| A feleségem úgy jött hozzám, hogy közöltem vele, ne nagyon számítson rá, hogy fogatlan öregemberként, kórházi ágyon fekve távozom ebből a világból. Az életem nagy része az agresszióról szólt, a vége is arról fog. Lesz egy háború, amiből egyszerűen nem jövök majd vissza. A földön fekve Ukrajnában, a félbehagyott dolgaim miatt idegeskedtem, miközben Istenre vártam, hogy el- döntse, mit akar. Őszintén meglepődtem, hogy végül élve kijutottunk. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Estére, a második gin-tonic után még a kezem remegése is elmúlt. A szégyen Magyarországon jelentkezett. Eleinte azt hittem, hogy csak fáradt vagyok. Hetekig tartott, és nem akart elmúlni az idegesség. Aztán jöttek a rohamok. Az irracionális pánik. A házassági évfordulónkat Rotterdamban ünnepeltük. Az osztrigavacsora után sétáltunk a hotelünk felé, amikor mögöttünk egy autó ráhajtott egy műanyag palackra. A durranásra reflexből a földre vetettem magam, és lerántottam a feleségemet is, aki beverte a fejét a betonba. Tudtam, hogy Rotterdamot nem lövi az orosz tüzérség, de a testem önállósította magát. Ettől kezdve nem nagyon akartam emberek közé menni. Bármi történt, minden sejtem üvölteni kezdett, és menekülni készült. Szégyelltem, hogy nem tudok uralkodni magamon. Miután visszajöttem az őszi ukrán ellentámadásból, a helyzet csak rosszabb lett. Három órát töltöttem az aktív fronton, a tüzérségi tűzben. Ezután már éles hang sem kellett a rohamhoz. A félelemmel kezdődik. A fejedből indul, és egyre mélyebbre mászik a szöveteidbe. Átitatja a szívedet, a májadat. Minden sejted üvölteni kezdi, hogy „menekülj!”. Rettegsz, és semmit sem tehetsz ellene. A tested nem kíváncsi a racionális magyarázataidra, te pedig kétségbeesetten próbálsz ellentartani neki a boltban, a kocsmában, hazafelé menet. Tudod, hogy az emberek látják. Szégyelled magad, hogy magyarázkodnod kell miatta. Az állapotod rémesen kellemetlen, és nemcsak neked, de mindenkinek, aki körülötted van. Tudtam, hogy baj van. A feleségem is tudta. Jászberényi Sándor |