdájának önmagához képest egyelőre csak egy rövid időre sikerült elvonulnia Horvátországba kipihegni a békecsinálás fáradalmait (ma már Angliában vergődik, ahol az Európai Politikai Közösség negyedik csúcstalálkozóján, az Oxford közelében lévő Blenheim kastélyban illegeti magát, hát hiszen ha rólunk, mimagyarokról van szó, akkor nem ismeri sem a fáradtságot, sem a lehetetlent), ő maga, a Lölő-jelenség az egész pereputtyával, a babakocsival bezárólag a Rose d‘Or szuperjachttal ment nyaralni. Vagyis tehát hogy módosul a hiányos diagnózisom? Aki ahhoz a szerencsétlen kétharmadhoz tartozik, amelyik idén se jut el egy kurva hétre se beáztatni a bőrkeményedéseit valami kellemes, hűs vízbe, az a választott és meg nem választott képviselőin, valamint a Lölő-famílián keresztül nyaralhat. Ez idő tájt még a kedves gazdi is, hogy a sors iróniája teljes legyen.
Azt írták az újságok, amelyeknek mindig van egy-két szemfüles olvasójuk szanaszét a hanyatló Nyugaton, hogy ezúttal Monacóban látták a mintegy 27 milliárd forintra becsült jachtot, Mészáros Lőrinc NER-strómant, az ő fiatal és mutatós nejét, Várkonyi Andreát, valamint ifjabb Mészáros Lőrincet. Hiába intették visszafogottságra a konvektorpucolóból lett Forbes-listás milliárdost mindenféle gerincproblémákkal küzdő miniszterek, akik nagyobb szerénységet és kisebb hajót ajánlottak Európa szegényháza leggazdagabb emberének, a Lölő-család valamiért idén is a 63 méteres Rose d’Orral húzott el nyaralni. Ez a NER-ladik, amelyet, mint kiderült, Mészáros nem csupán használ, de közvetetten birtokolja is; az MBH Bank tulajdonában lévő Euroleasing Zrt.-hez tartozik, a tulajdonosi hálóban pedig korábban egy orosz oligarchát is sejtett egy szakoldal.
A nyár az nyár, a család az család, aki pedig 90 milliós szettben (értsd: egy nagyobb budapesti lakás árát magára rángatva) jótékonykodik, mint az urához hasonlóan sokoldalúan tehetséges milliárdosfeleség tette nem is oly régen, az mégis mit csináljon, ha már van egy ilyen gigajacht élete szerelme (elhatárolódom magamtól) tulajdonában? Majd ne menjen nyaralni, vagy bujkáljon szégyenében az irigy proletárok elől? Így utólag visszagondolva a gerincműtött Gulyás Gergely ájtatos szemforgatására a parányi jachttal fordítottan arányos, ámde annál inkább elvárt szerénységről, be kell látnom, hogy elég nagy böszmeség lenne úgy tenni, mintha bármin változtatna az, hogy ezzel a jachttal mennek nyaralni, vagy egy másikkal, vagy hogy Monacóba mennek, netán a világ másik felére. Azon kurvára nem változtat semmit, hogy miközben a kétharmadhoz tartozó mimagyarnak az is luxus, hogy a az elméletben létező menetrend szerint, emberhez méltó körülmények között eljusson tetszőleges A pontból tetszőleges B pontba mondjuk vonattal úgy, hogy lehetőleg ne brutális túlélőtúrába oltott tanulmányi kirándulás legyen az egészből, amiért ráadásul még fizetni is kell, ezeknek olyan ép ésszel felfoghatatlan vagyon került a nevükre egy röpke évtized leforgása alatt (kétségem nincs afelől, hogy ideiglenes megőrzésre és haszonélvezetre), amit közönséges családok, amelyeknek nincs az ismeretségi körükben az apjuk által agyba-főbe vert, következésképpen jellemtorzult, korrupt miniszterelnök, több évszázadon keresztül se.
