A 18 éves Hajós Alfréd aznap is hajnali 5 órakor kelt. Édesanyja szegényes belvárosi lakásából gyalog sietett a Lánchídon át a Rudas fürdőbe, ahol egy órát töltött a vízben. Gyorsnak kellett lennie: nyitvatartási időben már nem tudta volna kifizetni az 50 krajcáros belépési díjat. A mindössze 23 méteres, langyos termálvizes medence nem nagyon volt alkalmas a versenyúszás gyakorlására, másik épített uszoda azonban nem volt a városban. A fiatalember azt a váltott karú úszásformát használta, amelyet gyerekkorában a dunai matrózoktól tanult. Technikáját néhány héttel később már világszerte magyar stílusnak nevezték. Ezen a napon még fogalma sem volt róla, hogy részt vehet-e a modern világ első nemzetközi sportversenyén, az 1896-os athéni olimpián. A nevezése rendben volt, megnyerte a hazai és az európai selejtezőket is, támogatói az útiköltséget is összeadták helyette, de a legfontosabb engedély még hátravolt: el kellett kéredzkednie a Műegyetem szigorú dékánjától, Ilosvay Lajos professzortól. Az elsőéves építészhallgató e pillanatig gondosan eltitkolta, hogy sportol. Az edzések után, 8 órakor minden reggel ott ült a többiekkel a professzor előadásán, és csak titokban tartott esténként erőnléti futóedzéseket. Most kénytelen volt bevallani, hogy ő képviseli Magyarországot az olimpián: négy hét szabadságot kért a dékántól. Ilosvay professzor felháborodásában majdnem eltanácsolta az egyetemről: „Csak léha emberek sportolnak, amikor tanulniok kellene. Az ivás, a kártya, a tánc meg a sport sohasem vezet jóra!” – dörögte. A versenyszerű sportolás úri hóbortnak számított, amit egy szegény félárva fiú nem engedhetett volna meg magának. Hajós végül megkapta az engedélyt, de tanára jelezte neki, hogy ne számítson semmi jóra a vizsgákon. A fiatalember megköszönte a bizalmat és távozott. Élete során többször volt alkalma bizonyítani, hogy a professzor tévedett: nemcsak úszóként, hanem építészként is elhozta a világ legjobbjának járó elismerést. Aktív szereplője volt a magyar futball születésének, ő volt a sportújságírás egyik megteremtője, de közben felépítette kora fontos középületeit, köztük uszodákat, stadionokat, kórházakat és iskolákat is.
Édesapja, a szegény zsidó családból származó Guttmann Jakab kereskedősegéd Galíciából vándorolt Budapestre, ahol egy óbudai zsidó lányt, Löwy Rozáliát vette feleségül. Rendkívül szerény körülmények között éltek, a családfő egyéb munka híján hajórakodásból tartotta el családját, így az 1878-ban született Arnold és öccsei a dunai matrózok között nőttek fel. 13 éves volt, amikor apja munka közben megcsúszott a pallón, a Dunába zuhant, és belefulladt a sebes vizű folyóba. A gyenge fizikumú kamasz ekkor döntötte el, hogy megtanul tökéletesen úszni. Édesanyja viszont úgy határozott, hogy többé egyetlen gyermekét sem engedi víz közelébe. Arnold nem hallgatott rá, és az apja halála utáni nyarat titokban úszásleckékkel töltötte. A Markó utcai gimnáziumba járt, a legtöbb tantárgyból jó jegyeket hozott, de testnevelés órán szégyenben maradt: nem tudott felmászni a rúdra, az osztály kinevette. Összegyűjtött pénzéből cigarettát vásárolt a pedellusnak, cserébe azt kérte, engedje be esténként gyakorolni a tornaterembe. Három héttel később már pusztán a kezét használva is fel tudott menni a rúdra. Mindeközben örökre beleszeretett a sportba. 15 éves korában már úszóversenyeken vett részt – álnéven, hogy az anyja rá ne jöjjön: megszegte fogadalmát. 17 évesen két iskolatársától, Kellner Gyulától és Dáni Nándortól hallotta először, hogy Athénban újjáélesztik az ókori sportversenyeket. Ők a futásban akartak elindulni, Arnold pedig elhatározta: velük megy. Néhány napig gondolkodott azon, hogy esetleg ő is az atlétikában méretteti meg magát, de végül – talán édesapja emléke miatt – az úszás mellett döntött.
