Kilencediktől felfelé a telefontilalom kényelmes önáltatás csupán, nem pedagógia.
Nyitókép: MTI/EPA/Cristobal Herrera
Időről időre nem bírom megállni, hogy be ne álljak egy közéleti ügyben a piros sarokba. Abba, ahonnan a kisebbség – időnként egészen törpe kisebbség – bokszol. Mert hiába tiszteletreméltó a többségi vélemény, kevés fekete-fehér dolog van a világon a gyilkosságon meg a házasságtörésen kívül.
Ilyen volt a kötelező maszkviselés annak idején, és ilyen most az iskolai mobiltelefon-tilalom is.
Nem a meggyőzés szándékával írok, az úgysem fog menni; mindenki beleringatta már magát a legkényelmesebb sztereotípiakupacba, mely úgy kezdődik, hogy ezek a mai fiatalok, s a szünetben beszélgetés helyett kockuló, órán nem figyelő nebulónál kevés dolgot könnyebb utálni. Azért írok, hogy hallgattassék meg a másik fél is:
a boldog képernyőfüggők szelíd kisebbsége, akik végigkockulták az iskolát, aztán – s ez a mondandóm lényege – mégiscsak vitték valamire, a villogó-zizegő érintőképernyőktől tán nem teljesen függetlenül.
E
Hogy alsóban-felsőben nem kell a gyerek keze ügyébe telefon, az vitán felül áll. Általános iskolások esetében még fel sem merülhet, hogy a diák tudná magától, mi neki a jó; ebben a korban a telefonon TikTok megy, Pokémon-keresés, cukorka-tetris, Minecraft, digitális ugrabugra és marconább fiúknál gyilkolászás, melyek közül mindegyik pont elég értéktelen ahhoz, hogy bőven ráérjen iskola után is. S a magyar iskola első és nyolcadik között (a leghátrányosabb helyzetű országrészek legszerencsétlenebb fiait-lányait leszámítva) egészen vállalhatóan teljesít is, az alsós-felsős nagyjából azt kapja, ami való neki. Jó helyen lesz tehát a mobil elzárva a szekrényben. Nyolcadik osztályig. Ami után aztán magyar oktatásban felmorajlanak a kénköves ménkövek.
Kilencediktől felfelé a telefontilalom kényelmes önáltatás csupán, nem pedagógia.
Elfedése annak a ténynek, hogy kilencedik és tizenkettedik között a gyerek nem gyerek már, hanem csökkentett funkcionalitású felnőtt. A nyugat-európai iskolások steril valóságával szemben igencsak életközeli közép-európai tinédzsernek vannak már kezdetleges elképzelései munkáról, jövőről, pénzről, szexről és alkoholról, dolgokról, melyekkel az élet érettségi utáni szakaszában mi is megküzdünk mindannyian. Van és lehet már elképzelése arról, mi hasznos neki és mi kevésbé mindabból, aminek tevékeny elsajátítására a magyar iskola rákényszeríti, s – igen, tantervíró hölgyek és urak – ha a fejében életidegen, a tanterem falai közül soha ki nem mászó iskolai belüggyé silányul a tananyag egy része van egésze, akkor az egész napos telefontilalmat ott ette meg a rákfene. Az, hogy a diáktól elvegyék iskolán belüli autonómiája egyetlen eszközét, az egyetlen kapcsot, amely az iskola tökéletesen életidegenre hangolt világában a valódi élethez köti, pont olyan önáltatás, mint P+R-parkoló nélkül bicikliutat csinálni a Nagykörútból. Nem oldja meg, csak elfedi az alapvető problémát:
hogy a magyar középiskolában még közel sem mindenkinek szabad „nem az iskolának, hanem az életnek tanulni”,
ahogyan Seneca javasolta volt. Minden jóleső tiltogatás előtt a magyar középiskola és a való élet közötti Mariana-árkot kell betemetni; egészen addig bármi más önáltatás.
Hiszen mi a telefon – laptop, táblagép – a középiskolában?
Döntési lehetőség a diák kezében arról, hogy amit éppen lát és hall az órán, hasznos-e neki.
