Nyitókép: Vlagyimir Putyin meglátogatja a csendes-óceáni orosz haditengerészet kikötőjét Vlagyivosztokban 2024. szeptember 4-én / fotó: Vyacheslav PROKOFYEV / POOL / AFP
Az ukránoknak és az oroszoknak egyszer tűzszünetet kell majd kötniük egymással – erre vár sok érintett állam, köztük hangosan Magyarország is –, a tárgyalóasztalhoz való leüléshez azonban a harcoló felek
megpróbálnak minél egyértelműbb és számukra minél kedvezőbb helyzetet teremteni a frontvonalakon.
A körülmények még nem érettek meg egy komoly tűzszüneti szándék megvitatására, de a stratégák mindkét oldalon folyamatosan mérlegelik a követelések-engedmények arányának reális képviseleti lehetőségét.
Az amerikai Quincy Institute Eurázsia programjának igazgatója bizalmi alapon és az anonimitást tiszteletben tartva nyáron több orosz döntéshozóval, volt diplomatával, kutatóintézetek politikai elemzőivel, az orosz gazdasági élet szereplőivel és civilekkel is személyesen beszélt erről.
Anatol Lieven oroszországi találkozásainak tapasztalata az, hogy az orosz politikai elit csak csekély hányada gondolja azt, hogy Oroszországnak egy teljesen letaglózó győzelmet kellene aratnia Ukrajna felett, amely a tervezettnél nagyobb területfoglalást, illetve egy kijevi bábkormány felállítását jelentené, ehelyett
a katonai erőviszonyok alapján reálisan kidolgozott tűzszüneti egyezségben gondolkodnak.
Az államterület(ek) kérdése
A többség úgy véli, hogy nagyjából a jelenlegi frontvonalak mentén kellene meghúzni a tűzszüneti vonalat, mert ez az a terület, amelynek védelmét az oroszok megerősítették annyira, hogy az ukrán hadsereg várhatóan már nem lesz képes áttörni azt, és visszafoglalni a mögötte fekvő eredeti ukrán államterületet.
Az orosz biztonságpolitikai szakértők kizárják, hogy az ukrán hadsereg győzelmet tudjon elérni ebben a háborúban,
a kurszki betörést is inkább egy tárgyalási pozíciót javító lépésnek értelmezik,
mint a háború menetét megváltoztatni képes momentumnak, hiszen a kurszki területről előbb vagy utóbb ki fogják szorítani az ukránokat, az orosz hadsereg azonban a Krímet és a Donbaszt már nem fogja elhagyni.
A 2014-ben, illetve a 2022 tavasza óta végrehajtott orosz területfoglalások véglegesek, a Kreml ezekről nem fog tárgyalni, célja, hogy a négy, korábban hivatalosan is orosz államterületnek deklarált ukrán terület Oroszország része legyen – ebből kettőt, Luhanszkot és Donyecket mára nagyrészt szisztematikusan már el is foglalt,
ezek feladására csak katonai eszközökkel lesz kényszeríthető Moszkva.
Ezt e felfogást tükrözik hellyel-közel hasonló arányban az orosz társadalomban végzett felmérések is. A Levada központ tavaly év végi közvélemény-kutatása szerint a megkérdezett orosz állampolgárok 62 százaléka vélte úgy, hogy azonnali béketárgyalásokra lenne szükség, illetve értett egyet azzal, hogy az elcsatolt ukrán területeket Oroszország már ne adja vissza.
A Quincy Institute írása szerint az orosz politikai elit ugyanakkor teljesen tisztában van azzal, hogy ezeket az annektált területeket a nemzetközi közösség – benne a nagy szövetségesek, mint Kína, India vagy Dél-Afrika – soha nem fogja orosz területnek elismerni, a nemzetközi jog definíciója szerint ezek megszállt területek maradnak. Ezért
az oroszok tudják, hogy ez vélhetően egy befagyott konfliktus lesz,
a jövőbeli békeegyezmény szövegébe ezzel kapcsolatban várhatóan olyan utalás kerülhet, amely kimondja: a kérdést egy jövőbeli időpontban rendezni kell majd. A békát így tudja tehát lenyelni mindkét fél: az ukránok nem mondanak le a területekről, a jog megerősíti a jogosultságukat, az oroszok pedig a gyakorlatban birtokolják azokat, de nem kapnak jogi elismerést.
A konfliktus kiterjedésének értékelése
A megszólaltatott orosz politikusok, elemzők egyöntetűen zárták ki, hogy a Kremlnek lenne olyan szándéka, hogy bármilyen esetben megtámadjon egy NATO-tagállamot.
Az orosz stratégia célja, hogy távol tartsa a NATO-t az ukrajnai konfliktustól, nem az, hogy belevonja abba.
