1945. január 17-én már egy hónapja tartott Budapest ostroma. Ezen a napon harminchat háztömböt foglalt el a II. Ukrán Front, a szovjet katonák bevonultak a Parlament épületébe is: a város pesti oldala felszabadult. Zuglóban akkor már egy hete véget értek a harcok. A 38 éves Hummel Kornél, aki addig a nácik és nyilasok üldözötteit mentette, mégsem érezte úgy, hogy megnyugodhat. Továbbra is 120 ember biztonságáról kellett gondoskodnia. A Hermina úti épületben munkásnők és szakmát tanuló lányok éltek, akik számára a külvilág az átlagosnál sokkal nagyobb veszélyeket hordozott. Vakok voltak. Hummel Kornél hitoktató, római katolikus pap több mint tíz éve nyújtott lelki támaszt a Vakok Intézete lakóinak. Amikor az ostrom elkezdődött, és a személyzet nagy része elhagyta az épületet, bekötözött a bentlakók közé, hogy velük töltse a háború legnehezebb napjait. Elmehetett volna, de maradt a vakokkal: részt vett a tűzoltásban, a sebesültek ellátásban. Azon a napon reggeltől délutánig betegeket szállított az Uzsoki Kórházba, este pedig visszatért az intézetbe, és a katolikus lakókat gyóntatta. Mielőtt az utolsó gyónó befejezhette volna, az épület gondnoka rohant le a pincében berendezett kápolnába. Kétségbeesetten kiabálta, hogy a kertben egy orosz katona erőszakoskodik egy fiatal lánnyal. Az oroszok akkor már napok óta zaklatták a vak nőket, de a tettlegességet mindig sikerült leállítani. Hummel Kornél azonnal elindult a kert felé. Látta, hogy a kamaszkorú lány a földön fekszik, egy katona felette áll, és arra készül, hogy erőszakot tegyen rajta. A pap kettejük közé lépett. A fegyveres férfi oroszul kiabált valamit, az atya mutatta, hogy nem érti, amit mond. A katona két lépést hátrált, első pillanatra úgy tűnt, távozni akar. Nem így történt. Elővette a fegyverét, célzott és közvetlen közelről kétszer szíven lőtte a papot. Hummel Kornél hátrahanyatlott, és kétszer egymás után érthetően azt mondta: Deo gratias! (Istennek legyen hála!) Harmadszorra már csak a szája mozgásával ismételte meg újra. Még élt, amikor bevitték az épületbe, de soha többé nem tért magához. „Életével bizonyította, amit szavaival hirdetett. (…) Hivatását megtalálta, betöltötte és megszentelte” – mondta róla egy hitoktató társa.
1907-ben született Budapesten. Apja Hummel Ede bécsi születésű osztrák aranyműves volt, aki pesti letelepedése után a szlovák származású Liska Olgát vette el feleségül. Három gyerekük született, az apa műhelyének bevétele mellett az anya postai tisztviselői fizetése biztosította a család tisztes megélhetését. Katolikusok voltak, Kornél mellett nővére és öccse is eljárt vasárnaponként a templomba, de nem a vallás töltötte ki az életüket. A gyerekek jó iskolákba kerültek, ám a rendezett polgári viszonyoknak egyszer csak vége szakadt. Előbb az édesapa, majd az édesanya is meghalt egy hirtelen jött betegségben, a három árva anyai nagybátyjuk, egy MÁV-altiszt gyámsága alá került. A kiskamasznak szülei hiánya mellett a hirtelen jött nélkülözést is meg kellett szoknia: iskola után a Keleti Pályaudvaron dolgozott mint cipőpucoló, keresete egy része volt a zsebpénze, másik részét haza kellett adnia. Tanárai sovány, gyengén táplált fiúként emlékeztek rá, akit TBC-gyanúsnak tartottak. Iskolatársai elhúzódtak tőle, kevés barátja volt. „Gyerekkoromban kevés szeretet kaptam” – indokolta később, miért fordult felnőttként a legkisebbek lelkigondozása felé. Kitaszítottsága iskolai előmenetelén is látszott, jegyei egyre romlottak, a kezdeti jelesek után a bukás közelébe jutott.
Ekkor talált rá a Damjanich utcai Regnum Marianum templom cserkészcsapatára, amit egy remek paptanár vezetett. A gimnazista egyre kevésbe csak a cserkészet kedvéért járt el a templomba. Minden reggel ott ült a reggeli misén, és a filléres kalandregényeket vallásos könyvekre cserélte. A templomba járás kötelező volt, de a papokon sokan köszörülték a nyelvüket, köztük Kornél öccse is. Pedig Hummel Kornél már tudta, hogy pap szeretne lenni. Amikor jelentkezett az esztergomi szemináriumba, testvére furcsán nézett rá, gyámja viszont örült, hogy egy éhes szájjal kevesebbről kell gondoskodnia. 1925-ben szeminarista lett, s végre megtalálta a helyét. Már harmadévesen az elsős diákok mentorának választották, negyedikben pedig a teológusok csoportjának felügyelője lett. 18 éves volt, amikor a szemináriumban elmesélte esti álmát a tanítványainak. Azt álmodta, hogy egy katona agyon fogja lőni, ő pedig a hit vértanúja lesz. „Az álomban nem kell hinni – tette hozzá – majd meglátom a végén.”
