JUTOCSA
A hír megjelenése előtt egy héttel megbeszéltük telefonon, hogy hamarosan ellátogat hozzám Zalába. Ő azon a héten is ráért volna, nekem azonban dolgom volt Pesten, azután meg neki jött közbe egy vis major, hirtelen meg kellett halnia. Hogy hamarosan meghal, annak nem volt más jele, csak az, hogy újabban mindig ráért.
A 70-es évek második felében beszéltek egy kócos, szandálos, szakadt farme-res, furcsa keresztnevű főiskolásról, gondoltam is, „na, megint jön utánunk a követ-kező rendezőgenerációnak egy következő és kivetkező divatos furcsáskodója”. Ami-kor 1980-ban Miskolcra vetődve megláttam a nevét a plakáton, ott maradtam más-napra, hogy megnézzem, mit művelt a hobó srác szerelmetes szeretett szerzőm, Szép Ernő „Lila ákác”-ával. Előítéletem megbukott. A szépernői világ könnyed tragikussá-gával, tragikus könnyedségével, és érzékeny pontossággal játszatta a rebbenékeny stílusban színészeit, a két főszereplő, Igó Éva és Szirtes Gábor a századelő városlige-tének „couleur locale”-jában otthonosan közlekedett, áttetsző, lendületesen tehetságes játékuk blokkolta irigységemet. Most hogy elvállaltam e búcsúbeszéd megírását, utánanézve a SZÍNHÁZ című folyosóiratban az egykor számomra ritka jó előadásról a kritika véletlenül, szokásától eltérően szakmai szempontból is fontosat észlelt:
„A rendezői elképzelés, a biztos színpadi érzék érvényesül az együttes összeko-vácsolásában is. Hegyi Árpád Jutocsának sikerül létrehozni olyan összjátékot, amely-ben a színészek pontosan értik, mit kell tenniük a korabeli világ megismertetéséért, az egységes játékstílus kibontásáért.”
Akkoriban az ilyen elvétve volt gyakori.
Később aztán itt-ott, mások premierjén találkoztunk, és fogalmam nincs, hogy később igazgatóként első évadjának nyitó előadását megrendezni miért engem hí-vott. Talán akkor épp én voltam divatban, és hallott róla, hogy színházról vallott fel-fogásunk hasonló, merthogy e téren akkor sem voltunk sokan. Az első évadja pazarra sikerült. A nagyszínházban négy nagyszemélyzetű, impozáns, de csöppet sem avitt előadás tarolt sikerként: a „Cyrano”, a „Stuart Mária”, a „Csárdáskirálynő” és egy Szép Ernő adaptáció, a „Háromlevelű lóhere”. A kócos, szandállos, kopott farmeres fiatalember megfésülködött, sevrócipőt húzott, a farmerjét lecserélte vászonöltönyre. Elegáns szinigazgatóként nagyon jelen volt, nagyon kezében tartotta a légkört, ven-dégként is jó volt létezni a társulatában.
Ámde halottról csak jót vagy csak igazat.
Szakmai szempontból később is őrizte a színvonalat, de viselkedése, értékítéle-te kicsit hozzáigazodott a status quo-hoz. Nem volt bántó, erőszakos, nem volt kártékopny, nem volt ellenszenves, csak olyan fölöslegesen fölényes és „igazgatós” lett. Nem lett volna szükséges, mert tehetsége és rokonszenves lénye előtte is elég volt ahhoz, hogy sokan tiszteljék és szeressék.
Ugorjunk is egyet, úgy drámai!
Felkérték az Operaház főigazgatójának. Azt tudtam, hogy van hozzá kompe-tenciája, azt viszont nem tudom, mi miért, és pontosan hogy történt, de azt hiszem, a helyzethez kellő óvatossága, az biztos nem volt hozzá! Az előtte és utána is „vipe-raháznak” nevezett intézmény politikai és személyzeti intrikáinak miazmáiba, nem-hogy ő, de a sokat próbált, gyakorlott diabolikusok, az elvetelmült fondorlatosak is belebuktak.
Aztán hirtelen egy nagy csönd lett körülötte. Ahogy egymást váltogatták a po-litika illuzionistái, a csodaszekrényből egyre-másra varázsoltak elő újabb az átlago-saknál is közepesebbeket és tüntettek el a süllyesztőben nehezen illeszkedő képessé-geseket.
Jutocsa még elment Amerikába tanítani, de amire hazajött, a hazai színházak-ból őt is kikoptatták. Jócskán ráért, volt bőven ideje eljönni Komáromba, akkor én hívhattam vissza főrendezőként, és ő biztos kézzel, de némileg szomorkás kedvvel rendezett több jó előadást. Legközelebb azt hallottam, hogy Franciaországban fest. Küldött is képet, e téren is tehetséges volt.
Egy éve megbeszéltük, és találkoztunk Badacsonyban. Újra kócos volt, újra farmerben, szandállban járt, és a vászonöltöny is lekopott le róla. Egyben maradt következetes: a cigarettát mutató és középső ujjanak végébe csippentve ugyanolyan rokokó-érzékletességel emelte a szájához, mint igazgató korában. Azt érzékeltette ezzel, hogy már semmi mást nem akar, csak szabaddá váltott életmódját élvezni még egy kicsit. Elgondolkodtam, ugyan mi mást is vívhatnánk ki magunknak ezen túl vég-leg nyugdíjassá avatva?! Jutó keserűsége fölé egy igen stílusos fellengzőséget vont -, előttem azonban sikertelenül. Emlékezésemet nem óhajtom emelkedett laudációvá váltani. Jelenlétének sem pályájára, és talán magánéletére sem volt jellemző az emel-kedettség. Nagyvonalúság és laza elegancia volt a sajátja. Gyanítom azonban, hogy csak kifelé. merthogy a befelé ható keserúségbe is bele lehet halni. Sikerekbe épp úgy, mint kudarcokba, ragaszkodásainkba épp úgy, mint állhatatlanságainkba, laza-ságba épp úgy, mint az eleganciába. Abba is, hogy újabb és újabb mellőzők lépnek elő tudva, kiket kell mellőzniük. Valagogy mindig akad egy-egy mosolygós gyilkos, akiket ki lehet ide-oda nevezni. Meggyőződésem, ha valakinek a szervezetében meg-bújik valamiféle bajnak az esélye, és kirekesztettsége megalázza tehetségét, méltósá-gát, e kettő együtt végzetessé válhat. Az utóbbi években ezért halt meg Jutocsa előtt nem egy barátom: Balikó Tamás, Konter Laci, Szurdi Miki, Nagy Sándor Tamás, Bajor Imi, és még jónéhány méltatlanul elhanyagolt színész és rendező is vár a sorára. Vannak szívósabb alkatok, és van, aki egy ideig tengődik a semmiben, eszi magát, aztán amikor keserűség elhatalmasodik rajta, hirtelen valahol a gyomrában, az agyá-ban, vagy a tüdejében előbújik egy falánk vérrög, ami áldozatát a fölöslegességéből kiszabaditja.
Jutó személyében egy esendő, magánlétezésében fegyelmezetlen, nyugtalan, de ugyanakkor pályáján egy jelentősen és jelentőségében ártalmatlanul tehetséges, sármosan megnyerő egyéniséggel lett szegényebb színházcsináló nemzedékünk. Nyu-godjon békében -, feltéve, ha van másvilág, mert ha van, tartok tőle, hogy ott sem fog…!