A fejlett középkor meleg periódusában is volt kegyetlenül szélsőséges időjárás, például az 1010/1011-es év telén, amikor a Boszporusz befagyott és a Níluson is jég jelent meg.¹ 1118 telén Izland partjai előtt úszó jégtömböt észleltek, Szászországban a fagyok egészen júniusig tartottak, és a velencei lagúna is a fagy fogságába került: lovon lehetett eljutni Szent Márk köztársaságának a központjáig. A következő nyarat éhínség és magas halandóság jellemezte. Több mint száz év telt el, amíg 1234-ben újra befagyott a lagúna és a Pó folyó is.² Az 1180-as évek hozták az eddig ismert legmelegebb téli évtizedet. 1186/1187 januárjában Straßburg környékén virágoztak a fák. Már korábban is voltak hosszabb ideig tartó meleg időszakok, például 1021 és 1040 között. Nürnbergi források arról panaszkodnak az 1022-es évre vonatkozóan, hogy az emberek „a nagy hőség miatt az utcán összeestek és megfulladtak”, a patakok és a folyók, a tavak és a kutak kiszáradtak, és vízhiány lépett fel. Az 1130-as év nyara olyan száraz volt, hogy át lehetett gázolni a Rajnán. 1135-ben olyan kevés víz volt a Dunában, hogy gyalog át lehetett kelni rajta. Az illetékesek okosan kihasználták az alacsony vízállást: ebben az évben rakták le a regensburgi kőhíd alapjait.
Az 1180-as évektől kezdve a szokatlanul hosszú ideig tartó meleg periódusban túlsúlyba kerültek a meleg és forró nyarak, de 1251-ben egy viharos és hideg nyár ennek hirtelen véget vetett, rossz termést, drágulást, éhínséget és súlyos betegségeket vonva maga után. Nem minden meleg nyár volt egyébként kedvező, mert a nagy szárazság éveiben aszály és erdőtűz pusztított Közép-Európában. A tartós nyári meleg leghosszabb fázisai 1261 és 1310, valamint 1321 és 1400 között léptek fel Közép-Európában. De a bibliai csapások sáskarajok megjelenésének formájában északra is felterjedtek, 1338 augusztusában például Ausztrián, Csehországon, Bajorországon és Svábföldön egészen Thüringiáig és Hessenig. Termés szempontjából sok kultúrnövény esetében a nyáron kívül a tavasz és az aratás ideje is döntő időszak volt. Meglepő ugyan, de a fejlett középkor meleg periódusában nem egyformán alakultak a tavaszok. Hűvös és hideg időszakok váltakoztak mérsékelt, meleg és forró időjárással anélkül, hogy ebben bármilyen egységes tendencia mutatkozott volna. Még áprilisi hidegbetörések és májusi fagyok is előfordultak, bár ritkábban, mint a kis jégkorszak idején. Válaszra vár még, hogy a krónikások látószöge mennyiben torzítja a valóságot: ugyanis nagy általánosságban főként a negatív eseményeket jegyezték fel. Vonatkozik ez az őszi időszakokra is, amikor a tartós meleg és részben száraz időjárást a 13. század második felében a jelentések csak csekély számban említik. Ezzel szemben markánsan kitűnik az aratáskor tapasztalt kedvezőtlen időjárás, például amikor 1302-ben a szőlőtőkék Elzászban már szeptember 9-én elfagytak. A hőmérsékletek átlagosan az elmúlt évszázad hőmérsékletei alatt voltak. Az embernek az a benyomása, hogy a 14. század kezdetén, tehát a kis jégkorszak elején jelentősen megszaporodtak a kedvezőtlen aratási periódusok.³
Fotó. Budapest. Pride
Forrás:
Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina Kiadó, Budapest. Második kiadás, 2017.