„Löwinger, ó, Löwinger, nagy benned a lőinger. Ződ a segged, elvtárs!

Mamika! Elhatároztam, hogy akkor is beszélgetni fogok veled, ha már nem vagy itt, mert téged mindig a társalgás tett a legboldogabbá. Még akkor is, ha az elmúlt években, amikor már nagyon feledékeny lettél, beszélgetéseink inkább a te monológjaiddá lettek, és emlékeid ködében körbe-körbe járva nagyjából mindig ugyanazt mesélted el. Mint amikor egy bakelit lemezen notóriusan ugrik vissza a tű, újra és újra ugyanarra a dalra. Nem baj, így legalább kalandozó figyelmem ellenére volt alkalmam megjegyezni még pár dolgot elmúlt családunk életéből. Mostantól fordítva lesz. Én beszélek, és te hallgatsz. Most csettintenél, és azt mondanád, nicht schlecht, kisfiam, nicht schlecht.

Mamikám! Napok óta Abbát hallgatok miattad, mert az I have a dream volt a kedvenced, meg a We are sailing – Rod Stewarttól. Ezeket recsegtettük legtöbbet a nappaliban elhelyezett Tesla lemezjátszón, amit nagy nyaggatásomra vettél meg hetvenvalahányban, kis hitelből. Abba, Boney M, BeeGees, meg persze Beethoven hetedik, Vivaldi Négy évszak, Bach, Hair, Hegedűs a háztetőn, ezeket dúdoltad. Amúgy leginkább pajzán kuplékat szerettél dalolni még telefonbeszélgetéseink alkalmával is, úgymint: „Löwinger, ó, Löwinger, nagy benned a lőinger, kinek rossz a fegyvere, az ne hencegjen vele!”. Vagy a régi komcsi mozgalmi dalt, a Sződd a selymet, elvtárs! átköltött verzióját: „Ződ a segged, elvtárs!”. Mindezek után nem csoda, hogy olyan lettem, amilyen, s ha ehhez még hozzávesszük, hogy 1 éves koromban apámmal azon versenyeztetek, hogy melyik általatok választott nyelvtörő kifejezést fogom tudni hamarabb kimondani (miközben még tejfogam is alig nőtt), minden érthetővé válik későbbi nyelvi fluenciámat illetően. A két kifejezés ez volt: empirio kriticizmus és Rabindranáth Tagore.

Őszinte voltál, és nyers. De szabad. Világéletedben utáltad a képmutatást, a kenetteljes, szemforgató hazugokat, a kényeskedőket. Egyformán utáltad a Horthy – korszak kegyelmes, nagyságos és tekintetes urait/asszonyait, valamint a szocializmus suksükölő bumburnyákjait, a műveletlen sudribunkókat, akik a parlamentben hatalomhoz jutottak. Ma ilyen is, olyan is ül az ország házában, és fura, drámai fintora a sorsnak, hogy feudalizmusban születtél, és feudalizmusban is haltál meg: vármegyétől főispánig, zsidótörvényektől szuverenitásvédelemig. 90 év a helyben járás jegyében? Magyarország pokolra megy, nem hátra?

Bátor voltál – vagy vakmerő. Egyszer elszaladtál a ridikülöddel egy Santa Monica-i parkolóban, mikor fegyvert fogtak rád, mert nem akartad átadni az útleveledet és a szocialista nagyvállalattól neked kiutalt napidíjadat. Máskor megkergettél egy részeg pasit a Pasaréti úton, aki virágot lopott a kertünkből, és a visszaszerzett virágcsokorral csapkodtad a tolvajt. Megint máskor beszóltál a hivataloknak és a közműveknek a lustaságukért és tehetetlenségükért, sőt, minden rábeszélés ellenére mertél nem belépni az egykori MSZMP-be, még akkor se, ha tudtad, hogy ez nem tesz jót a karrierednek. Amennyiben pedig valakinek nem tetszett a viselkedésed, leginkább azzal a szóval zártad le röviden az ügyet a magad részéről, hogy nyazsgem.

Meggyőző voltál. Már elképzelni sem tudom, hogy csináltad, de amikor a nyolcvanas évek közepén lakásfelújítás után nagytakarítást kellett tartani, valahogy rábeszélted a velem haveri viszonyban álló Első Emelet zenekart, hogy a tagok jöjjenek el szépen szekrényt cipelni, és szőnyeget porolni, ha már olyan jóban vagyunk, hogy dalokat is együtt írunk. Feledhetetlen látvány volt, ahogy a korszak ikonikus, újhullámos együttesének sztár srácai prakkerrel a kézben püfölték a hamis perzsa szőnyegeket, és belőtt séróval, vigyorogva rángatták a bútorokat a te vezényszavaidra.

