Tegnap Hegyi Árpád Jutocsa halála kapcsán arról írtam, hogy azon kevesek egyike volt, aki sokat tett azért, hogy Miskolc lumpenvárosból polgárvárossá váljon. Többeket felbőszítettem a „lumpenváros” kifejezés használatával. Úgy találták, hogy szavaimmal sok-sok embert megbántottam.
Többször elmondtam, leírtam már itt is, hogy az 1980-as évek közepén egy településszociológiai konferencián a nagyvárosokat egy-egy szóval jellemezték. Miskolcról azt mondták: „lumpenváros”. Olyan volt ez nekem, mintha kést döftek volna belém. Fájt. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire szeretem ezt a várost. Akkor határoztam el, hogy igyekszem tenni azért, hogy „lumpenvárosból” polgárvárossá váljon Miskolc. Mert milyen is volt Miskolc akkoriban? Tóth Pál szociológus kollégám a nyolcvanas évek közepén 15 nyomortelepen végzett kutatásokat. A 70-es években pécsi joghallgatóként lesütött szemmel hallgattam közigazgatásprofesszorunkat, aki aktuális jóhírként számolt be róla, hogy felszámolták a Miskolc közepén lévő nagy kiterjedésű bádogvárost. Miskolc pártvezetői a nyolcvanas évek végére annyira tarthatatlannak találták a város állapotát, hogy döntést hoztak az itt élő cigányoknak a Sajó partra történő kitelepítéséről, gettóba zárásáról. És ne tegyünk már úgy, mintha ezekről nem tudtunk volna, hiszen naponta hallottuk, hogy Miskolc „koszos munkásváros”, „szürke acélváros”. A lakótelepen, ahol akkoriban éltem, minden lakás nyitott ablakából ugyanaz a dal bömbölt, a közös életérzésünket kifejező Edda „induló”, mely szerint „Tudom, hogy elhagyom a várost, ahol élek. Mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott…”. És sokan, nagyon sokan valóban elmentek innen. Mások meg jöttek.
Van, aki szerint írásommal „meggyaláztam sokezer becsületes, keményen dolgozó ember emlékét”. Szóval így. Én gyaláztam meg őket, és nem azok, akik elűzték őket földjeikről, akik kolhozba próbálták kényszeríteni őket? Nem azok, akik a gazdaságot direkt politikai irányítás alá helyezték, akik parancsuralmi rendszert építettek ki, akik a piaci szempontok helyett tervutasítások, pártvezetők ötletei alapján működtették az országot? Nem azok gyalázták meg ennek az országnak a népét, akik „a vas és acél országává”, meg a „virágzó gyapotföldek” hazájává akarták tenni Magyarországot? Nem azok, akik a megszálló Szovjetunió elvárásainak megfelelően működtették az ipart, a mezőgazdaságot, és minden mást? Az én szüleim három műszakban dolgoztak a vasgyárban, amíg nem tanulhattak tovább. Aztán amikor Édesapám orvos lett, évekig a Lenin Kohászati Művek üzemorvosa volt. Ott laktunk a gyár tövében, a Rózsa Ferenc utca 4. szám alatt. A vasgyári leányiskolába jártam, osztálytársaim, barátnőim szülei mind a környező gyárakban dolgoztak. Újcsanálosról rokonaim, Sajóvámosról szomszédaink, ismerőseink jártak ide dolgozni. Naphosszat háztáji földjeiket, kertjeiket művelték, állataikat gondozták, majd végig bóbiskolták az utat, míg beértek munkahelyeikre. Vámosi szomszédaink: Nagy Gyula bácsi, Gazda Pista bácsi buszsofőrök voltak, vitték három műszakba az üzemekbe, bányákba a jobb sorsra érdemes falubelijeiket. És emlékszem a sok temetésre, a korán meghalt rokonaimra, akiknek előbb a lelke, majd a teste is beleroppant abba a változásba, amit személyes életükre gyakorolt az államszocialista totalitárius rendszer uralma.
