Bárhogy is alakul, én már elégedett vagyok. Életem első álláskereső videóinterjúján vettem részt. Korábban újságíróként csak amolyan elbeszélgetésekre hívtak be, de az embert ismerték a munkáiról és mivel sajtó egy elég szűk közeg volt, a jellemvonásai sem voltak ismeretlenek a többiek számára. Később edzőként szintén beszélgettem pár szót az adott terem tulajdonosával, vezetőjével, de ezeknek a találkozóknak sem volt hivatalos jellegük.
Most, 51 évesen, debütáltam a videóinterjú világában. Ami számomra azért nagy szó, mert a technika is új volt, a helyzet is és hát norvégul kellett beszélnem. Nem élő volt az interjú, hanem rögzítenem kellett a válaszokat, tehát volt időm kicsit átgondolni a mondandómat, így jóval könnyebb volt, mintha azon nyomban kellett volna felelnem a feltett kérdésekre. Mindenesetre így is nehéz volt, de megoldottam. Az eredmény, hogy mehetek-e egy újabb fordulóra, nyilván később derült ki.
Ahogy látjátok, a terem is új, ahova járok. Ezt is egy esetleges munkalehetőség miatt választottam. Mozgolódok, de nem lettem buzgómócsing. Épp csak annyira ficergek, amennyi még az én személyiségemnek belefér. Mert hát ki tudunk mászni a barlangunkból, meg tudjuk haladni önmagunkat, képesek vagyunk kicsit nehezebb feladatot választani, mint ami még kényelmes lenne, de az alaptermészetünkön nem tudunk változtatni. És az nálam azért eléggé befelé forduló.
Az interjú tehát megvolt.
A terem új és szeretem.
A héten pedig sok pluszt dolgozom, mert Alinát helyettesítem három munkájában is, a táskám valóságos kulcs- és belépőkártyagyűjtemény lett: összesen kilenc helyre járok most takarítani, plusz a magánház. Ja és akad hely, ahol még kód is van. Ehhez képest nem is volt olyan bonyolult a videóinterjú.