Mi van „a nőnek öltözött férfiakkal” és „miért kövér a Dj”. A nap
Ez az olimpia megnyitó volt talán a legszebb, amit valaha láttam. Az, hogy mi a reakciód erre a mondatra nagyban függ attól, hogy MIT AKARTÁL látni benne.
Mindenki arról beszél, hogy mi van „a nőnek öltözött férfiakkal” és „miért kövér a Dj”. A figyelem úgy 90 százaléka megy erre, miközben ez az négy órás eseménynek úgy a 3,5 százalékát tette ki.
Nem csodálom, mert amiről a megnyitó szólt, azt egy Magyarországon élő ember csak hírből ismerheti, és esetleg a március 15-i műsorokban felolvasott 12 pontban hallhatott róla:
egyenlőség, szabadság, testvériség.
Az egész ott kezdődik, hogy ez a megnyitó MINDENKIÉ volt. Nem vitték be egy zárt stadionba, hogy csak a kivételezettek és gazdagok férjenek hozzá, hanem elvitték az eseményt az utca emberéhez. Hozzád.
Részese lehetett bárki, mindenki. Egyenlően.
Aztán ott van a rengeteg fantasztikusan megvalósított művészeti utalás. A Louvre életre kelt figurái, a könyvcímekkel elmondott szerelmi történet, a zenék az operától a metálig.
Mindenkinek mutatott valami nagyszerűt az egyszerűtől a csicsásig, a 100 évestől az óvodásig.
Dramaturgiailag zseniális volt, ahogy az utolsó pillanatig nem tudtuk, hova fog kerülni a láng és ki gyűjtja meg. Végig találgattuk, végig bennünk volt az izgalom.
És végül ki gyújtotta meg? Mi. Egy férfi és egy nő. Ádám és Éva. Nem egy celebritás (pedig odafelé a világ legnagyobbjai adták egymásnak), nem egy mindenek felett álló zseni, hanem két egyszerű ember.
Persze, sportolók, persze, nagyszerű sportolók – de csodálkoznék, ha tömegek ismerték volna őket úgy, mint mondjuk Mohamed Alit.
Egyenlőség. Magyarként ez ismeretlen. Talán ezért nem is tűnt fel sokaknak.
És szabadság! Tetőkön szaladgáló, bohém, szerelmes, művészi, felszabadult – szabadság.
Még egy dolog, amit a diktatúra már szinte törölt a magyar agyakból. Nem szólt rá a futóra a házmester, nem jelentették fel, nem kellett senkinek szürkének és láthatatlannak maradnia azért, hogy ne kapja el az alul-felül járó kasza.
Élni és élni hagyni, nem pinceszagú döngölt dogmákat verni mindenki fejébe. Jó lesz az úgy. Éljen a 19. század!
A szabadság az, amikor mondhatod, amit akarsz, nem fognak érte külföldre kergetni, lehetsz az, aki vagy, nem fognak érte kiközösíteni.
A szabályok vannak az emberért, nem pedig az emberek a szabályokért.
És ezzel el is jutottunk a 3,5 százalékhoz. Jujuj! Azonnal fóliát a tévére!
Igen, volt „szakállas nő”, és voltak egynemű vonzalmak megjelenítve. Borzasztó. Jézus már nem szeret.
Nem a frászt nem. A papod nem szeret, aki egyébként is hamarabb hű a hatalomhoz, mint a Názáreti Ácshoz.
Amikor valaki elmondja, hogyan kell élni, szaladj messze. Nincs ilyen. Hazudik. Ezer féle módon lehet, egymillió féle módon szabad – úgy, hogy közben ne bánts mást.
Kit bántott a mindenféle testméretű, színű, életkorú (láttad az egymásnak csókot adó idősebb párt?) szereplő? Téged? Mert léteznek? Akkor talán nőj fel és ne úgy nézz a világra, mint egy orrát túró óvodás.
Emberek jól érezték magukat. Kánkánoztak. Breakeltek, keringőztek, hip-hopot táncoltak, volt, aki nőnek öltözött, volt, aki tortának.
Volt, aki kövér.
Volt, aki sportos.
Volt, aki gyönyörű.
Volt, aki sajátos.
Ez a testvériség. Hogy nem csak az tartozik a nemzethez, akit kiválasztasz, hanem mind, vallástól, származástól, identitástól függetlenül.
Tudom, ez Európa peremén, egy időutazási kísérlet kellős közepén értelmezhetetlen. Erőt kellett volna mutatni. Meg cirkuszt, hogy ámuljon a világ.
Párizs ezzel szemben az életet mutatta meg. A sokszínű, szerelmes, hangos, szabad, burjánzó életet.
És mindenek csúcsán, egy hatalmas katarzisban a halált: egy haldokló énekesnő csodás hattyúdalát, amibe belereszketett mindenki, akinek van szíve.
Ki lehet ebből venni részeket, amik nem tetszenek neked, ki lehet közösíteni a másként gondolkodókat, lehet félelmet és kockarendet sugározni – de ez Magyarország, nem a világ.
Lehet a francia belpolitikát kritizálni (van mit), lehet a bevándorlásról elmélkedni (van baj), lehet az LMBTQ-emberek médiareprezentációját vitatni (fontos téma lenne!), de
ez
nem
erről
szólt.
Ez arról a Párizsról szólt, ami talán már nem is létezik, de amire mindenki vágyik.
Arról, mit jelent embernek lenni elnyomás nélkül.
Arról, hogy az olimpia mindenkié. Hogy ez egy nagy, közös ünnepe az emberiségnek. Amiből senki sincsen kizárva.
Kivéve azokat, akik kirekesztik saját magukat.