Szóval azokat az ezreket, akiket munkájuk, munkahelyük megváltoztatására, lakóhelyük elhagyására, vagy napi, esetleg heti ingázásra kényszerített a rendszer, nem én gyaláztam meg. Azok az ezrek, milliók voltak annak a rendszernek a legfőbb kárvallottjai.
Bár így, hogy szóba hozták, talán nem ártana végre megnevezni, újra és újra felidézni, hogy kik voltak annak a rendszernek a fenntartói, helytartói, működtetői, és kik azok, akik máig a haszonélvezői annak, ami akkor volt. Igen, feltehető a kérdés: hová lett az a vagyon, ami a veszteségek mellett mégis összegyűlt: a veszteségek ránk maradtak, azokon mi osztozunk. De az átmentett értékek? Az anyagi tőkére váltott elvtársi kapcsolatok? A szétdarabolások során kihasított milliókat érő vagyontárgyak? Ezekről ugye ne essék szó. Inkább csak nosztalgiázzunk, hullajtsunk krokodilkönnyeket, és hibáztassuk mindenért a változtatni akarókat, merőket, azokat, akik tényleg tettek valami jót ezért a városért, ezért az országért. Olykor úgy érzem, hogy modernkori fordított népmesék szereplői lettünk: a jó mindig elnyeri méltó büntetését, aki legyőzi a hétfejű sárkányt, azt utóbb elűzik az egérlyukaikból épp kicihelődő mostani bátrak. És mondják, csak mondják a magukét. Fényezik a gyalázatos múltat. Letagadják a pár évtizeddel korábbi valóban felidézésre méltó időket. Nekem meg a szememre vetik, hogy túl indulatos vagyok. Igen, az vagyok. Szerintem jó lenne, ha minél többek indulatosak lennének. Az indulatok indulásra késztetnek. Jó esetben jóindulatú emberek jó irányba indulnak, indítanak, indítják a várost. A Mi Városunkat is.
Szívesen tenném Városunk nevében, de csak a magam nevében teszem, tehetem, hogy hálát adok Hegyi Árpád Jutocsának és társainak, mindazoknak, akik tettek azért, hogy jó legyen élni a Miskolcon. Tegyünk mi is ezért!
Oszt ki telepítette be a Miskolc fő utcájának hátsó udvaraiba a Sajó part árterületein élő cigányokat?
Nem az MSZMP PB?
„Felépítik a Vörösmarty lakónegyedet ahol néhány cigány család az új lakótelepen kap lakást, többségükben a Békeszállóra kerülnek.
A Békeszálló hagyományos munkáskolónia formájában épült a 40-es évek végén a Győri kapuban. felvonulási épületeknek, átmeneti munkásszállásnak szánták eredetileg, melyek az akkor kezdődő nagy építkezéseket szolgálták ki. Később betelepült munkások éltek családostól a szoba-konyha-kamra-előkertes sorházakban, kétszer hat lakás volt egy épületben. Ahogy az LKM, a Digép dolgozói jobb lakásokhoz jutottak, a felszabadult helyekre a lebontott lakóhelyű cigány családokat költöztették.
Ezután a nem cigány családok közül csak a szegényebbek maradtak, és a 80-as évek végére a Békeszálló a Szondi mellett a város nevezetes újtelepítésű cigány telepévé vált.
A tatárdombi, erdőaljai telep lakóit fokozatosan költöztették ki, több évtizedig húzódott el a telep felszámolása. Az ottaniak többnyire maradtak Diósgyőrön, először a főutca régi házaiba kerültek, majd később, a 80-as évek végétől a Számozott utcák munkáskolóniájába és a Pereces bányásztelepére.
A Csorba telep árvíz sújtotta családjait kisebb csoportokban szétszórtan telepítették őket a közeli Szondi, József Attila telepre, a központi belváros hátsó udvaraiba és nagyobb lakásaiba, a Búza téri piac melletti utcák leromlott házaiban komfort nélküli lakásokba.
Megoldásként ekkor jönnek számba az elhagyott katonai épületek, egyik egy egészen távoli, kieső helyen, a Sajóhoz közel fekvő repülőtéri laktanya, ahol egészen a 2000-es évek közepéig éltek családok, a másik egy közelebbi sajátos hely, melyet csak az Álmos-udvarként emlegetnek.