Ha érzi, hogy nem az, menekülhet a telefonjába – laptopjába, táblagépébe, kinek milyen vastag arcbőre van. Én is így döntöttem nem egyszer egyébként kiváló itthoni középiskolámban. Nem tagadom, néha tökéletesen felesleges autóversenyzés, városépítés meg az Isten tudja csak, mi lett ebből a döntésből; de ennél jóval gyakrabban lettek belőle hasznos félórák Henry Kissinger vagy Umberto Eco virtuális társaságában.
S öt éve dolgozó emberként a mai napig nem érzem a telefonnal meg iPaddel a kézben végtelenül pofátlan módon átolvasott fizika-, biológia-, ének-, rajz-, matek- és tesiórák hiányát.
Sőt: úgy érzem, nekem volt igazam, meg azon tanáraimnak, akik önérzeteskedés helyett hagyták, hogy így tegyek. Az Ecótól tanult olaszt, Kissinger, Ryszard Legutko és Eric Berne akkor elolvasott alapműveit pedig haszonnal forgatom azóta is. Messze jobban hasznosult az időm a magyar iskolából virtuálisan kicsekkolva, mintha hagytam volna pocsékba menni olyan órákon, melyekről akkor erősen sejtettem, ma meg már pontosan tudom: nem tettek volna hozzám semmi értékeset.
S hogy milyen izgalmas az élet: amerikai gimnáziumomban, ahol egy évet volt szerencsém a bencés maffiának köszönhetően eltölteni, ilyesfajta virtuális kicsekkolásnak szinte sosem láttam szükségét, pedig ott aztán naphosszat ott volt az iPad az asztalon; nemhogy tiltani nem tiltották, még kötelező is volt.
De volt szabadságom az órarend összeállításában, így hát egyetlen, órán töltött perc sem volt haszontalan.
Nem is volt mi elől menekülni.
A középiskolás nem gyerek már; lelkialkat és neveltetés függvényében érettebb vagy kevésbé érett minifelnőtt, aki már képes megkülönböztetni a hasznost a haszontalantól. S azon fiatalok szemében, akik ez utóbbira már képesek, a magyar középiskola csúfosan, nagy robajjal bukik meg.
Fordítva ül a haldokló gebén, aki azelőtt zárja le az iskola hasztalan időfecsérléséből kivezető egyetlen utat, hogy magát a hasztalan időfecsérlést felszámolná.
Fényévekkel karcsúbb közös, kötelező tananyag kell először, meg nagyságrendekkel több szabadon megtölthető órakeret, több felelősség és több szabadság – aztán majd beszélhetünk a telefonokról. Addig a képernyőink helyett oda tessék nyúlkálni, ahol dolog volna: a magyar középfokú oktatás átráncigálásához a huszonegyedik századba, vagy a való életbe úgy egyáltalán. Mikor majd a magyar középfokú oktatás nem az ország első számú növekedési akadálya lesz, hanem a magyar felzárkózás motorja – nos, akkor lehet majd jönni tiszteletet parancsoló, merev mutatóujjal, és a bejáratnál elkérni a telefonokat. Ha szükség lesz erre még egyáltalán. De megsúgom: akkorra már – micsoda csoda – tiltás nélkül is megszűnik az álproblémák eme legálproblémábbika.
hülyegyereket nem idézünk pupák! Akkor sem, ha épp egy kicsit szembefordul az idióta csúti disznóval
A felnőttségről lehetne beszélni, hogy érettséget, tiszteletudó viselkedést, odafigyelést másokra, felelősség vállalást és még rengeteg olyan dolgot jelent, amit egy teenagger még nem tud, hiszen a legtöbb rosszul nevelt, elkényeztett, vagy elégedetlen gyerek, amelyik ilyenkor kritikusa a szüleinek ilyenkor fordul velük és az iskolával is szembe. Sok oldala van ennek, mert a tanárnak is ugyanúgy kell tisztelnie a gyerekeket, legjobb tudása szerint, lehetőleg örömmel adva át nekik a tudnivalókat, hogy felkeltse az érdeklődéseket. Órán akkor sem netezünk, ha éppen unatkozunk, ezzel jelezve, hogy jelen vagyunk, megadjuk a tiszteletet a tanárnak és a többieknek is. Nem tudnak viselkedni az informatikát ingyen használó fiatalok.
Rolika nem a mókusok elé vetnek, hanem az éhes disznók elé. Ekestetek vakandibaba