Hangos voltál. Amikor egyszer apámmal és veled az Örkény Színházban néztünk meg egy Karinthy-estet, az egyik poénnál annyira hangosan és olyan sokáig nevettél, hogy a monológot előadó Kern András nem tudta folytatni a humoreszket. Leállt az előadás, mindenki minket nézett, mi pedig apámmal behúztuk fülünket, farkunkat, egónkat, nyakunkat, süppedtünk be a székbe melletted, hogy neeem, kérem, mi nem ezzel a harsányan vidám asszonnyal vagyunk. Pedig neked volt igazad. Nevetni tiszta szívből kell, kiabálni meg teljes erőből, mert akkor megszabadulhatunk minden minket nyomasztó kis frusztrációtól, ami megeszi az embert, és akkor tovább tudunk élni. Talán ez is hozzásegített ahhoz, hogy betartsd egyik ígéretedet, amit egy tévéműsorban tettél, hogy 90 éves korodig biztosan élni fogsz. Szép tőled, hogy szavadnak álltál.

Mai napig is érthetetlen számomra, hogy hogy tudtatok igen sokáig együtt élni apámmal, hiszen te tűz voltál, ő víz. Az ellentétek vonzzák egymást – egy ideig. Aztán taszítják. Az esküvői képeteken nagyon szépnek látlak titeket, és látszik, hogy szerelmesek vagytok egymásba, de ahogy mondják: szerelemmel múlik az idő, idővel meg múlik a szerelem.

Nyilván veszekedni is tőletek tanultam. Az különösen emlékezetes maradt, hogy a legnagyobbakat autóvezetés közben tudtatok ordibálni egymással, főleg akkor, amikor neked már volt jogosítványod, apámnak meg még nem, de ez nem tartotta őt vissza attól, hogy kiokítson téged arról, hogyan kell kézifékkel indulni, amikor az Attila úti kereszteződés kemény, mintegy 3 fokos lejtőjén te szépen csúsztál hátra induláskor, mögöttünk pedig valaki dudálni merészelt. Az is legendás maradt bennem, amikor egyszer mustársárga Zsigulinkat vezetve nyolcvannal repesztettél le a Balcsira, az M7-es autópálya belső sávjában, és nyújtott középső ujjad heves lengetésével büntetted azokat az általad arrogánsnak tartott férfi sofőröket, akik rád merészeltek villogni, hogy kegyeskedjél kihúzni a külső sávba ezzel a csigatempóval. Az ebből fakadó, apámmal folytatott vita eltartott egészen a szántódi kempingig, ahová rendszeresen bevettük magunkat.

Ahogy lázadtál autóvezetés ügyben, olyan csendesen és kitartóan szolgáltad a családot a megszokott női szerepek szerint. Noha te voltál a diplomás, és te dolgoztál nyolctól fél ötig, mégis te vásároltál, főztél, mostál, takarítottál, vasaltál – ma már tudom, hogy mindez mennyire nem magától értetődő, de akkor fel se tűnt. A legtöbb családanya így élt, és túl sokan élnek így még most is.

Takarékos voltál. Ha a spórolás olimpiai sportág lenne, te biztos aranyérmes bajnokaként vonulsz a sport történelembe. Miközben egyik kedvenc mondásod így szólt: das geld spielt keine rolle (a készpénz nem számít), alig tudtalak sokszor rábeszélni idős korodban, hogy vegyél jobb gyümölcsöt, szebb zöldséget, ne gyűjtögesd a pénzt, hanem költsd magadra, legalább az ennivalók terén ne sajnáld magadtól a jót!

Erős voltál. Erre szükség is volt, mert az élet nem halmozott el téged ajándékokkal, a sors nagyon is fukarul bánt veled. Kislányként minden nap gyalog jártál gináziumba a fél városon át, sokáig a szétlőtt budai házak romjai között, újságpapírral bélelt, lukas talpú cipőben. Később szegény szülők egy szem gyerekeként dolgoztál textilgyárban, amíg bírtad, aztán első gyermekeddel a gyermekbénulás szenvedéseit kellett végig csinálnod. 56 novemberében a nővéremmel, kis Mártával a nyakadban loholtál akkori férjed, Jumbo oldalán a határig, de miután elkaptak titeket, és visszahoztak Pestre, végül nem volt erőd újra nekifutni, és elhagyni a hazádat, pedig nagy árat fizettél érte: szétszakadt a családod, hiszen lányod apja Corvin-közi egyetemistaként lőtte a ruszkikat, neki mindenképpen menekülnie kellett. Még elválni is csak levélben tudtatok, és évekig nem kaphattál jobb állást, mert a férjed disszidált. Te itthon maradtál, teltek-múltak az ötvenes, majd a hatvanas évek, és mire elkészült az új Erzsébet-híd, teherbe estél apámtól, aki a fotókon úgy hasonlít a fiatal Radnóti Miklósra, csak nem verseket írt, hanem szobrászkodott, fotózott, színjátszott. Velem várandósan végezted el az egyetemet, aztán sokáig viszonylagos nyugiban telt az élet, de mire gimis lettem, jóapám egyszercsak elhagyott téged, 18 év együttélés után kilépett a házasságból. Egyedül kellett talpon maradnod, hogy eltartsd a nagylányodat, és a kamaszfiadat. Kutyanehéz volt. De megtetted. Helyt álltál. Sőt, karriered ekkortól ívelt fel igazán.

