Miskolc. Hogy egy lumpenvárosából polgárvárossá váljunk

Meghalt Hegyi Árpád Jutocsa. Azon kevesek egyike, akik valóban, érdemben tettek Miskolc megújulásáért, azért, hogy a nyolcvanas évek lumpenvárosából polgárvárossá váljunk. Nem a sebeket nyaldosta, nem nosztalgiázott: álmodott egy merészet, és megvalósította. Pontosabban álmodtak Sziámival egy nagyot. Ahogy én hallottam: egy hossszúra nyúlt éjszaka hajnalán, fenn az Avason, egy borházban, azon versengtek: ki tud kitalálni nagyobb képtelenséget Miskolc jövőjéről. Ekkor született az abszurdnak tűnő vad ötlet: legyen Miskolc a nemzetközi operafesztivál városa. És az lett. Megalapították a Bartók + fesztivált. És minden megváltozott. Igen, minden. Nem, nemcsak a Színház falain belül. Nemcsak a művészeti életben, úgymond a kultúra területén. A lelkünk változott meg. Az örökös legyintgetők, a „minek? úgyse sikerül” hirdetői hirtelen megtorpantak. Nocsak, hát mégis? Vannak, lehetnek csodák? Milyen felfoghatatlan, boldogító zsongás vett körül bennünket azokban a napokban. Mennyire nem akarózott haza menni. Mennyi megbeszélnivalónk támadt hirtelen. Milyen jó volt összetalálkozni, egy asztalhoz ülni rég látott ismerősökkel. És megismerni új embereket. Katarzisok. Operák hangjaitól megrendülés, együttérzés, megtisztulás, felemelkedés. És onnantól már minden egészen más. A saját életedről is elhiszed, hogy az is megváltozhat. szebb és jobb lehet. Elhiszed, és erőt is kapsz a változtatáshoz. Jó volt megélni személyesen, barátainkkal közösen, és tágabban, a városunkban élőkkel együtt. Jutocsa, Sziámi, Kesselyák Gergely, Marton Éva – már-már szent nevekké váltak nekünk. Többször beszélgettünk akkoriban Jutocsával. Hol abszintet szürcsölve, hol kávézgatva. Hol a színház anyagi gondjainak megoldására szőttünk konkrét terveket: miskolci vállalkozók bevonása, meg ilyenek. Hol meg a mi immár operafesztiválos Városunk Egyetemére álmodtunk színházművészeti szakot. A szociológia tanszék vezetőjeként meghívtam tanítani hozzánk, a média szakirányos szociológus hallgatóknak tanította a „Színház és kommunikáció” című tárgyat. Meghívták Amerikába rendezni. Elvállalta, és közben megszerezte a DLA tudományos fokozatot. Ez kellett a szakalapításhoz.

Nagyon komolyan vette a miskolciságát, a Városunkhoz kötődését. Saját házat vettek, felesége a környéken vágott bele saját karrierje építésébe. Közben lejárt a színházigazgatói megbízatása. Pályázott, és teljesen természetesnek gondolta, ahogy mi is, hogy ő és csak ő lehet továbbra is az igazgató, hogy folytassa, amit elkezdett, ami annyira jó, annyira nagyszerű. Ami igazi VÁROSépítés, ami a VÁROS Polgárai lelkének építése.

És jött a hihetetlennek tűnő hír. Nem ő lett a színházigazgató.

Káromló szavak kellenének ide. Hát miért van az, hogy legjobbjait elűzi, elengedi ez a város, Miért van az, hogy bármit megbocsátanak, csak azt nem, ha jót teszel, Miért bűn itt az igazi alkotás, az igazi megújulás?

Keserűek most a szavaim. Keserűség van a szívemben Hegyi Árpád Jutocsa miatt. És nemcsak a halála miatt. Hanem azért, mert nem tudtuk itt tartani, megtartani, megbecsülni. Nem tudtuk elérni, hogy a mi örömünkre és hasznunkra itt gyümölcsöztesse talentumait. És keserű a szívem mindazok miatt, akik valóban tettek a Mi Városunkért, és még sokkal többet akartak tenni, de nem volt rá igény. Elűzték, elengedték őket.

Sokan gyászolják most Hegyi Árpád Jutocsát. Szép szavakat írnak, mondanak róla. Könnyeket hullajtanak érte. Magunkért kellene. Akik nem becsültük, nem becsüljük meg azokat, akik érdemesek rá. Mennyire kellenének most az operafesztivál magasba repítő, megtisztulást hozó hangjai! Hogy elhitessék újra velünk: mégis lehet! Igen, Hegyi Árpád Jutocsa az élete során megmutatta, hogy lehet csodát tenni, itt, a Mi Városunkban, Miskolcon is. Most már rajtunk a sor. Szerintem most fentről arra biztat, arra instruál, hogy rendezzük végre mi magunk a saját drámánkat, a saját operánkat! Ne csak mások által madzagon rángatott bábuk legyünk. És rendezzük végre közös dolgainkat, a városunkét, a mi közös, és egyéni életünket. Addig, amíg lehet.