Helénát és Henriket három és fél éve választják el egymástól a rácsok. Már több időt töltöttek így külön, mint a büntetés előtt együtt, mégis kitartanak egymás mellett. Heléna vállalja az egész napos utazást is, csak hogy rendszeresen láthassa párját a térelválasztó plexifalon keresztül.
Arról kérdezzük őt, milyen volt hosszú évek után újra megérintenie Henriket.
A júliusi látogatás előtt már tudtad, vagy legalább sejtetted, hogy ez a találkozás más lesz, mint a többi? Honnan tájékozódtál?
Lehetett sejteni, hogy változás jön. A fogvatartottak hozzátartozóinak Facebook csoportjaiban láttam erről híreket. Ahol Henrik ül, ott elég szigorúak, ezért először nem gondoltam, hogy ott is engedélyezik az érintést. Aztán a júniusi beszélőnkön a nevelő elszólta magát, amikor azt mondta, hogy “most még nem lehet érintkezni”. Akkor már reménykedtem, hogy a következő alkalommal megengedik, hogy ne csak a plexifallal elválasztva találkozzunk.
Hogy zajlott az üdvözlés?
Beengedtek minden látogatót a beszélő helyiségbe, és szóltak a fogvatartottaknak, hogy üdvözölhetik a kapcsolattartóikat. Alig hittem el, hogy végre, sok szenvedéssel teli év után, megcsókolt és átölelt a kedvesem. Három-négy percig biztos eltartott ez, de nehéz pontosan megmondani, mert gyorsan eltelik ilyenkor.
Hogyan hatott rátok, hogy ilyen körülmények között találkozhattatok végre?
Ami másnak napi szinten jelen van az életében, az a sorstársaimnak és nekem maga a mennyország. Olyan örömöt éltem át aznap, hogy nyugodt szívvel kijelenthetem, életem egyik legszebb és legboldogabb napja volt.
A beszélgetés minőségéhez is rengeteget hozzáadott ez az ölelés. Ráadásul nagyon sokat utazok ezekért a találkozásokért, oda-vissza megvan 8 óra is, hosszas gyaloglással. Úgy érzem, jobban megéri az erőfeszítést így, hogy nem csak szavakkal fejezhetjük ki, hogy mennyire szeretjük egymást.
Miután hazaértem, még mindig nagyon örültem, és most is úgy érzem, feltöltődtem ettől a találkozástól, az érintésétől. Egy nappal később kicsit elszomorított azért, hogy még nincs otthon velem.
Kevesebb, mint egy év maradt még Henrik büntetéséből. Egyre türelmetlenebbül várom őt, de az, hogy megérinthetjük egymást, megkönnyíti a várakozást. Szerencsésnek érzem magunkat, hogy így nem távolodunk el, nem veszünk össze, ahogy más pároknál ezt látom. Nekünk a körülményekhez képest harmonikus a kapcsolatunk. Jobb lesz így hazatérnie is, mégiscsak közelebb érezzük így magunkat egymáshoz, mintha hozzá sem érhetnék.
Elégedett vagy ezzel a pozitív változással? Teljesül az, amit a fogvatartottak hozzátartozói a tavalyi petícióval követeltek?
Én személyesen elégedett vagyok, mert ez egy kifejezetten szigorú börtön, ahol Henrik van fogva tartva. Ez egy óriási előrelépés, hogy legalább a beszélő elején és végén megérinthetjük egymást.
Még jobb lenne a helyzet, ha a teljesen pleximentes családi beszélőre is lehetőséget adnának, de mivel nincs gyerekünk, ez a mi esetünkben sajnos szóba se jöhet. Talán azért engedem el ezt már könnyebben, mert már csak egy évet kell kibírnunk egymás nélkül.
Szerinted rendben van, hogy csak I.-III. kategóriáig engedélyezik a testi kontaktust, és a letartóztatottak vagy IV-V. kategóriába tartozók családtagjai csak nézik, ahogy más megölelheti a szeretteit ők meg nem?
Nálunk külön helyiségben találkoztak a IV. és V. kategóriába sorolt rabok. Persze nem jó ez így, hogy a magasabb kategóriába sorolt fogvatartottaknak és a szeretteiknek teljesen meg van tiltva a fizikai érintkezés. Viszont akár motiválhatja is őket, hogy enyhébb kategóriába küzdjék át magukat, és nekik is lehetőségük legyen plexi nélkül üdvözölni egymást. Illetve ott van még a családi beszélő lehetősége, bár találkoztam olyan anyákkal, akiknek tényleg a szíve szakad meg, annyira hiányzik nekik a már felnőtt gyerekük. Ők is át szeretnék ölelni, de a jelenlegi szabályok szerint nem lehet, és ez igazságtalan.
|