1895-ben már jelentős úszóélet volt Magyarországon. Uszodák híján a folyami versenyek és a Balaton-átúszás voltak a fő számok, az érettségi előtt álló Guttmann Arnold is Siófokon indult első komoly versenyén. Százméteres távon mindenki csodálatára megszerezte a magyar bajnoki címet. Belépett a Magyar Úszó Egyesületbe, és újabb versenyzési lehetőségeket keresett. Kapóra jött neki, hogy Bécsben nemzetközi versenyt hirdettek, egyfajta nem hivatalos Európa-bajnokságot. Nem sokkal érettségije után egy jótevője pénzén vonatjegyet vásárolt, és – ismét csak titokban – kiutazott a versenyre. Másfél testhosszt vert a mindenki által csodált osztrák bajnokra, s ezzel megnyerte a kontinensbajnokságot. Amikor hazatért, sikeres felvételi vizsgát tett a Műegyetem építőmérnöki szakára, ahová már új néven, Hajós Alfrédként iratkozott be. Csak ez után merte bevallani édesanyjának, hogy évek óta versenyszerűen úszik. Hogy ki tudja fizetni a tandíját, gimnazistákat korrepetált, s közben folyamatosan készült az athéni megmérettetésre. Az olimpia előtt selejtező versenyeken kellett indulnia. Miután 100 és 500 méteren is győzött – utóbbiban megdöntötte az országos rekordot is –, az 1000 méteres versenyt már meg sem tartották, hiszen egyértelmű volt, hogy úszóként ő képviseli majd Magyarországot. 300 koronát kapott, hogy athéni hajójegyét fedezni tudja.
Az első újkori olimpián 1896. április 11-én került sor az úszóversenyekre. Nyolc nemzet 13 versenyzője állt rajthoz a Pireuszi-öböl vizében horgonyzó gőzhajókon. A 11 fokos tengervízre sokuk egyáltalán nem volt felkészülve; volt, aki már az öböl közepén, a 100 méteres versenypálya rajtját jelző bójánál feladta. Az úszásnem nem volt meghatározva, mindenki a saját stílusában úszhatott. A hullámzó vízben sokat segített Hajós matrózoktól tanult technikája, amelyben a mai gyorsúszás kéztempóját párosította a pillangóúszáséhoz hasonló lábtempóval. A rajtpisztoly eldördülésétől kezdve végig vezetett és 1:22,2 perces idővel megszerezte Magyarország első olimpiai bajnoki címét. A győztes tiszteletére maga a görög trónörökös vonta fel a hajó árbocára a magyar zászlót, amelyet még Budapesten egy ház faláról emeltek el a sikerükben bizakodó olimpikonok. A katonazenekar elkezdte játszani a bajnok országának himnuszát: az osztrák császári himnuszt. A jelen lévő magyarok ezt azonnal leállíttatták, és a hat sportoló a süvítő szélben társa tiszteletére elénekelte a magyar himnuszt.
A ceremónia elhúzódott, pedig Hajósnak sietős lett volna. Benevezett ugyanis az 500 méteres távra is, amelyet nem sokkal később indítottak. A magyar sportoló végül úgy döntött, nem kapkod, hanem kihagyja ezt a távot, és inkább az 1200 méteres versenyen méretteti meg magát. Mivel már tudta, hogy a víz nagyon hideg lesz, faggyúval kente be a testét. A start után, a hullámzó tengeren úgy érezte, eltévedt, senkit sem látott maga körül. Megfordult a fejében, hogy feladja, de félt, hogy nem veszik észre, és megfullad. Inkább teljes erejét összeszedve úszott tovább. Amikor meglátta a célt, biztos volt benne, hogy a többiek már rég beértek. Csak a part mellett hallotta meg, mit kiabál a sokezres tömeg: „Zito i Hungaria! Éljen Magyarország!” Több mint 60 méterrel előzte meg a második helyezettet, 18:22,2 perces idővel szerezte meg második bajnoki címét. Még a vízben volt, amikor elkezdték felvonni a magyar zászlót, ám annyira átfagyott, hogy nem tudott az őt ünneplők közé menni, a matrózoknak kellett kihúzniuk a vízből. Az ünneplés közben a trónörökös felkiáltott: „Ez a magyar fiú egy valóságos delfin!” Másnap a görög újságok címlapján már a „Magyar Delfinként” szerepelt. A bajnoki címet jelentő ezüstérmét – aranymedál ekkor még nem volt – a görög királytól vehette át. A ceremónián az uralkodó németül érdeklődött a magyar fiútól: „Hol tanul meg ilyen jól úszni?” Hajós, bár előzőleg készült a protokolláris beszélgetésre, zavarba jött. „A vízben, felség” – válaszolta.