Bejártad a világot külkereskedőként, és cipelted haza nekünk a stoplis foci cipőt, a répanadrágot, a mini hifi tornyot. A kinti szabad idődet is beáldoztad, mert noha jól hangzott, hogy nyugatra jársz rendszeresen, de a nagyvárosokban rendezett kiállítások után alig maradt időd, hogy végig rohanj pár bolton, és megvedd, amire mi vágytunk itt a hiánygazdálkodásos ínségben. Mindezt ahelyett, hogy várost néztél vagy mulattál volna. Aztán véget értek a munkával töltött évek, és újra még nehezebb idők köszöntek rád. Már nyugdíjas voltál, amikor elveszítetted a lányodat, Mártát, és kétségbe esve magadhoz vetted az ő gyermekeit, mert úgy érezted, ez a kötelességed. Talán az ezzel járó tennivalók is segítettek az elviselhetetlen trauma túlélésében, talán vezekeltél is ezáltal, talán tudat alatt ezzel kompenzáltad, hogy a nővéremnek kevesebb jutott figyelemből, türelemből, mint nekem, a közös „sikergyereknek”, akinek még csecsemőkori emésztése is olyan áhítattal töltött el téged, hogy az általam telerottyantott pelenkákról is képes voltál ódákat zengeni.

Lassacskán elhaltak mellőled legjobb barátnőid és férjeik, Zuzusod, Susikád, Tomi és Karcsi, gyerekkorom mítikus figurái, akik időtlen időkkel ezelőtt a távoli Los Angelesbe vagy Nyugat-Németországba menekültek el a 20. századi magyar sors elől, és akiket annyira irigylésre méltónak láttunk sokáig, hiszen a róluk készült fotókon egy gazdag és színes világ integetett: volt szép autójuk, ruháik, sőt fürdőmedencéjük, miközben mi itt éldegéltünk a garázsból átalakított sötét kis lakásunkban, Vörös Október Ruhagyár-as konfekcióban jártunk, és sokáig még a monoszkópot is boldogan bámultuk a fekete-fehér Orion tévénken. Szóval, egyedül maradtál, és egyedül cammogtál tovább a lassuló időben, immár bottal, kis kocsival. Irénke pedig, aki oldaladon bejárónőből ápolónő, majd barátnő lett, hűségesen tartotta benned a lelket, és a lélekhez kapott testet, ami egyre inkább cserben hagyott. Szaporodott benned az idegen anyag, a csípőprotézisek, a titánötvözetes sínek és csavarok. Egyszer együtt röhögtünk is ezen, hogy annyi lett benned a fém, mint a Terminátorban, csak neked jobb az amerikai akcentusod, mint Schwarzeneggernek.

Te lettél szép lassan a Mama, nemcsak az enyém és az unokáidé, hanem sokunké a baráti társaságban, aztán rádióhallgatók százezreié is. Az ország egyik legsikeresebb egyszemélyes intézményévé váltál, miközben miniszterek és elnökök emelkedtek vagy zuhantak a slágerlistákon, a te népszerűséged töretlen maradt, és jelentem, most, hogy átbicegtél járókereteddel a túlvilágra, az erről szóló poszt miatt majd 47 ezer ember sírt a facebookon, 13 és fél ezren üzentek, hogy részvétüket fejezzék ki. Na, kitörölhetem vele, kisfiam – mondanád most erre Márta nénisen, de erre azt mondom: Nekik is hiányozni fogsz, nemcsak nekünk.

Mert nagy voltál. Hiányozni fog erről a vidékről a no filter őszinteséged, a durrbele karakánságod, a telitalálatos poénjaid, és a szavaidból kikönyöklő remény, hogy az élet kisszerűségében és kiszolgáltatottságában fuldoklók számára is jár napsugár és méltóság. Azért lettél mindenki „kezicsókolom, Márta néni”-je, mert csípőből pörköltél oda, ahol hülyeséget, inkorrektséget, hazudozást, képmutatást érzékeltél, és mások helyett is képes voltál megfogalmazni a kis ügyek nagy igazságait.