Hummel Kornél egy gondjaira bízott diák szerint „csendes, kevés beszédű kispap volt. Szerette mindenki, mert szíve tele volt jósággal.” Általános szelídségét csak az törte meg, ha igazságtalanságot vagy papi fennhéjázást tapasztalt. Ilyenkor indulatosan felemelte a hangját. Amikor egy sajtóban is ismert képviselő-pap hosszasan azzal büszkélkedett a fiatal szeminaristáknak, hogy mennyi pénzt sikerült összegyűjtenie alapítványai számára, Hummel éles hangon csak ennyit mondott: „mi a lelkekkel foguk törődni, s nem a gazdasági kérdésekkel.” Beszélgetőpartnereitől, tanítványaitól nagy figyelmet várt el, de még nagyobb figyelmet adott cserébe. 1929 nyarán szentelték pappá, első miséjét a vértanú szentek előtt tisztelegve piros ruhában celebrálta a pesti Regnum Marianum templomban. „Lehet, hogy vértanú leszek én is” – mondta a barátainak.
Kezdettől gyerekekkel és fiatalokkal akart foglalkozni, de elöljárói Balassagyarmatra küldték, ahol másodkáplánként szolgált. Ellátott minden papi feladatot, szinte minden nap keresztelt vagy temetett, de a szószéken nem érezte jól magát, nem szeretett prédikálni. Örömmel ment vigaszt nyújtani betegekhez, legjobban azonban a diákok között teljesedett ki. „Amikor kilépett az iskola kapuján, csupa gyerek várta s kísérte haza. Délutánonként diákokkal volt tele a szobája. Értett a kicsinyekkel a kicsinyek nyelvén, diákokkal, a diákok nyelvén beszélgetni” – mesélte egy paptársa. Kultúresteket, színi előadásokat, sőt, tánckurzusokat szervezett, a prédikáció helyett a beszélgetésekre helyezte a hangsúlyt. Nem bizalmaskodott a tanítványaival, de határtalanul megbízott bennük, s ezt paptársai egy része hibaként rótta fel neki. Ajtaját sohasem zárta. Bárki felkereshette problémáival, bárki levehetett könyveket a polcáról. Volt, hogy meglopták, de szokásán később sem változtatott.
Három évvel később káplánként a fővárosba, a zuglói plébániára került. Szeretett a rábízott szegény családok gondjaival foglalkozni, de a szószéken egyre rosszabbul érezte magát. Félt, hogy ez akadályozni fogja papi hivatása gyakorlásában. Csak sokára sikerült olyan munkát találnia, amihez kezdettől vonzódott: hittanári állást kapott. Négy angyalföldi iskolában kellett hittanórákat tartania, ahol hamar megtalálta a hangot a munkásgyerekekkel. Templomi feladatait azonban továbbra is el kellett látnia, s ezt valóságos béklyóként élte meg. „Holnap prédikálnom kell s ez nagyon nyom. Emiatt nem írok s nem járok sehová. Nehéz legyőzni félelmemet” – írta barátainak. Iskolai munkájában nem zavarta, ha nyilvánosság elé kell állnia. „Az osztályban otthon vagyok” – mondta.
Végül 1935-ben rátalált a feladat, amelyben leginkább ki tudta teljesíteni elhivatottságát. Amikor a Hermina úti Vakok Intézete papot keresett a zuglói plébánián, Hummel Kornél azonnal jelentkezett. Először csak misézni járt a vakok közé, később lelkipásztorként is csatlakozott a közösséghez. A magyarországi vakgondozás ebben az időben világszínvonalúnak számított. A korszerű épület falai között könyvtár, ipari műhelyek létesültek, énekkar, sportkör alakult, óvodától a felnőttképzésig gondoskodtak a vakok oktatásáról. Nyitottan és várakozással telve fogadták maguk közé a fiatal papot, akinek 120 vak munkásnő és tanuló lány lelki gondozását kellett ellátnia. Elhivatottan, páratlan türelemmel kezdett dolgozni, a katolikus hívek mellett más vallásúakkal is szívesen beszélgetett. Pénzt nem fogadott el a munkájáért, sőt, titokban iskolai fizetése egy részét is a vakoknak juttatta. Egy gondozottja így emlékezett rá: „ Úgy járt kelt köztünk, minden apróságainkra felfigyelve, mintha mi lennénk minden gondja. (…) Önfegyelem, türelem volt életének fő programja. Amellett modern gondolkodású, vidámságot szerető ember volt. Nem tudta nézni a szomorú arcokat.”