Az orosz döntéshozók nem gondolták, hogy a hadseregnek tovább kellene folytatnia a felőrlő hadműveleteket nyugati irányba, hiszen az olyan nagyvárosok, mint Harkiv elfoglalása az ukrán ellenállás miatt óriási ember- és anyagveszteséggel, időben elhúzódó, véres harcokkal járna, így stratégiailag vélhetően hátrányos lenne. Az eszkaláció esélyét csökkentő másik tényező, hogy az orosz hadsereg ütőképességének növeléséhez újabb sorozási körre lenne szükség, és azt az orosz kormányzati tisztségviselők is látják, hogy az orosz társadalom tűrőképességét ez már meghaladná.
Az orosz elit megszólaltatott tagjai az írás szerint nagyjából egyetértettek abban, hogy
a nyugati szankciók kivédésére kidolgozott gazdasági mechanizmusok jól teljesítenek,
az egy sikertörténet, az orosz katonai stratégia és műveleti kivitelezés azonban hagy kivetni valót maga után, az nem építette tovább makulátlanul az orosz nagyság mítoszát.
Az orosz militarizmus ideológiája
Az orosz militarizmus mint ideológia az orosz állam egyik hajtóereje lett, a putyini állam azt reméli, hogy a katonai műveletek által új helyzetet teremt, Oroszországnak sikerül függetleníteni magát a nyugati gazdasági-társadalmi függőségektől, és az új, többpólusú, Eurázsia-központú világrendben érdekeit jobban képes lesz érvényesíteni – írja szintén a Russia in Global Affairs új kiadásában a San Franciscói Egyetem nemzetközi kapcsolatok-professzora, Andrei P. Tsygankov.
Az orosz származású szerző szerint a militarizmus az orosz államtörténeti hagyomány fontos része, hiszen a kialakuló orosz államnak évszázadokon keresztül rendszeresen küzdenie kellett struktúráinak védelméért.
A Nyugat nem érti, hogy miért beszél Putyin az orosz nép védelméről, a Nyugat felől érkező fenyegetés elhárításáról,
az orosz állam határai mellett fekvő biztonsági övezet megtartásáról – azért, mert ez az orosz politikai gondolkodás része régóta – jegyzi meg a cikk írója, aki szerint ez nem expanzionizmus, hanem a Kreml egyszerűen biztonsági garanciákat akart kapni, és Ukrajna NATO-tagságának belebegtetése éppen a fenyegetést erősítette fel.
Az ukrajnai háborút Oroszország megnyerheti, de egyensúlyoznia kell: fenn kell tartania az életszínvonalat belföldön, a lehető legkevesebb áldozattal a lehető legnagyobb sikert kell elérnie, miközben külföldi szövetségei is békét akarnak. A putyini militarizmus tehát az orosz külpolitika meghosszabbított keze, az államépítés alternatív eszköze, de Tsygankov szerint fontos realizálni, hogy ez mindig csak egy átmeneti módszer, nem tudja helyettesíteni a béke idején alkalmazandó kormányzási eszközöket.
Ukrajna jövőbeli státusza
A Quincy Institute által megkérdezett orosz döntéshozók véleménye szinte egyöntetű volt Ukrajna jövőbeli státuszával kapcsolatosan: szinte mindannyian
alapvető biztonsági feltételnek tartották, hogy Ukrajna semleges állam maradjon.
Ukrajna viszont katonai garanciákat akar a Nyugattól az orosz fenyegetéssel szemben, és ez a két szempont egyelőre összebékíthetetlen.
Orosz biztonságpolitikai elemzők arra hívják fel a figyelmet, hogy Ukrajnának katonai helyett politikai garanciákat kellene kérnie, amelyek szintén erősek; ha lemondana a katonairól, az elegendő lenne az oroszok számára tárgyalási alapnak. Mint a szakértők mondják, Oroszország óriási energiákat fektetett be abba, hogy hosszú évek munkájával kiépítse kapcsolatrendszerét az úgynevezett „globális Dél” meghatározó államaival, ezek pedig békét akarnak, így
Oroszországnak nem érdeke, hogy szövetségi rendszerét egy újabb háborúval felrúgja.
A kompromisszum eléréséhez mindkét félnek engednie kell, az orosz követelések között vannak, amelyek adott esetben „ejthetők” lehetnek, és vannak, amelyek semmilyen körülmények között sem. Az előző kategóriába eshet az Ukrajna „nácitlanítása” program, ami a Kreml értelmezésében azt jelenti, hogy a háborút követően egy oroszbarát kormánynak kellene irányítania Ukrajnát – ez azonban értelmezhetetlen cél, hiszen a háború pusztításai után olyan mértékű az oroszok iránti gyűlölet, hogy ilyen kormány egyszerűen nem tud megalakulni Kijevben.
Vannak azonban fundamentális és reális orosz követelések is, ilyen például az, hogy Ukrajnában tiltsák be a második világháború utáni náci jelképeket, illetve hogy
az ukrán állam biztosítsa az orosz nemzeti kisebbség kollektív jogait.
