Percre pontosan a haláleset után 24 órával tudtam meg, hogy a világ legjobb humorú fotóriportere, a fantasztikus életművű Nagy Zsolt tegnap visszaadta a lelkét az ő Teremtőjének. Tessenek olyan bohémet elképzelni, aki tíz évvel a kulákgyérítés után, csak és kizárólag a saját tehetségével, és semmi mással a Szolnok megyei Néplap fotóriportere, később fotórovat vezetője lehetett. Édesapja noch dacu katonatiszt volt egy másik átkosban. És aki négy napig tudott úgy mesélni 0-24 órában a 3 NAPNYI katonaélményeiről, hogy sírva könyörögtünk már kegyelemért a sajgó bordáinkkal.
Nagyon nagy arc volt, régóta betegen, de soha ki nem húnyó életkedvvel élt. De akkorát, mint senki más. Le vagyok taglózva, mert minden stiklijében báj volt, és kellem: amikor az egyik 140-ről 90-re fogyókúráját abszolválta a Hetényi kórházban, a névnapjára április 10-ére bevittem neki az állandó stíluseleme kapcsán (bocsánat, nem látta a kacsámat?) egy bolti, RENDES PÉNZÉRT vett ágy alatti KACSÁT, hazatérve megtöltötte ő azt fehér borral, az ágya alá dugta, és amikor a ki kér még bort? kérdezésre előhúzta az ágy alól, valahogy senki nem akart több bort, neki kellett megoldania. Volt, hogy a kocsijából kiszállást már nem kockáztathatta meg, de kiadta a homokszínű Lada ablakon a gépét, hogy „Imikém, találjatok ezen valami vízilabdát!” Flektogon, 90 fokos nagylátószögű, a filmen a teljes Damjanich Uszoda volt látható a Világegyetem társaságában, de a plafonig húzott nagyítógéppel megoldottuk. Zsolton senki és semmi sem tudott kifogni, de tényleg soha. Nagyon szerettem, ahogy a szakma is. Csuda emberként gyászolom. Zsolt bácsi, nem késlekedek!