Hazaindulása előtt felment az Akropoliszra, ahol megcsodálta a romjaiban is impozáns templomokat. Ünnepélyesen megfogadta magának, hogy a sport mellett az építészet területén is maradandót fog alkotni. Budapestre érkezése után nem is ünnepelt együtt a többiekkel, hanem szinte rögtön az egyetemre sietett. Hallgatótársai már olvasták az újságokat, így érkezésekor az előadóteremben felhangzott a taps. Hajós Ilosvay professzorhoz sietett, hogy beszámoljon neki sikeréről. „Nem érdekelnek a legendái – hangzott a válasz. – Nem vagyok kíváncsi arra, hogy mennyit ugrott a versenyen. De biztosíthatom, annál kíváncsibb leszek arra, hogy a vizsgáin mennyire felel meg a követelményeknek.” Néhány napja volt csak a szigorlatig, éjjel-nappal tanult, hogy behozza a lemaradását. A vizsgán a professzor alaposan kikérdezte, ő pedig minden kérdésre legjobb tudása szerint válaszolt. Végül a tanár felállt és a jelenlévők előtt gratulált először az olimpiai bajnoki címhez.
Hajós innentől elsősorban a tanulmányaira koncentrált. Néhányszor még elindult úszóversenyeken, de mivel keveset edzett, legyőzték. Nem akarta alulmúlni saját eredményeit, ezért az úszás helyett újabb sportágakban próbálta ki magát. Érmeket szerzett síkfutásban, gátfutásban és diszkoszvetésben is, ám hamar abbahagyta mindet. Nem sokkal később megismert egy új sportágat, amelynek teljesen a hatása alá került: a labdarúgást. A Budapesti Torna Club csapatában, 1897-ben játszott először mint csatár. Ott volt Magyarország első hivatalos „football match” résztvevői között, amelyet azonban az eső miatt félbe kellett szakítani. Már csapatkapitányként vett részt a világ első nemzetközi rangadóján, a Bécsben megrendezett BTC – Vienna Cricket and Football Club meccsen. Amikor 1899-ben megszerezte a diplomáját, elhatározta, hogy felhagy az aktív sportolással, és építészként dolgozik tovább. Nem sokáig bírta. Vezetésével a BTC csapata nyerte az első magyar bajnokságot, majd pályára lépett az első válogatott meccsen is. 1906-ban ő lett az első magyar szövetségi kapitány, majd a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke, sőt, FIFA-bíróként is tevékenykedett. Eközben, mintegy mellékesen, meghonosította a modern sportújságírást. Az első sportlap, a Sport Világ az ő szerkesztésében jelent meg.
Persze nem a sportból élt. Pályája kezdetén Alpár Ignác, majd Lechner Ödön mellett dolgozott építészként, tőlük sajátította el a magyaros szecesszió stílusjegyeit. 1907-ben egy kollégájával közösen irodát alapított, és töretlen lelkesedéssel indult minden nyilvános pályázaton. A bírálóbizottságok rendre megdicsérték a terveket, majd másnak adták a munkát. Nem sokkal később már jobban aggódhatott volna a megélhetése miatt, ugyanis családot alapított. Bevételek továbbra sem jöttek, az iroda felszámolása is szóba került, amikor egyszerre két megbízás is érkezett: 1909-ben elnyerték a Borsod Megyei Takarékpénztár miskolci épületének, valamint a Református Konvent budapesti székházának tervezési jogát. A két épület szecessziós díszei és merész műszaki megoldásai meghozták a sikert, majd Hajósék első igazán nagy megbízását is: a debreceni Arany Bika Szálló áttervezését és kivitelezését.
A siker ellenére az építészpáros nem folytatta sokáig együtt. Társát zavarta, hogy Hajós Alfréd alacsony díjért is elfogad megbízást, ha közcélú épület tervezéséről van szó. A budapesti szabadkőműves páholyhoz csatlakozó sportember feladatának érezte, hogy vakoknak, értelmi sérülteknek és siketeknek is építsen iskolákat, vagy hogy megtervezze az első magyar szülőotthont. A legfőbb missziójának azonban mégsem ezt tartotta, hanem a sportcélú középületek építését. Az egész világon ez az időszak volt a stadionok és uszodák építésének első nagy korszaka, ennek oka a sportegyesületek megszaporodása, a látványsportok növekvő népszerűsége, és nem utolsósorban a vasbeton szerkezetek technológiájának általánossá válása volt. Hajós építészként ez utóbbit vitte tökélyre. Már 1913-ban tervezett egy 50 ezer főt befogadó, vasbeton szerkezetű stadiont Budapestre, de a világháború miatt ez nem valósulhatott meg.
