Motorozni, táncolni tudok-e még? A grúz orvos a kérdésre összeráncolta a homlokát. Tisztáztuk, hogy a motoron csupán utas vagyok és azt is, hogy nem hivatásos táncos. (Úgy két éve újévi próbaként iratkoztam be egy társastánc tanfolyamra, de olyan jó kis csapat gyűlt össze és a tánctanár is annyira megbocsátóan viseltetett akkor még két bal lábam irányába, hogy ott ragadtam.) A motorozás Gáborral közös szenvedély. De már gyerekkoromban elvesztem. A csepeli szomszéd házaspárnak ugyanis volt egy oldalkocsis Pannóniája. Olyan gyönyörű volt, hogy csuda. Jaj, de imádtam, csak úgy elnézni is, ahogy indulnak, szeretgetik, meg amikor felbőgött. (Jó ez most kicsit túlzás volt, mármint a bőgés, de a gyerekemlékekkel már csak így van az ember.) Az oldalkocsi iránti vágyakozásom nem múlt el, csak elnyomom.
A motorozás egészen szélsőséges érzelmeket tud kiváltani. A skála egyik végén a minden indulásba törött csontokat beletátó koporsó-víziósok vannak, a másik oldal minden motorosban az ifjúság mámoros szabadságvágyának megtestesülését látja. S ekként viszonyul a motoroshoz mielőtt bármit is tenne. Utazásaink során – és itt nem csak az idei török, örmény, georgiait, hanem a tavalyi albán, meg szlovák, osztrák, erdélyi vagy akár hazai gurulásainkat értem – sokszor éreztük magunkon az elismerő tekinteteket. S persze akadt olyan is, aki jelzésértékűen ránk húzta a kormányt.
A motorosok – jöjjenek bárhonnan – mindig üdvözlik egymást, de Örményországban a kamionosok is örömdudálásba kezdtek, különösen az irániak, a gyerekek messziről integetnek, de akadt olyan török apuka, aki karon ülő fiacskájának mutogatta a Varánkat (hivatalosan Honda Varadero XL 1000 V), a szűk hegyi grúz-örmény határon még a kamionokat is átrendezgették, hogy előbb tovább tudjunk menni. A határokon egyébként is igen sokszor előreengedtek. A Tatev-kolostor alatti hegyi faluban, Halidzorban izgatottan járták körbe, csettintve nyomogatták a gumit. Ezzel együtt Gábor megfogalmazása szerint – főként a georgiai és az örmény utakon – mindenkiről azt kellett feltételezni, hogy szemrebbenés nélkül átmegy rajtad, ha nem vagy résen. Jerevánban különösen nagy volt a nyomás, az autók is koccantak, ami a motor esetében jóval kínosabb, de önmagában az iszonyú dugókban való araszolás is fárasztó a csomagokkal együtt több, mint 300 kilós motorral. Ok, én csak üldögélek a hátsó kerék felett és hallgatom Gábor válogatott káromkodásait, meg szúrós szemmel nézek a mellettünk tülekedőkre. Eltelt egy idő, amíg ráhökkentem, hogy a sisak többnyire lehúzott napszemüvegén át a kutya nem látja a grimaszaimat.
Nem mindenkit sikerült azért meghatnunk a két kerekünkkel. A lován ülve mobilozó örmény cowboy például kezével intett, hogy húzódjunk le, hogy az úton masírozó állatai elférjenek. A szemhatárig nem volt semmi, ami a legkisebb akadályt képezett volna a marháknak, hogy ne az aszfaltcsíkon kérődzenek. Az utasítás végrehajtását hatalmas kutyái ellenőrizték, egy is elég lett volna, hogy leszedjen a motorról. Meghunyászkodva oldalaztunk el az út szélén, akárcsak az autósok. Az utakon ami állat arrafelé élt, mind oda-vissza járt, legyen az haszonállat vagy vad. Kerítés, villanypásztor nem dívik arrafelé. Ahogy nincs leállósáv, pihenő, esetleges a korláthasználat és időnként a benzinkutak is távol esnek egymástól. A népharag hergelése érdekében megjegyezném, hogy a benzin mindenütt olcsóbb volt, nem is kicsit. Törökországban 430-440 forint literje, a grúzoknál 400-430 kúttól függően, míg az örményeknél 480 körül adták, de ott volt 92-es is. (Az autók mögött gomolygó füstködből kiindulva beleöntöttek azok mindent, csak menjen.)
Az utak minősége különösen a törököknél meglepően jó volt, szélesek, frissen aszfaltozottak. A tavalyi albán túránkon megénekelt, útként használt rémálommal csak az örményeknél találkoztunk, igaz ott többször is. A törököknél rengeteg a kismotor, meg a robogó, nagy túramotorosokkal viszont csak elvétve találkoztunk. Georgiában sokkal többel futottunk össze, túlnyomó részt oroszokkal, Örményországban még velük se nagyon. Utóbbiban meghökkentő járgányokkal falták a kilométereket, régi Zsigulik, Volgák, Moszkvicsok, Zilek, UAZ-ok meg sok kínai kocsi és vélhetőleg japánból származó jobbkormányos. Minderre jön rá a vezetési stílus. A többség úgy vezet, mint amikor egy négy éves először ül bele a pedálos kisautóba, körötte csak úgy dőlnek a nagymamák. Bár a georgiaiak irányában elfogultan elnézők vagyunk, de így sem tagadhatjuk, hogy a közlekedési szabályok náluk is csak felülírandó tájékoztatásként vannak jelen. De amíg a grúzoknál – engem leszámítva – alig láttunk sérüléses balesetet, addig az örményeknél minden napra jutott egy lecsúszott autó, lezuhant kamion. Történt még az örmény határ előtti szűk kétszer egysávos kanyargós szakaszon, hogy több iráni, azeri, örmény, török kamionokból, teherjárművekből, személykocsikból és belőlünk összeállt hosszú menetoszlop végére megérkezett egy grúz dömper és lassúnak ítélte a tempót. Mi is, de ő előzésbe kezdett hangos tülköléssel, mit se törődve a szembe jövőkkel. Csak úgy spricceltek az autók előle. Mikor egy beláthatóbb szakaszon mi is előzésbe kezdtünk, megláttunk az út szélén egy bérautóban szó szerint reszkető sofőrt, aki falfehér arccal, csak intett mindenkinek: menjetek.
A motorozás persze nem egy folytatólagos méznyalás. A sisakon doboló jégeső, a cuppogó cipő, a százas oldalszél vagy éppen a vasmű kohászához mérhető izzadás a piros lámpa előtt esetenként erőst próbára teszi az embert. A hegyi szerpentin fölött azonban nem csak miattunk keringtek a keselyűk.