Adja magát a kérdés, hogy mit adhat a terep egy alföldi futónak? Nos legelső sorban óriási izomlázat.
Viccet félretéve, sokan nem is gondolják mennyire mást tud nyújtani egy terepen végrehajtott futás. Nem kizárólag a mozgás milyenségére gondolok, hanem arra, hogy lelkileg ez teljesen más inger az ember számára, főleg akkor, ha nem gyakran van lehetősége erdőben, hegyek között edzeni.
A Marathon Club Miskolc idén is megrendezte – immár tizenharmadik alkalommal -a Baradla Underground Trail névre hallgató versenyét. Több távba is bele lehet kóstolni, minden korosztály megtalálja számára a legmegfelelőbbet: 6 km, 15,1 km, 34,2 km.
A verseny célja, – az egészséges életmód népszerűsítése mellett – hogy Aggtelek nevezetességeit és értékeit is megismertesse. Éppen ezért a távok egy része (kb. 2,5 km) érinti a cseppkőbarlangot és annak környékét. Talán nem kell kihangsúlyoznom, hogy mennyire különleges helyszínnek számít ez a futóversenyek listáján.
Ez a harmadik alkalom, hogy beneveztem az eseményre és mesebeli körülmények között tettem a terepcipőmbe 15,1 kilométert.
Bár a helyszín valóban csodálatos volt – harmadik alkalommal is tartogat szemet gyönyörködtető látványosságokat – a futás maga bizonyos okok miatt számomra most sokkal nehezebbnek bizonyult, mint a korábbi években.
A döntés:
Mindig megfontolandó, hogyha az ember nem érzi magát alkalmasnak a versenyzésre, akkor elinduljon-e vagy sem. A mérlegelést több szempont is segíti:
- Lesz-e alkalmam még?
- Mi a célom?
- Megváltoztatható-e ez a cél, felülírható-e a terv, amivel jöttem?
- Mivel jár, ha teljesítem és mivel, ha nem?
A felsorolást még a végtelenségig lehetne folytatni.
Minden esetre én azt a döntést hoztam, hogy elindulok. Rengeteg mindenen változtatnom kellett. A tempót egy komolyabb sérülés miatt el kellett engednem. Értelemszerűen a regenerációmnak ez nem tett jót, tehát a következő napokban is át kell majd helyezni egy-egy edzést, ami nem kis logisztikát igényel, de úgy gondoltam ez is megéri.
A lelkemnek nagyon nehéz volt megemésztenie, hogy a testem nem azt és nem úgy akarja csinálni a parancsokat, ahogy én azt kiadtam neki. Soha életemben nem éreztem még azt, hogy vissza kellene fordulni és hagyni az egészet… Mindenkinek eljön egyszer ez a pont.
Nekem is majdnem ez volt az az alkalom, de valami átfordult. Három borzalmas kilométer után a kezdeti tömeg teljesen szétszóródott. Gyakorlatilag egyedül voltam az egész erdőben, aminek egy részét már igen erősen megkóstolta az ősz. Meleg színek, sárgák, sötét zöldek és barnák. Teljes csend. A lihegésemen kívül persze. 
Ebben a helyzetben az ember elkezdi kicsit másképpen látni a világot. Olyan természetközeli élmény ez, amiből nem lehet egyszerűen nem táplálkozni.
Szóval megálltam rendeztem a gondolataim, a pulzusom és a légzésemet és elindultam gyalog felfelé. Volt szintemelkedés bőven, de azt a kompromisszumot kötöttem magammal, hogy csak akkor fogok futni, ha jól is esik. Időm volt bőven teljesíteni a távot, emiatt nem aggódtam.
Az ötödik kilométernél már újra futottam, igaz jóval lassabban a vártnál, de annyira lekötött az, hogy fák vesznek körül és nem a nagy puszta vagy a betontömbök, hogy egyáltalán nem éreztem terhesnek a mozgást.
Ezek az ingerek a későbbi futások során is elkísérik az embert és még jócskán tud is belőle töltekezni. Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy adjon magának egy esélyt és menjen el terep versenyekre, mert a lelkének óriási töltetet jelenthet. Az izomláz meg kibírható.
A helyszín ereje:
Ami a non plus ultra az egészben az a barlang. Valószínűleg az olvasók 90%-a osztálykirándulás alkalmával már járt ott, de ez egy egészen más élmény. Egyrészt nincsenek más turisták. A cseppkőbarlang ezekben az órákban csak a futóké. Mivel ők sem úgy haladnak, mint egy városi futóversenyen – ahol akár 15-20 fő is összesűrűsödik – ezért én is gyakorlatilag egyedül voltam 2,5 kilométeren át a cseppkövek között.
Nem adható át szavakkal, hogy mennyire nagy ajándék, hogy mozgásban lehet az ember egy ilyen helyen. Már önmagában is varázslatos a látvány, de bizonyos helyeken olyan monumentális zenéket szólaltattak meg, ami még inkább ámulatba ejtő és nagyon megható. Könnyekre fakasztja az embert, de tényleg!
Ekkor már nagyjából nyolc kilométert tettem meg egy teljesen érzelmi hullámvasúton. A szakasz ezen része azonban, olyan hálával és erővel töltött meg, hogy 14 kilométerig gyakorlatilag semmi bajom nem volt. Utána persze, ahogy közeledett a cél, egyre nehezebb volt. Ilyenkor 100 méter is még 1000-nek tűnik, már érzed, hogy a cipő sem jó, a zokni is felcsúszott és minden egyéb. De sikerült.
Mit nyújtott nekem most ez?
Itt az ideje megválaszolnom a kérdést, hogy mit adhat a terep egy olyan futónak, aki heti 4 futásból 4-et csak a városban tesz meg: nem hagyja, hogy feladja!