Tegnap Hegyi Árpád Jutocsa halála kapcsán arról írtam, hogy azon kevesek egyike volt, aki sokat tett azért, hogy Miskolc lumpenvárosból polgárvárossá váljon. Többeket felbőszítettem a „lumpenváros” kifejezés használatával. Úgy találták, hogy szavaimmal sok-sok embert megbántottam.
Többször elmondtam, leírtam már itt is, hogy az 1980-as évek közepén egy településszociológiai konferencián a nagyvárosokat egy-egy szóval jellemezték. Miskolcról azt mondták: „lumpenváros”. Olyan volt ez nekem, mintha kést döftek volna belém. Fájt. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire szeretem ezt a várost. Akkor határoztam el, hogy igyekszem tenni azért, hogy „lumpenvárosból” polgárvárossá váljon Miskolc. Mert milyen is volt Miskolc akkoriban? Tóth Pál szociológus kollégám a nyolcvanas évek közepén 15 nyomortelepen végzett kutatásokat. A 70-es években pécsi joghallgatóként lesütött szemmel hallgattam közigazgatásprofesszorunkat, aki aktuális jóhírként számolt be róla, hogy felszámolták a Miskolc közepén lévő nagy kiterjedésű bádogvárost. Miskolc pártvezetői a nyolcvanas évek végére annyira tarthatatlannak találták a város állapotát, hogy döntést hoztak az itt élő cigányoknak a Sajó partra történő kitelepítéséről, gettóba zárásáról. És ne tegyünk már úgy, mintha ezekről nem tudtunk volna, hiszen naponta hallottuk, hogy Miskolc „koszos munkásváros”, „szürke acélváros”. A lakótelepen, ahol akkoriban éltem, minden lakás nyitott ablakából ugyanaz a dal bömbölt, a közös életérzésünket kifejező Edda „induló”, mely szerint „Tudom, hogy elhagyom a várost, ahol élek. Mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott…”. És sokan, nagyon sokan valóban elmentek innen. Mások meg jöttek.
Van, aki szerint írásommal „meggyaláztam sokezer becsületes, keményen dolgozó ember emlékét”. Szóval így. Én gyaláztam meg őket, és nem azok, akik elűzték őket földjeikről, akik kolhozba próbálták kényszeríteni őket? Nem azok, akik a gazdaságot direkt politikai irányítás alá helyezték, akik parancsuralmi rendszert építettek ki, akik a piaci szempontok helyett tervutasítások, pártvezetők ötletei alapján működtették az országot? Nem azok gyalázták meg ennek az országnak a népét, akik „a vas és acél országává”, meg a „virágzó gyapotföldek” hazájává akarták tenni Magyarországot? Nem azok, akik a megszálló Szovjetunió elvárásainak megfelelően működtették az ipart, a mezőgazdaságot, és minden mást? Az én szüleim három műszakban dolgoztak a vasgyárban, amíg nem tanulhattak tovább. Aztán amikor Édesapám orvos lett, évekig a Lenin Kohászati Művek üzemorvosa volt. Ott laktunk a gyár tövében, a Rózsa Ferenc utca 4. szám alatt. A vasgyári leányiskolába jártam, osztálytársaim, barátnőim szülei mind a környező gyárakban dolgoztak. Újcsanálosról rokonaim, Sajóvámosról szomszédaink, ismerőseink jártak ide dolgozni. Naphosszat háztáji földjeiket, kertjeiket művelték, állataikat gondozták, majd végig bóbiskolták az utat, míg beértek munkahelyeikre. Vámosi szomszédaink: Nagy Gyula bácsi, Gazda Pista bácsi buszsofőrök voltak, vitték három műszakba az üzemekbe, bányákba a jobb sorsra érdemes falubelijeiket. És emlékszem a sok temetésre, a korán meghalt rokonaimra, akiknek előbb a lelke, majd a teste is beleroppant abba a változásba, amit személyes életükre gyakorolt az államszocialista totalitárius rendszer uralma.
Szóval azokat az ezreket, akiket munkájuk, munkahelyük megváltoztatására, lakóhelyük elhagyására, vagy napi, esetleg heti ingázásra kényszerített a rendszer, nem én gyaláztam meg. Azok az ezrek, milliók voltak annak a rendszernek a legfőbb kárvallottjai.
Bár így, hogy szóba hozták, talán nem ártana végre megnevezni, újra és újra felidézni, hogy kik voltak annak a rendszernek a fenntartói, helytartói, működtetői, és kik azok, akik máig a haszonélvezői annak, ami akkor volt. Igen, feltehető a kérdés: hová lett az a vagyon, ami a veszteségek mellett mégis összegyűlt: a veszteségek ránk maradtak, azokon mi osztozunk. De az átmentett értékek? Az anyagi tőkére váltott elvtársi kapcsolatok? A szétdarabolások során kihasított milliókat érő vagyontárgyak? Ezekről ugye ne essék szó. Inkább csak nosztalgiázzunk, hullajtsunk krokodilkönnyeket, és hibáztassuk mindenért a változtatni akarókat, merőket, azokat, akik tényleg tettek valami jót ezért a városért, ezért az országért. Olykor úgy érzem, hogy modernkori fordított népmesék szereplői lettünk: a jó mindig elnyeri méltó büntetését, aki legyőzi a hétfejű sárkányt, azt utóbb elűzik az egérlyukaikból épp kicihelődő mostani bátrak. És mondják, csak mondják a magukét. Fényezik a gyalázatos múltat. Letagadják a pár évtizeddel korábbi valóban felidézésre méltó időket. Nekem meg a szememre vetik, hogy túl indulatos vagyok. Igen, az vagyok. Szerintem jó lenne, ha minél többek indulatosak lennének. Az indulatok indulásra késztetnek. Jó esetben jóindulatú emberek jó irányba indulnak, indítanak, indítják a várost. A Mi Városunkat is.
Szívesen tenném Városunk nevében, de csak a magam nevében teszem, tehetem, hogy hálát adok Hegyi Árpád Jutocsának és társainak, mindazoknak, akik tettek azért, hogy jó legyen élni a Miskolcon. Tegyünk mi is ezért!