Hajdu Szabolcs olyan aktuális és fontos témákkal foglalkozik keserű humorral, mint az identitás, az öröklött viselkedési minták és a modern nemi szerepek kérdései. A rendező korábban a Fehér tenyér című filmjével Miskolc Város különdíját nyerte el, az Ernelláék Farkaséknál című filmjével – ami a trilógia első része – pedig közönségdíjat kapott a CineFesten. A film most is tömegeket vonzott, és szinte az egész stáb jelen volt a vetítésen.

Percekkel ezelőtt a premier utáni közönségtalálkozón azt mondta, hogy a trilógia utolsó része egy korszak végét jelenti. Ez tényleg lezárás?

Igen, ennek a fajta történetmesélésnek és tematikának vége. Nagyon ráéreztünk arra, hogy mire van szüksége az embereknek, hiszen a saját valóságukat láthatják viszont a filmvásznon. Ez néha jó, néha kevésbé. Soha nem lehet előre megmondani, hogy egy ilyen film milyen hatást vált ki. Mindenki átél hasonló helyzeteket, és ezek a történetek gyökeresen megváltoztathatják az emberek nézőpontját. Vannak ilyen tapasztalataim a színházi előadások kapcsán. Ez egy kicsit veszélyes játék, mert sosem lehet tudni, hogy kinek mi csapódik le. Fontos, hogy a tanulás empirikus úton történjen. A nézők olyan szituációkat látnak, amiket talán maguk is átéltek, és ha döntéshelyzetbe kerülnek, láthatják, hogy másnak sem könnyű az élet. Ez egyszerre lehet megerősítés és útmutatás. A film lehetőséget ad erre, de ehhez nagyon őszintének kell lennie.

Mennyire érzékeli, hogy Miskolcon különösen népszerű? Már két díjat is hazavitt a CineFestről, az egyik közönségdíj. Egy hónap múlva a Tudomány és Technika Házában a TTH Színpadon bemutatják a színpadi darabot is, amire már majdnem minden jegy elkelt. Milyen élmény Miskolc?

Nekem Miskolc más, mint a budapestieknek, hiszen debreceni vagyok. Gyakran jártunk ide, bár Tokaj volt a fő célpont, de Miskolcot is sokszor felkerestük. Kelet-Magyarország élménye meghatározó számomra, a filmben is érezhető, hogy a gyökereink itt vannak. Bár nem mondanám, hogy teljesen hazai pálya, de jobban otthon érzem magam itt, mint Budapesten, pedig már több mint húsz éve ott élek.

A filmtrilógia lezárult. Meddig játsszák még a darabokat?

Az előadásokat nagyon régóta és sokat játsszuk belföldön és külföldön is. Amíg van rá közönség, addig nem vesszük le a műsorról. Élvezzük, mert a közönség mindig egy újabb rétegét rezgeti meg az egésznek. A szöveg nem változik, de a hangsúlyok igen, a közönség érzékenységétől függően. Folyamatos tanulás ezt játszani, és előadásról előadásra jobban megérteni, még annál is jobban, amennyit eddig tudunk róla. A filmet egy-másfél éve forgattuk, és már azóta is fejlődött. Már van egy hiányérzetem a filmmel kapcsolatban, mert azok a finomságok, amiket azóta az előadásokban felfedeztünk, nem kerültek bele.

Mennyire megterhelő, hogy írja, rendezi és szerepel is a darabban és a filmben? Pluszt ad vagy nehézséget okoz?

Nekem könnyebbség, hogy én írom és rendezem is. Ha valaki más művét rendezném vagy játszanám, talán elégedetlen lennék az anyaggal, és át akarnám formálni, ami több energiámba kerülne. Dialógusok szintjén mindenképpen könnyebb, a struktúra kialakítása pedig minden esetben nehéz dolog. Rendezőként hallom, hogyan kellene megszólalniuk a szereplőknek, így könnyebb megadni a megfelelő hangütést.

Mennyire megterhelő egy ilyen szöveg megírása?

Nagyon megterhelő, mert mély dolgokról nem lehet úgy írni, hogy az ember ne menjen le mélyre. Minden szereplőt és minden problémát át kell élni. Amikor az ember átéli, akkor körülbelül ugyanott van és ugyanazt érzi, mint amit a szereplők éreznek, ami a filmben látszik. Ez egy médium szerep, hiszen rajtam átmegy minden, ami teljes mértékben kizsigerel. De amikor már a próbafolyamat elkezdődik, felszabadító érzés, hogy ezzel tudunk játszani.