Az államférfi eddigi kis stratégiája ugyanis az volt, hogy módszeresen elüldözött a pártja közeléből mindenkit, aki nem sudribunkó. Ez a megállapítás – mármint hogy a Fidesz a hülyék pártja – általában sértődött nyüsszögést hoz ki belőlük, de ez nem a nagyképű libsik rágalma. Pokorni Zoltán, az ősidők tanúja ezzel magyarázta, hogy a párt elveszítette a kerületet. „Nem új dolog, hogy a Fidesz támogatottsága csökken a kerületben, ez már évtizedes trend. Itt sok a diplomás, magas kvalitású, magas szociológiai státuszú polgár… nagy különbség van a Hegyvidék és egy falusias országrész szociológiai összetétele között.”
A címkép szépen mutatja, hogy nemcsak a fideszesek hülyék és szélhámosok, hanem a háéttérembereik is. Mint Pató Pál.
Jaj, de nehéz volt elvégezni neked ezt az utánrúgást. Milyen szép is volt amikor visszahozott minden régi elvtársat a városvezetésbe, akit csak kértetek. De elhibázta; Nem lett Mokrai alpolgármester és nem Hegedűs Andrea lett kuratóriumi tag.
Osztán miért nem működtetitek azt a 640 milliót?
Tudjuk!
“Egyszer találkoztam Kádár Jánossal. Éppen almát vásárolt a kedves feleségének a Bosnyákon. Gyalog. Egy padról néztem. Kedvesen odajött hozzám, megszólított. Őt még nem kísérték biztonsági őrök, boldogan járt a nép között, ahogyan Mátyás király. Szóval odasétált, és megkérdezte:
„Mit csinálsz, barátom?”
„Semmit” – mondtam, „Kirúgtak az egyetemről, most éppen KMK vagyok. Közveszélyes Munkakerülő, Kádár elvtárs!”
„Ki találta ezt ki?” – kérdezte Kádár János.
„Te” – mondtam neki.
Megcsóválta a fejét, és jóságosan elmosolyodott. Látszott, hogy sajnálja az egészet. Éreztem rajta, hogy jó ember. Egyet intett a fejével, vagy talán nem is intett, mindesetre megjelent féltucat napszemüveges, zakós férfi, körbevettek, és elkezdtek verni. Fájt, de közben tetszett az a csendes szakszerűség, amely azért valahol a szocialista rendszerünket is dicsérte. Már nem olyan durván vertek, mint apámat az ÁVH-sok. Valahogyan lágyabban, óvatosabban.
Meg persze azt is tudtam, hogy megérdemlem. Nem kellett volna „tetves kommunista krumplibogárnak” neveznem az egyetem KISZ-titkárát. Még akkor sem, ha valóban bogárszerű volt az arca és a járása is. Hiszen ő is rendes ember volt. Jó kommunista. Sok ilyen volt, bárhogy is tagadja ezt a magyar társadalom kisebb része.
Múltkor láttam a tévében, híres üzletember lett ő is!
Szóval a közelmúlton révedezve a vért a betonra köptem, és közben mosolyogva figyeltem a távolodó népvezért. Láttam, éreztem rajta, hogy sajnálja ezt az egészet. Erről nem tehet. Ez a rendről szól, a jövőről. Rólunk. Ő miattunk, értünk ilyen kegyetlen.
„Szeretem, Kádár elvtárs! Én mindennek ellenére szeretem!” – üvöltöttem még utána.
Aztán minden elcsendesedett.
A szakszerű állambiztonság szakszerű dolgozói eltűntek, s ottmaradtam egyedül, én és a fájdalommal vegyes öröm. Visszaültem a padra, olvasgattam, egészen addig, amíg megjelentek a munkásőrök, és ők is összevertek. Mit bántam én! Hosszú hajam volt, homlokomon a bélyeg: „KMK”. Magamnak kerestem a bajt, mint a miniszoknyás lányok.
Káin jeleként viseltem a hosszú hajat, pont úgy, ahogyan Ábel gyilkosa, és én is kiérdemeltem a fenyítést az uramtól. A Jánostól.
Aztán megöregedtem. Azóta minden nap Kádár Jánossal álmodom. Jöhetett itt Grósz, Antall, Horn, Orbán vagy Gyurcsány, nekem már ő marad az igazi. Ő valahogyan még ember volt. Egy kedves kommunista.
Szerintem nagyon mérges lett volna, ha megtudja, hogy mi történik itt az országban. Nem is mondták el neki sokáig. Még a vadászatokon sem, vagy akkor, amikor Hruscsov elvtárssal tekézett. Hallgattak, mert tudták, ő nem tűri a rosszat. Aztán, amikor a nyolcvanas években megtették, meséltek neki ötvenhatról, akkor bele is őrült. Szegény.
Nem szégyellem, sírtam a temetésén. És nem azért, mert betüskéztem előtte. Jó, lehet, hogy azért is.
Az viszont biztos, hogy akkor és azóta is sokszor eszembe jut, hogy odajött hozzám, és a barátjának nevezett. Ő tényleg velünk volt.
Nem is a Kádár. A János.”
Csöbör Katalin alapítványa már megkapta a 640 millios epuletet. Csak mire is fel? Ez már nem mostani téma.