A baloldali sajtó rögtön rámoccant a témára és a Horvát Állami Levéltárra hivatkozva azt írták: „senki nem vehette el Magyarországtól a tengerét, mert az nem is volt neki”.

No akkor itt álljunk meg egy szóra és tartsunk némi történelem-oktatást, az ezen ismeretek hiányában szenvedőknek!

A ma valóban Horvátországhoz tartozó Fiume, amely az Adriai-tenger egyik legfontosabb kikötője és évszázadokon keresztül mindig is az volt, a Habsburg-birodalmon belül közigazgatásilag valóban már 1776-ban Horvátországhoz került, ám alig telt el három esztendő és 1779-ben önálló státusú városként Magyarország része lett. A napóleoni háborúkat követően, 1822 és 1848 között, majd az 1867-es kiegyezés után szintén Magyarország része volt. Ráadásul a város, és íly módon természetesen a tengeri kikötő is, virágkorát Magyarország részeként érte el, különös tekintettel az ún. boldog békeidőkben, a dualizmus időszakában, amikor a város és így természetesen a tengermellék is a magyar kormány irányítása alatt állt.

Mondjuk tehát ki nyíltan a történelmi igazságot: Magyarországnak egészen a vesztes I. világháború végéig volt tengere, illetve Fiume város révén kijárata a tengerre, azt valóban az 1920-as trianoni országcsonkítás során vették el tőle.

Annak az állításnak pedig, hogy Magyarországnak soha nem volt tengere, ezen kívül van/lehet még egy cáfolata. Volt ugyanis történelmünknek egy olyan szakasza is, amikor egy másik tenger is mosta hazánk partjait, hiszen a ma Romániához tartozó Moldvát (ami a Fekete-tenger mellett van) Magyarország részeként, az ország egyik autonóm bánságaként hozta létre Nagy Lajos királyunk a tatárok elleni védekezésül, akik akkoriban rendszeresen beütöttek és fosztogatták a magyar területeket.

Vagyis még egyszer egy jó tanács a balos sajtómunkásoknak, illetve horvát barátainknak: mielőtt történelmi tényeket, nyilvánvaló igazságokat kérdőjeleznek meg, szíveskedjenek fellapozni a történelemkönyveket, ismeretterjesztő kiadványokat, látogassanak el különböző történelemmel foglalkozó internetes portálokra – adott esetben a Magyarságkutató Intézet honlapjára – vagy vegyék elő a korabeli térképeket tartalmazó történelmi atlaszokat!

Solfrid Koanda nyerte Norvégia egyik aranyérmét az olimpián.
A súlyemelő anyja finn, apja elefántcsontparti, kilencéves volt, amikor a család Finnországból Norvégiába költözött. Solfrid tizenöt éves korától nevelőszülőknél élt, ebben az időszakban kezdett el crossfit edzésekre járni.
Mindössze négy éve, 2020-ban váltott a súlyemelésre.
Norvégia első női súlyemelő világbajnoki aranyérmét 2022 decemberében nyerte Kolumbiában. Sikerének értékét növeli, hogy az év augusztusában súlyos sérülést szenvedett, az év elején még főállásban, majd később 40 százalékos munkaidőben, villanyszerelőként dolgozott, plusz a vb-n nem lehetett ott az edzője.
A vb-re már Európa-bajnokként érkezett, majd nyert tavaly és idén is a kontinensbajnokságon, Párizsban pedig feltette a koronát eddigi pályafutására, de mivel még mindig csak 25 éves, sok siker állhat előtte.
A győzelme után megjelent róla egy cikk az egyik legnagyobb norvég újságban, amelyben arról beszélt, hogy nem csinál titkot hányattatott gyerekkorából, talán másnak is reményt ad az ő esete: stabil család és érzelmi háttér nélkül is meg lehet valósítani az álmokat. Édesanyjával egyébként már jó kapcsolatot ápol, több mint egy éve nem látta az olimpiai felkészülés alatt, de most elutazik hozzá Finnországba, merthogy a mama időközben hazaköltözött.
Az újdonsült olimpiai bajnok a sikere után azt mondta, hogy eladja majd az aranyérmét, mert finanszírozni szeretné a további sportkarrierjét. Norvégiában nem jár jutalom az olimpiai győzelemért és életjáradék, valamint havi fizetés sincs. Később módosította ezt a nyilatkozatát, inkább amolyan vicc volt, fogalmazott, de az tény, hogy meg kell néznie, mi kerül az asztalra, nagyon beosztóan él. Most abban bízik, hogy talán a szponzorok felfigyelnek rá, az már biztos, hogy a záróünnepségen ő vihette Norvégia zászlóját.
(Fotó: Fredrik Varfjell / NTB)