Fotó: Archív
Az utcai futóverseny miatt (vasárnap) 8:30 és 12:30 között az Egyetemváros környékén forgalomkorlátozásra kell számtani az egyetem körcsarnokától a Miskolctapolcai út – Enyedi utca útkereszteződésig. Az érintett szakaszokra a verseny ideje alatt a célforgalmi behajtást rendezői felügyelettel polgárőrök biztosítják majd. A 20-as autóbuszjáratok közlekedésében – a futók elhaladásáig – néhány perces késésre kell számítani.
Kár, hogy az egyetemen és nem a belvárosban, mintha a pestit kéne Rákospalotán futni.
Grand to Grand Ultra – beszámoló 2.
A beszámolóm első részében a tájról és a körülményekről meséltem (ld. lentebb). Ígértem, hogy írok még „praktikus” dolgokról, valamint a mezőnyről és a verseny alakulásáról, úgyhogy most jöjjön ez utóbbi:
Amikor a rajt után Roskovics Miki megkérdezte: „Van esélyed nyerni?” – én csak nevetni tudtam, és azt feleltem: „Viccelsz? Nézz csak szét…” Közvetlen mellettünk futott Alix, a 33 éves francia lány, aki a Salomon Adventure vonalának fejlesztésén dolgozik, és rendkívül menő sportoló, kétszeres Marathon Des Sables (MDS) teljesítő (ami a világon a legnagyobb létszámú hasonló verseny), ráadásul mindig benne volt az első húszban, ami ott, a több mint kétszáz fős női mezőnyben, nagyon jó eredmény. A szintén francia Aurelie két Sables-vel a lábában, szintén mindig az élmezőnyben, nálam 10 évvel fiatalabban. A svéd Hannah, aki 14. volt a MDS-en, és persze a coloradói Sarah, akinek ez volt a negyedik G2G-je, volt itt harmadik, második, legutóbb pedig első. És itt van a mezőnyben Noel is, aki 31 éves, és tavaly keresztülfutotta az Egyesült Államokat… Szóval mindennek éreztem magam, csak esélyesnek nem, ráadásul az is ellenem szólt, hogy nagyon nehéz volt a zsákom a többiekhez képest.
Eső nap a lányok rögtön nagy lendülettel indultak, én pedig a zsákom súlya alatt próbáltam levegőhöz jutni. ? Nem az eredmény volt a legfontosabb számomra, inkább arra összpontosítottam, hogy a saját tempómban haladjak. Az első napi ötvenes távból körülbelül 35 kilométer volt futható, majd jött a kaktuszos-bokros emelkedő. A legnehezebb mégis a hőség volt, egész nap kitett helyen futottunk, állt a levegő, és mivel csak féllábszárig érő bokrok és kaktuszok voltak, árnyék sem volt sehol. ? A 30. kilométer környékén meglepődve tapasztaltam, hogy több, nagy zsákos lányt is sikerült beérnem, sőt a két első helyen futó “supported” kategóriában induló francia lányokat is. (Ebben a kategóriában csak a futáshoz szükséges frissítést vitték a versenyzők a hátukon, az egész heti felszerelést, élelmet nem.) Minden reggel kirakták az eredménylistát, így másnap tudtam meg, hogy végül harmadik helyre jöttem fel, és az első helyezett is mindössze 6 perccel ért előttem célba. Ő Kate volt Ausztáliából, főleg 100 mérföldes jó eredményekkel, a második pedig Hannah.
A második nap a rajt után mindenki azonnal nagy tempót diktált. Én próbáltam a saját ritmusomban haladni, bízva abban, hogy ismét utol fogom érni őket, de a második kontrollpont után inkább azt éreztem, hogy bőven elég lesz túlélni is a napot, ami egy nehéz mászással tarkított 45 kilométeres szakasz volt. Nem sokkal a cél előtt, Hannah már a harmadik ellenőrzőponton üldögélt, és nem nézett ki túl jól, majd sikerült beérnem Kate-et, az első nap győztesét és a francia lányt is, aki az út szélén ült. A körülmények kegyetlenek voltak, a meleg szinte elviselhetetlen, de eszembe jutott Maráz Zsuzsi barátnőm videója, ahogy a hatnapos világbajnokságon a lépcsőn sántikálva kijön a házból, és apró lépésekkel nekiindul az utolsó napnak, hogy világbajnok legyen. Ha ő képes volt továbbmenni, én sem adhatom fel! ? Aznap én értem be elsőként és rögtön 20 perc előnyt szereztem a második lányhoz képest. Reggel megkaptam a „Leader” rajtszámot. ?
