Cochleáris implantátumot csináltatunk Zalánnak. Ezek mennek
2016. Az első félmaratonom, amelybe minden fájdalmamat, kétségemet és félelmemet beletettem. Zalán itt még csak 2 éves volt, és 1,5 évesen derült ki, hogy hallássérült. Nem törhettem össze, nem sírhattam előtte otthon. Tele voltunk kételyekkel, fogalmunk sem volt, mit jelent az, hogy valaki hallássérült. Mivel jár ez? Mit kell csinálni? Meg kell tanulnunk jelelni? Sohasem fogja hallani, ha a fülébe súgom, hogy szeretlek?
Elkezdtem futni, egyre többet és tudatosabban, hiszen az életem minden szakaszában társam volt a futás régen is, a jobb és a nehezebb napokon is. A sógornőm kitalálta, hogy szeretné lefutni a félmaratont, és nem volt kérdés, hogy ez egy olyan cél, amire fel lehet készülni és nekem akkor erre volt szükségem. Ezekben az időkben hoztuk meg életünk legnehezebb, de egyben legjobb döntését: cochleáris implantátumot csináltatunk Zalánnak, hogy teljesebb életet élhessen.
Ekkor már tudtam a műtét időpontját, és a 16. kilométertől minden porcikám fájt, de tudtam, hogy ha Zalán ilyen fiatalon ennyi orvosi vizsgálatot és egy koponyaműtétet is kibír, akkor én is képes vagyok lefutni életem első félmaratonját… és még annál is többet! Neki ajánlottam fel minden egyes kilométert. Ki gondolta volna akkor, hogy később 40, 50, sőt 60 kilométereket fogok futni önszántamból? És ki gondolta volna akkor, hogy Zalán hallani fogja a macska dorombolását, az eső zuhogását, imádni fog a zenére táncolni, és az angol nyelv lesz az egyik kedvenc tantárgya? Azt mondták, hogy nem fog tudni idegen nyelven megtanulni, azt mondták, hogy nem fogja a zeneszövegeket érteni.
A lehetetlen nem létezik. A lehetetlen egy vélemény ami befolyásolhat, ne hagyd!
SOHA! SOHA NE ADD FEL!