Sajnos nem kerül szóba Balázs Béla, aki Riefenstahl színészi áttörésének, a Kék fénynek a forgatókönyvét írta, ami még nem különösebben hiba, de az már igen, hogy a rendező életében jelentős szerepet kapó búvárkodásról egy szó sem esik. Veiel ráadásul többször narrációban magyaráz és értelmez, ami gyakran véleményezi azt is, amit látunk. Amikor a narrátor kimondja, hogy Leni Riefenstahlt valószínűleg senki sem kérdezte Adolf Hitlerről, amikor a szudáni közösségbe ment expedícióra, az olyan, mint egy félmosollyal elmondott vicc.
Miközben a Riefenstahl hangulata kifejezetten álomszerű: Veiel kétszer is elsüti azt a trükköt, hogy Leni Riefenstahl fiatalkori és idősebb korában készült fotóit átúsztatja egymásra, ezzel érzékeltetve, mintha ugyanaz a fiatal elhivatottság megmaradt volna évtizedekkel később is. Az archív felvételek filmszalagjai oda-vissza peregnek a képen, a csellóra szerzett zene komor, a narrátor néha hosszú időkre eltűnik, és egyedül maradunk Leni Riefenstahl szavaival.
Amikről még a Riefenstahl után is nehéz megmondani, hogy mennyire kiszámítottak, és mennyire egy nem létező közönségnek szóltak akkor is, amikor négyszemközt vagy telefonban mondta őket. Mai fejjel nehéz elképzelni egy olyan helyzetet, hogy a propaganda egyik legnagyobb készítője nem volt a legfelsőbb körökbe beavatva, nem ápolt személyesen jó kapcsolatot a Führerrel, nem volt tisztában azzal, hogy mi történik a színfalak mögött, vagy éppen a gettókban. Veiel filmje viszont még ennyi idő múltával, ennyi felvétel átbogarászása után sem tud egyértelmű, kézzelfogható, minden kétely nélkül elfogadható bizonyítékot nyújtani arra, hogy Riefenstahl valóban hazudott volna. A filmjének utolsó perceiben egy olyan interjúból láthatunk részletet, ami akkor készült, amikor Leni Riefenstahl 97 éves volt. Bevezetik a kipárnázott székre, instruálja az operatőrt, hogy honnan derítse meg az arcát, hogy ne látsszon az egyik ránca, leveszi a napszemüvegét, és belenéz egy kézi tükörbe. Annak ellenére, amit a Riefenstahlban láttunk, nem esik neki nehezére.
A Riefenstahl premierje a velencei filmfesztiválon volt, mi a miskolci Cinefesten láttuk. Magyarországi moziforgalmazásba később kerül a Cirko Film jóvoltából.
| Leni Riefenstahl | |
 |
|
| Született | Helene Bertha Amalie Riefenstahl 1902. augusztus 22. Berlin |
| Elhunyt | 2003. szeptember 8. (101 évesen) Pöcking |
| Állampolgársága | német[1] |
| Nemzetisége | német |
| Házastársa | Peter Jacob (1944–1947) Horst Kettner (1968–) |
| Foglalkozása | filmrendező |
| Kitüntetései |
|
| Halál oka | természetes halál |
| Sírhelye | müncheni Waldfriedhof |
|
|
|
 |
|
| Leni Riefenstahl aláírása | |
|
|
|
 A Wikimédia Commons tartalmaz Leni Riefenstahl témájú médiaállományokat.
|
|
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Leni Riefenstahl, teljes nevén: Helene Bertha Amalie Riefenstahl (Berlin, 1902. augusztus 22. – Pöcking, 2003. szeptember 8.), német filmrendező.
- „A szépség szörnyetege” – Susan Sontag
- „Leni Riefensahl művészetét beszennyezi szoros kapcsolata a nemzetiszocializmussal, amit súlyosbít, hogy a háború után sem volt hajlandó szembenézni azzal, hogy munkásságával mennyire kiszolgálta az embertelen náci propagandát, és hogy mennyire közel volt Hitler rezsimjéhez” – Christina Weiss, német kulturális miniszter.
- „…övé a legtöbbet elemzett (sok száz monográfia, 44 600 cikk az interneten) és a legtöbbször félremagyarázott életmű.” – Schubert Gusztáv
Munkássága
Balettozni tanult, majd az 1920-as évek közepétől színésznő lett. Első filmszerepe a Korda Sándor rendezte Tragédia a Habsburg-házban c. filmben volt. Filmrendezőként a Balázs Bélával – akihez szerelmi kapcsolat fűzte – közösen írt és rendezett Kék fény c. filmmel debütált.
Szerelmi kapcsolatot létesített sok mindenkivel, amikor kedve, vagy érdeke úgy diktálta, így például az 1936-os berlini olimpia amerika gerelyvetőjével is. Hitlert Riefenstahl külseje és tehetsége egyaránt lenyűgözte. A rendezőnő szintén el volt ragadtatva Hitlertől. 1932-ben levelet írt neki, ezt követően találkoztak. Ennek következtében a rendezőnő Hitler propagandafilmesévé vált. Az első ilyen film A hit győzelme volt (1933),[2] amelyet az 1934-es nürnbergi náci pártkongresszust megörökítő Az akarat diadala követett.[3]
A filmtörténet ezt a filmet is, az 1936-os berlini olimpiát bemutató kétrészes Olimpiát is remekműnek tartja. „Tömény vizuálerotika” – írta róla Schubert Gusztáv. Az Olimpia-filmben jelenik meg először a futók mellett száguldó kamera, a légi felvétel, a teleobjektív…, egy halom – a filmezésben ma már rutinnak számító – kamerakezelési mód. A film felvételein 43 operatőr dolgozott. A két rész összesen 6000 m (3,5 óra) hosszúságú; ezt közel 200 órányi felvételből, 18 hónap alatt vágták véglegesre.
Riefenstahl haláláig tagadta politikai kapcsolatát a náci párttal. A második világháborút követően sikerült tisztázni magát, de nem filmezhetett.
Bár Riefenstahl saját produkciójában 1954-ben elkészült a már 1934 óta egy opera alapján írt,[4] 1940 óta forgatott Tiefland c. filmje (amelyben játszott is), a neve azonban nem jelent meg rajta. Rendezőként G. W. Pabst van feltüntetve. A filmet bemutatták az 1954-es cannes-i filmfesztiválon. Jean Cocteau, a zsűri elnöke magasztalta a kamera költőiségét. A filmben 68 cigány statisztált délszaki típusokat ábrázolva, akiket egy Salzburg melletti koncentrációs táborból hoztak ki, majd oda is kerültek vissza. Szinte egyikük sem maradt életben. Riefenstahl ellen jó néhány per indult ennek következményeként. Később a fényképezéshez fordult. Évtizedekkel későbbi, öregkori filmje, a Víz alatti impressziók anyaga 1974 és 2000 között készült az Indiai-óceán mélyén.
101 éves korában halt meg.
Könyve magyarul
- Emlékeim, 1902–1945; ford. Liszkay Zoltán; Nagyvilág, Bp., 2003