Az orosz hivatalos álláspont
Az orosz tárgyalási feltételeket természetesen egy személy, Vlagyimir Putyin fogja meghatározni a maga idejében. A konfliktus jelenlegi szakaszában a jelenlegi hatályos orosz álláspont a júniusi svájci békekonferencia idején közzétett orosz kormányzati nyilatkozat, amely azt tartalmazza, hogy Oroszország kész az azonnali tűzszünetre két feltétel teljesülése esetén: ha az ukrán alakulatok kivonulnak az Oroszország által saját területnek nyilvánított négy volt ukrán régióból, illetve
ha Ukrajna ígéretet tesz arra, hogy nem kéri felvételét a NATO-ba.
A területi feltétel elfogadhatatlan Ukrajna számára, de a négy területből kettő, Donyeck és Luhanszk majdnem teljes terjedelmében már az oroszok ellenőrzése alatt áll, míg Herszon és Zaporizszsja nem.
Orosz elemzők szerint Putyin nem állította, hogy mind a négyet annektálni akarja, csak azt, hogy ezen területek felett orosz befolyásnak kell lennie, ergo, a Kreml adott esetben az utóbbi két vitatott területtel kapcsolatban nyitott lehet a kompromisszumra:
ukrán igazgatás alatt is maradhatnak akár, ha az ukránok ígéretet tesznek, hogy ezek demilitarizált zónák lesznek,
illetve státuszuk rögzítésekor a már fentebb említett kitétel szerepel majd: a területek hovatartozása egy jövőbeli megállapodás tárgya lesz majd.
A Quincy Institute által megkérdezett orosz bennfentesek szerint azonban a végső orosz álláspontot a Kreml csak akkor fogja kialakítani, amikor már konkrét tárgyalási helyzet lesz, a pozíciót pedig elsősorban a frontviszonyok alapján fogják meghatározni.
Ha az ukránok tartják a jelenlegi állóháború arcvonalait, akkor várhatóan ezek lesznek a javasolt tűzszüneti határok,
ha viszont beomlik az ukrán védelem, és az orosz haderő áttör nyugat felé, akkor – egy orosz katonai vezetői szavaival élve – életbe léphet a „Nagy Péter-, Nagy Katalin-effektus”, vagyis az oroszok az egykori orosz birodalomhoz tartozó kelet- és dél-ukrajnai területek annektálására is kísérletet tehetnek majd.
Meddig tart Oroszország?
Jacques de Larosiere, az IMF volt vezérigazgatója, illetve az Európai Újraépítési és Beruházási Bank (EBRD) egykori elnöke a területi vita eredetéről írt két hete a Russia in Global Affairs felületén. A francia közgazdász szerint nem szabad elfelejteni, hogy a Donbasz történetileg mindig is orosz befolyású térség volt,
a lakosság 70 százaléka Ukrajna függetlenedésekor is orosz ajkú volt,
és bár 1991-ben a többségük szintén az ukrán függetlenségre voksolt, a szovjet rendszer összeomlása utáni másfél évtizedben az ipari terület lezüllesztése, az állami korrupció és a munkanélküliség miatt a lakosság nagy részének elege lett az ukrán viszonyokból, és egyre nagyobb szimpátiával viseltetett az orosz gazdasági térséghez való csatlakozás iránt.
Larosiere felhívja a figyelmet, hogy a 2000-es évek végén az uniós társulási megállapodás tárgyalásakor felvetődött Ukrajna NATO-csatlakozásának ötlete is, ez pedig mind Moszkva oldalán, mind a kelet-ukrajnai orosz lakosság körében feszültséget keltett. Amikor Viktor Janukovics elnök végül visszalépett az EU-val való egyezség megkötéséből, kitört a Majdan, és a dolgok lejtmenetbe kerültek – írja a professzor.
Az orosz kisebbségi jogok csorbítása, a föderális állam tervének elutasítása, a kijevi centralizáció miatt berobbant a konfliktus,
az oroszok katonai erőkkel segítették a donbaszi oroszbarát szeparatistákat a harcokban, hirtelen akcióval annektálták a Krímet, majd a megoldatlan konfliktussorozat 2022 februárjában nyílt háborúba torkollott.
Az EBRD volt elnöke leszögezi: a nyugati döntéshozóknak saját valóságismeretük mellett meg kell érteniük, hogy a Donbasz és a Krím nem kevésbé orosz terület, mint ahogy ukrán; a konfliktust elsősorban az ukrán állam nacionalista intézkedései robbantották be; az Egyesült Államok azon törekvését, hogy az Oroszországgal szomszédos államokat belépteti a NATO-ba, majd felfegyverzi őket, súlyos provokációnak érezte Moszkva; Európa pedig ebben a konfliktusban nem érvényesítette saját érdekeit (jóban lenni Moszkvával), hanem alávetette magát az amerikai érdekeknek (konfrontálni Moszkvával) – ezek alapján a francia közgazdász azt javasolja, hogy
a felek ne a történelmi jogosultságaikra hivatkozzanak,
hanem pragmatikus, realista módon húzzák meg a tűzszüneti határokat.