Ch. Gáll András, az Index újságírója elsőként a Bari családdal elegyedett szóba: a családfenntartó, Krisztián elmesélte, hogy fővárosi munkája megszűnése után családjával visszaköltözött Ózdra, jelenleg munkanélküliként próbálja eltartani hét gyermekét. A család havi jövedelme GYES-ből származik, amit időnként vérplazma-adásból egészít ki, hogy túléljenek. Helyzetüket tovább nehezíti, hogy a megélhetésre szükséges alapvető élelmiszereken kívül kevés dologra futja.
A vonaton egy másik utassal is találkozott: ő Nyugat-Európában, Münchenben dolgozik, és bár hazájában korábban a MÁV-nál volt alkalmazásban, anyagilag jobb megélhetést talált külföldön. A fiatal férfi jártas a tömegközlekedési témában.
Nézze meg ezeket a síneket. Ezeken az ősrégi vasdarabokon jó, ha hetvennel tudnak haladni a vonatok, de ennél is nagyobb baj, hogy nincs külön sínpár a személy- és a tehervonatoknak. Merthogy a tehervonatok súlya többszöröse a személyének, és ezek a monstrumok tönkreteszik a pályát. Németországban viszont rendszerint nem használják ugyanazokat a síneket, az egyiknek jóval nagyobb teherbírásúnak kell lennie, mint a másiknak. Na, ott nem gond 250-300 kilométer per órával száguldani, ott nem tartana 68 percig a Miskolc és Ózd közötti 58 kilométer megtétele.
Az ózdi érkezés után Csank János, a város ikonikus sportolója kalauzolja tovább az újságírót, mesélve az egykor virágzó ipari múltról és a jelenlegi kihívásokról.
A Vasmű bezárása óta a lakosság száma jelentősen csökkent, és sok helyi ma már Miskolcon, Egerben vagy Budapesten dolgozik. Kőkemény szociális és gazdasági problémák, amelyekkel az Ózdhoz hasonló magyar városok küzdenek, ahol a munkahelyhiány és az elvándorlás a mindennapok szerves részeivé váltak.