Az Álmos utca a Szentpéteri kapu környéki volt lovassági laktanyába 15 csorba telepi cigány családot költöztettek, amit később csak cigány családoknak utaltak, így alakult ki a városi jelképként szolgáló cigány elkülönülés.
A 70-es/80-as évek a cigányság számának növekedését hozzák.
1987-es években az arányuk a lakosság 5 százaléka körül mozog, ami 10-12 ezer embert jelent. Az 1977-1982 közötti időszakban volt jelentős a megye falvaiból a családos betelepülés.
A többgyerekesek lakáshoz juttatásának rendszerében, mely a 80-as évekig tartott, sok miskolci cigány család is eljutott az Avas lakótelepre.”
Nosztaligázol sebestyén elvtárs?
Mesélj már a betelepülésekről is , ne csak az érdemtelenek kitelepítéséről
A Szondy telepet nem Káli számolta fel.
De újjá épült azóta. Csak úgy hemzsegnek ott a polgárok.
Itt már 1946-ban lincseltek
Hogyan is volt az? Kik voltak a felbujtók?
Anno a lumpenek vagy a polgárok fordultak ellene?
„- A miskolci évtized sikertörténet volt, hiszen felrajzoltuk a várost Európa kulturális térképére. Aztán egyszer elmentem rendezni Amerikába, mert a polgármester megígérte, hogy nem írják ki a pályázatot. Mégis kiírták. Már nem tudtam hazajönni és győzni.
– De miért nem védte meg a társulat?
– Mert nem voltam otthon, és nem tudtam ellensúlyozni az ellenfelek lázító lobbizását. A társulat meg elhitte, hogy a szigor és a fegyelmezett szakmai munka megkövetelése nem más, mint önkényes erőszakosság. Ezt nem nehéz elhitetni egy elbizonytalanított társulattal. Az persze előfordult, hogy délután kettőkor, a próba végén azt mondtam: itt maradtok, amíg kész nincs a darab, és aki kivonul a zenekari árokból, az holnap be se jöjjön.
– Mindenféle vádakról meg munkaügyi perekről is hallottunk…
– Aki következetesen végig akar menni egy úton, óhatatlanul érdekeket sért. De legalább jó, izgalmas színházat teremtettünk. Én végigmentem az operafesztiválhoz vezető úton, és közben ellenségeket is szereztem. Ebből tanultam, és ma már nem lenne annyi ellenségem…
– Legalább ennek alapján is lemérhetjük, hol tart. Ami azért is fontos, mert bár „végigrendezte” a fél országot, mintha igazi iskolát mégsem teremtett volna.
– Nem vagyok integráló rendezői személyiség. És úgy vettem észre, hogy az utóbbi évtizedben igazgatónak mintha jobb lennék, mint rendezőnek. Bár a rendezéseim népszerűek voltak, nem azok miatt fognak emlékezni rám.” /Index/
Nincs ezen mit szépíteni,mert tényleg lumpenváros még ha fáj is!
Triviális, hogy a lumpenek vérig sértődnek, ha lumpeneknek nevezik őket.
De aki a késő esti órákban ellátogatott erre a piknik-izére, az bizony mást sem látott, csak piáson őgyelgő és szemetelő lumpeneket,
Ezek szerint te is ott voltál nem igaz Bandi…?
Dehát tényleg az. Kosz, gaz, igénytelenség még a legfrekventáltabb pontjain is a városnak. Érdemes megnézni az égig érő ecetfákat a Dayka-Kis-Hunyad kereszteződésben lévő kavicsos parkoló mentén. Na az mindent elárul erről a lumpen városról.
A lumpenváros a lumpenektől lesz lumpenváros.
A lumpen emberek szaporodását és ideköltözését kellene valahogy hatékonyan visszafogni. A környező falvak lumpenek is ide vándorolnak. Nem kosher.
Meg Jeruzsálemből. Éppen most jött ide egy főni.