A 20-as évek elején pályázat nélkül nyerte el Aschner Lipóttól, a Tungsram elnökétől az Újpesti Torna Egylet sporttelepének építési megbízását. Európa akkor legmodernebb stadionját építette fel a Megyeri úton. Hajós Alfréd ennek a munkájának köszönhette, hogy 1924-ben újra elindulhatott az olimpián. Ezúttal nem sportolóként, hanem építészként: a párizsi volt az utolsó olyan olimpiai, amikor művészeti vetélkedőket is tartottak. Ő az újpesti tapasztalatok alapján megálmodott „Ideális stadion” című tervével indult, és társával együtt ezüstérmet nyert. Mivel az aranyérmet abban az évben nem osztották ki, Hajós életében harmadszor olimpiai bajnok lett. Hazatérve már csak egy fontos tervét akarta megvalósítani: a fiatalkorában megálmodott margitszigeti uszodát. Amikor a 1929-ben kiírták a tervpályázatot, az építész semmit sem bízott a véletlenre: két pályaművel is indult. Így esett, hogy a szigeti fedett uszoda pályázatán nemcsak az első, hanem a harmadik helyezést is Hajós Alfréd szerezte meg. Az építkezés rekordgyorsasággal zajlott, 1930. december 7-én a kormányzó már fel is avathatta a sportuszodát. Az ünnepi beszédnek sokat köszönhetett az építész: Horthy Miklós tévedésből kormányfőtanácsosnak nevezte, s erről a lapok is beszámoltak. A kabinetiroda nem akart kínos helyzetbe keveredni, ezért néhány nappal később Hajós csakugyan megkapta a kinevezést.
A 30-as években még tervezhetett néhány középületet, köztük a győri uszodát és a pünkösdfürdői strandot, de később zsidó származása miatt állami munkákat egyre kevésbé kapott, magánházakat tervezett. Egy idő után az Úszószövetség elnöki tisztségéről is le kellett mondania. A zsidótörvények bevezetése után már magánmegbízásokat sem kaphatott, rendkívül nehéz anyagi körülmények között nevelte unokáját. Kormányfőtanácsosi címe és olimpiai érmei miatt egy darabig mentességet élvezett, de 1944-ben neki is bujkálnia kellett. Mégsem elsősorban önmagán, hanem a többi zsidó származású sportolón próbált segíteni. Levelet írt az olimpiai bajnok vízilabdázónak és úszónak, vitéz Halassy Olivérnek, aki házában rejtegetette zsidó sporttársait, hogy továbbra is segítse az üldözötteket.
A háború után az új rendszer többször megpróbálta felhasználni a neves sportolót propaganda célokra. Ő azonban csak akkor vállalt nyilvános szereplést, ha úgy érezte, azzal a magyar sportnak használ. Így például a magyar futball 50. születésnapján, az 1947. május 4-én rendezett Magyarország-Ausztria mérkőzésen ő végzete el a kezdőrúgást. Egy darabig még dolgozhatott magántervezőként, keze alól kerültek ki a hajdúszoboszlói gyógyfürdőt tervei is, ám végül be kellett zárnia irodáját. Ezt is emelt fővel vette tudomásul. Bár nyugdíjba mehetett volna, építészként élete végéig aktívan dolgozott. 72 évesen a Mezőgazdasági Tervező Iroda beosztott munkatársa lett. Itt is ugyanolyan lelkiismeretesen készítette a terveket, mint amikor saját irodája élén állt. Sztahanovista díjat is kapott, mégsem gondolta senki az új rezsim szekértolójának. Nehéz is lett volna: mindig elegánsan, háromrészes öltönyben vagy fehér mérnöki köpenyben, békebeli polgári udvariassággal, de távolságtartással viszonyult a hatalom embereihez. Utolsó épülete a kelenföldi művelődési ház volt 1955-ben. Ekkor írta meg Így lettem olimpiai bajnok című könyvét is. Memoárja megjelenését éppúgy nem érte meg, mint rajongásig szeretett unokája halálát, aki a forradalom idején műegyetemistaként lett a karhatalom egyik első áldozata.
Hajós Alfréd, az első magyar olimpiai bajnok 77 éves korában úgy halt meg Budapesten, hogy maradéktalanul megvalósította, amit 18 évesen Athénban megfogadott.