1939-ben Németországban járt, amikor visszatért, arról beszélt barátainak, hogy a hitlerizmus a katolicizmust fenyegető veszedelmes dolog, ami ellen egy igazi hívőnek tennie kell. Erre néhány évvel később neki is alkalma nyílt. 1944-ben volt tanítványa, Baranszky Tibor másodéves papnövendék azzal kereste fel, hogy segítsen neki az üldözöttek mentésében. Angelo Rotta pápai nunciusnak sikerült tizenkét pesti bérházra kiterjesztenie a Vatikán védelmét, s ezzel az itt bujtatott több ezer ember nagy többségét megmenteni a deportálástól. A házakat „felügyelő” kispapok – köztük Baranszky – további embereket is bejuttattak a védett házakba, s számukra menleveleket is szereztek a nunciatúráról. A bátor kispap évtizedekkel később egy interjúban Hummel Kornélt nevezte meg legfőbb segítőjének.
A főváros hadszíntérré válása után Hummel Kornél állandóan a vakok között tartózkodott. A személyzet nagy része hazament, hogy a családjával legyen, ő viszont 1944 karácsonyán beköltözött az intézetbe. „A nehéz órákban szükségük van a vigaszra” – magyarázta költözésének okát barátainak. A bombázások alatt a pincében kápolnát rendezett be, de nem csak lelki támasza volt a lakóknak. A fiatal pap, aki nemrég még a szószékre lépni is félt, a közösség határozott vezetője lett. Megszervezte a magára hagyott 120 nő mindennapjait; ő döntött az óvóhelyek kialakításáról vagy a fogyatkozó élelem felosztásáról. Neki köszönhető, hogy a zsúfolt épületben semmi baj nem történt az ostrom alatt. Egy gyújtóbomba az ő kis fülkéjét is eltalálta, minden személyes tárgya elpusztult. A tűz martaléka lett naplója is, amit ifjú kora óta, naponta vezetett, így szavai csak visszaemlékezésekben maradtak fenn. Félig égett nadrágban ment barátaihoz csereruháért. „A jó Isten gavallér, majd ezerszeresen visszafizet” – legyintett a veszteségre. A vékony, sovány termetű férfi szelíd magabiztossága megnyugtatta a lakókat, pedig ő maga is érezte a rájuk leselkedő veszélyt. Egy nővérnek például elmagyarázta, mit kell tenni a kápolnába kihelyezett oltáriszentséggel, ha ő esetleg meghalna.
Január 10-én jöttek be az épületbe az első orosz katonák. Többségük emberséges volt a vakokkal, még kenyeret és kompótot is hoztak az éhségtől kimerült lakóknak. Időről-időre feltűntek azonban részeg katonák is, akik egyre nyíltabban kezdték kerülgetni a fiatalabb lányokat. Volt, amelyikük nem is hitte el az intézeten belül magabiztosan mozgó, jól képzett lányokról, hogy nem látnak. Egy erőszakoskodót csak úgy lehetett leszerelni, hogy a lány, akit megkörnyékezett, megmutatta neki műszemét, mire a férfi elrohant. A január 17-én érkezett katonát azonban nem érdekelte, hogy áldozata vak. Miután lelőtte a lány védelmére kelő papot, egy ápolónőt ragadott meg a szemtanúk közül, és magával vitte. A nő sikoltozására orosz tisztek jöttek ki a szomszédos épületekből, és lefegyverezték az erőszaktevőt. Közben az eszméletlen Hummel Kornélt bevitték egy szobába. Nem tudtak orvosért menni, de látszott, hogy úgysem tudnának segíteni rajta. Kiterjesztett karral feküdt az ágyon, úgy, ahogy a lövés után összeesett. Este nyolckor halt meg, a rózsafüzér idején. 38 éves volt.
Holtteste a kápolnában kialakított ravatalon feküdt, amikor orosz tisztek jelentek meg a házban. „Ennek nem lett volna szabad megtörténnie” – mondta egyikük. Három látó tanút vittek magukkal az őrszobára, akik azonosították a gyilkost, és vallomást tettek. Az erőszaktevés felett szemet hunytak volna, de a nyilvánosság előtt zajló gyilkosság felett nem. A tettest végül tíz évi szibériai kényszermunkára ítélte a rögtönítélő bíróság. Elfogadták, hogy azért lőtt, mert azt hitte, a papnál fegyver van. Hummel Kornél önfeláldozásának köszönhetően több orosz katona nem tette be a lábát az épületbe. A vakok papjának nem jutott nyugalmas végtisztesség, öt helyen temették el: Először a Hermina úti kápolna kertjében, vak hívei jelenlétében. Később hatósági intézkedésre kihantolták, és a Kerepesi úti temetőbe vitték át földi maradványait. Amikor a parcellát felszámolták, a rákoskeresztúri Új Köztemetőbe vitték, majd a rendszerváltás után a zuglói Kassai téri templomba. Innen került végső nyughelyére, egy budai gyermekotthon kertjébe. Már halála után néhány évvel kezdeményezték boldoggá avatását, de az eljárást megállították: az egyház egy orosz katona áldozatával nem akarta hergelni a hatalmat. A rendszerváltást követően a folyamat újraindult, de mindezidáig nem született döntés a vakok papja ügyében
Javítva: már 409,25
Itt a baj 1 €=408 ft!Ezzel a kormánnyal játékpénz lesz a
forintból!