Mondjuk az elég kínos, hogy a Monacóban készült fotók tanúsága szerint Várkonyi Andrea önérzetes Lölő-feleség sarka lelóg a bizonyára marha drága papucsról, az ura meg valamiért előtte fél méterrel halad, ahelyett, hogy fogná a kezét és száz méterenként csókot lehelne az ajakára, de az az igazság, hogy ha történetesen nem ezzel az irgalmatlan luxusjachttal mentek volna el nyaralni, az sem változtatna semmit az éhbérért gürcölő, állami szolgáltatásokat a befizetett adóért cserébe igénybe venni egyre kevésbé és egyre gyatrább minőségben tudó mimagyar helyzetén. Semmit. Ezt már ellopták tőle.
Akinek nincs évi 2,4 milliárd forintja egy ilyen jachtnak a fenntartására (bizony Orbán Viktornak Lölőnek és tettestársainak csak ez a gigahajó kerül ennyibe), az nyilván annyit is ér, ez nem kérdés, de hogy annyira abszurd ez az egész sztori, hogy ennél csak az abszurdabb, hogy egy egész ország bevette, lenyelte, mint kacsa a nokedlit. Fel se zaklatta, túltette magát rajta, megtanult együttélni vele. Pedig világ abszurduma és szégyene. Hogy itt van ez a két bővített mondatot helyesen egymás után rakni képtelen, mekegve makogó szerencsétlen, akinek lényegében az ábrázata mindent elárul arról, hogy kicsoda, ő, akinek a becsületesen űzött szakmájából legfeljebb egy átlagos háza, autója, megélhetése, élete lehetne, és szélsőséges esetben talán bele is férne abba az egyharmadba, amelyik el tud menni nyaralni évente legalább egy hétre, ehhez képest ő a következő nemzedékek előtt álló példaképe a szorgalomnak, a bátorságnak, a jóistenbe és a hülyegyerekkori barátságokba vetett hitnek. Ő az elit, az ikon, az arche- és ideáltípusa, a csúcsminősége az önmegvalósításnak, amihez legfeljebb körömfeketényi szerencse kell, de bárkinek összejöhet.
Nézem ezt a valaha jobb sorsra érdemesnek gondolt országot, ahol az állampárt, vagyis a Lölő főnöke és bűnbandája által bagatellizált klímaváltozás hőhullámainak súlya alatt döglődik az összkomfortos nyomorúságába már rég beletörődött társadalom, a kibaszott gyerekmedencéjét nem bírja feltölteni, ha nem akar víz nélkül maradni a 42 fokban, nemhogy a Maldív-szigeteken nyaralni, mellérakom ezeknek a peckes monacói vonulását, és belémhasít, hogy hány évet lopott el ez a rezsim ettől az országtól, hány ilyen 63 méteres gigaluxusnyi jövőt. Mert ez történt itt az elmúlt tizennégy évben. Mészárosék és Várkonyi segge alatt évtizedekben mérhető lemaradás ringatózik a monacói kikötőben, a lerohasztott, tönkrevágott, elpocsékolt magyar jövő. Egészségügyben, oktatásban, akkumulátorgyárak által mérgezett, rossz minőségű ivóvízben, 45 fokos vasúti szerelvényekben, félanalfabéta nemzedékekben, háborús pszichózisban, békemissziós agymosásban, gyűlöletplakátokban, sehonnan sehova nem vezető önsorsrontásban. Mert az egy dolog, hogy nincs az a pénz, egyszerűen nem tudom elképzelni se, hogy én egy ilyen helyzetben jól érezzem magam (ordít ezekről az emberekről, hogy ők nem nyaralni mentek, elvonulni nyugalomban a világ végére, hanem mutogatni magukat), hogy úgy vonuljak, ahogy a konvektortisztító vonul Monaco főutcáján babakocsival bezárólag, hanem hogy időről időre belemászik az ember arcába, hogy hol tartanak azok az országok, ahol a leggazdagabb emberek nem fogalmatlan, közpénzzabáló büdösbunkók diplomás, fiatalabb feleséggel, akiknek nincs 63 méteres gigajachtjuk, aminek a másik oldalán az Európai Unió legszegényebb országának lakói csápolnak, hogy ugyan már, legalább nem a mocskos háborúpárti, migránssimogató buzik lopják a közöst. Kurvaélet, az.