A szituáció kísértetiesen hasonlított az Antarktiszra, ahol szintén a második nap szereztem meg a vezetést, amit most már “csak” meg kellett tartani – Miki szerint. ? Na de innen jött a java! Én mindig úgy érzem, hogy a leader felirat “kötelez”. Innen minden egyes nap nagyon izgultam, bár azt hittem, hogy ha a harmadik, 85 km-es nap után is az élen tudok maradni, már jó eséllyel az élen végzek, de azt, hogy biztosan győzni tudok, csak a verseny utolsó 500 méterén hittem el. Nem megyek bele a napi csaták leírásába, de voltak bőven. Viszont az a taktika, hogy nem nézem meg, ki, hol van, lassan kezdek (az élmezőnyhöz képest nagyon lassan), hogy az utolsó cseppig meg kell innom a GU italomat két frissítőpont közt, hogy célbeérés után azonnal magamba tolom a recovery italomat, és rengeteget eszem beérkezés után, sok folyadékot is pótlok akkor is, ha ez nagyon nehéz, hogy a lábfejemre extrán figyelek (fertőtlenítés, ragasztgatás), végül bejött. A negyedik nap egyszerűen annyira erősnek éreztem magam, mint aki egész éjjel töltőn volt. ? Ezen a napon már a harmadik srác után értem célba. Az ötödik nap elején már egy óra előnyöm volt Alixhoz képest, de szinte biztos voltam benne, hogy ezen a napon ők Aurelievel gyorsabbak lesznek nálam, mert ez egy elég szintes nap volt, ráadásul itt kellett a Slot Canyonon átmennünk, ami nekem itt-ott félelmetes volt, őket pedig láttam a megelőző napokon, hogy a technikás, mászós részeken jóval erősebbek nálam. A kanyon elején szépen magam elé is engedtem őket, féltem, hogyha “tolnak” esetleg elesek, és az nagyobb gond, mintha csak simán lassabb vagyok náluk. Nagyon meglepett, hogy már 14 kilométer körül beértem őket, és a nap végére újabb 20 perc előnyt gyűjtöttem be, újra csak a top 3 férfi végzett előttem. Nagyon jó volt az, hogy napról napra egyre többen jöttek oda, és dicsértek meg a jó erőbeosztás miatt, vagy mondták azt, hogy nagyon erős vagyok, különösen jólesett, hogy a dobogós pasik is egyre nagyobb tisztelettel néztek rám.
Gondolhatnátok, hogy másfél óra előnnyel az utolsó nap 13 kilométerének teljes lelki nyugalommal vágtam neki… hát nem így volt. Hiába tudtam, ha egy lépést sem futok, akkor is megvan a győzelem, nagyon izgultam, hogy semmi ne jöjjön közbe: esés, kaktusz, elhagyok valamit amiért időbüntetést kapok, vagy tudom is én mi… ráadásul az első 4 férfit és az első 3 nőt a többiekhez képest két órával később rajtoltatták. Elég idegölő volt a zsák mellett üldögélni a legjobb futók közt, és várni, hogy elindulhassunk végre. Ezen a napon persze még meccseltünk egy keményet Alixal, amit a végén megköszönt, mindketten jól kifutottuk magunkat. Kb. 100 méterrel előttem ért célba, de ebben az is benne volt, hogy szerettem volna egyedül befutni a magyar zászlóval. ??
Hihetetlen volt az, ami a célban fogadott, mindenki ünnepelt, ott várt Miki, felesége Marianna, sátortársaim Noel és Josh (akik sajnos a 3.napon kifutottak a szintidőből) – éreztem, hogy rengetegen drukkoltak nekem, de akkor ott egyszerűen nem tudtam felfogni az egészet.
Úgy érzem, ez életem egyik legtökéletesebb futása volt. Nagyon erősnek éreztem magam a verseny előtt, és ez az állapot valahogy napról napra jobb lett. Az utolsó három napon tényleg úgy éreztem, szárnyalok. Végig be tudtam mindent tartani, amit elképzeltem. Most úgy érzem, talán valahol ez volt az utolsó ilyen szuper futásom. Közel sem volt könnyű – erről szó sincs – a 275 km alatt volt jópár nehéz órám, amit úgy éreztem, nem élek túl, de mindig sikerült kimásznom a gödörből.
Anno úgy álltam neki a sivatagi futásoknak, hogy ez az a műfaj, amiben sosem leszek jó. Azért is fogtam bele, mert úgy éreztem, nem akarok többé elvárást magammal szemben. Mostanra úgy érzem, megtanultam ezt a műfajt. Szinte kívülről néztem magam és a többieket. Láttam a hibákat, és azt, hogy mi az, ami működik itt. Szerintem senki nem várt a dobogóra, ahogy én sem magam. Sok minden kellett ehhez, de minden tökéletes volt, és az ilyen verseny nagyon ritka kincs. Volt már pár ilyen a több mint száz ultrám közt, de a két kezem elég, hogy megszámoljam, mennyi. Ötvenévesen nagyon hálás vagyok, hogy újra átélhettem ezt – ki tudja, talán utoljára…