Keresetlen szókimondásod úgy csattant az autoritások orcátlanságán, mint Ludas Matyi husángja Döbrögi uraság seggén. Néptribun lettél a show bizniszben, a nép hangja és akaratlan védelmezője, aki reggelenként az ágya szélére kiülve telefonon osztotta az észt és a verbális virgácsokat. Szép volt ez kései virágzásnak, és én boldog voltam, hogy a népszerűség sikerélményt és elismerést hozott neked, amit megérdemeltél annyi nehéz év után. Ha ma lennél harmincas, tiéd lenne a legnézettebb youtube csatorna, te lennél a harmadik műsorvezető Balázséknál, és te mondtad volna az egyik beszédet minap a Hősök terén, gyermekvédelem ügyben. De te máskor születtél, más korban, nehezebb időkben. Küzdelmes életed végén elszenvedett banális baleseted, ami kurtán vetett véget földi pályafutásodnak, megerősíti a korszakoktól függetlenül érvényes tételt, mi szerint: halni könnyű, élni nem.

Mamika! Vehemens voltál. És amit imádtak benned a hallgatók a rádióban, az azért tudott sebeket ejteni a szeretteiden. Előfprdult, hogy elefántként közlekedtél a családi porcelán boltban, és képes voltál egyetlen mondattal nyolc napon túl gyógyuló lelki sérülést okozni – anélkül is, hogy ez szándékodban állt volna. Hangerőd, dinamizmusod és magabiztosságod ugyan csökkent az évek múltán, de ragaszkodtál a tudathoz, hogy sok eszed van, és nem szeretted, ha másnak a tiédtől eltérő véleménye vagy akarata volt. Lett is ebből fogaknak csikorgatása, lelkeknek ropogása, kisebb-nagyobb állóháború, családi Maginot-vonalak épülése. Mindig jót akartál, de gyakran nem lett nyertese ezeknek a konfliktusos játszmáknak. Egyetlen dolog nem változott az elmúlt évtizedekben. Az a törhetetlen és ragyogó szeretet, amivel engem felruháztál: Hányszor elmondtad, hogy még most is úgy ringatnád azt a szép, kövér csecsemőt, aki voltam, sőt, legszívesebben visszagyömöszölnél a hasadba.

Önző voltál – ebben a szeretés dologban mindenképp. Nem kevés páromra hoztad rá a frászt helikopter anyukaként, amikor hangos rotor berregés közepette közölted velüK: „Egy anyát nem lehet leváltani” – hogy aztán megsúgd Irénnek, vagy Teri barátnődnek hogy te azért nyugodt vagy, mert van egy pitvar a fiad szívében, amiben úgyis csak te laksz. Néha zavarba ejtő is volt ez a hangos rajongásod irányomban, de az biztos, hogy ez a múlhatatlan energia erőssé tett engem. Ennek birtokában merhettem belevágni újabb és újabb játékba, kísérletbe, projektbe, kalandba, fontoskodásba, mert mindig tudtam, ha valami nem sikerül, te akkor is ugyanúgy szeretsz majd. Ezt a benned szinte szerelemig fokozódó érzést meg tudom érteni, mióta apa lettem, hiszen itt lobog bennem a lányaim irányában, akik megadóan tűrik, hogy imádom őket, és éppen neked köszönhetően figyelni fogok, hogy ne kövessem majd el velük a te hibáidat. Én majd másban fogok hibázni.

Bölcs voltál – mindenben, ami logikus és praktikus A tízes évek végén megérezted, hogy hanyatlásod közeledik, és fegyelmezetten kezdtél lemondani feladatokról és lehetőségekről: először az autódról, aztán a cégünk ügyvezetéséről, majd lassan arról is, hogy mindenben igazad kell, hogy legyen.

Aztán egy napon azt vettem észre, hogy te lettél az én harmadik gyermekem, akit türelemmel és odaadással igyekeztem bátorítani minden alkalommal, hogy legyen kedved még egy naphoz, és még egy naphoz… Noha testi nyűgeid már régen elvették tőled a teljes élet örömét. Mégse panaszkodtál sokat, amiért én nagyon hálás voltam, és vagyok.

Materialista voltál. Leginkább. Noha római katolikusként kereszteltek meg, és apácákhoz jártál gimnáziumba is, felnőttként sosem mentél templomba, és csendesen asszimilálódni vágyó apámmal egyetértésben engem hithű ateistának neveltetek, a korszellem szerint. Életed végén, ha kérdeztem, hogy mégis mit gondolsz Istenről, mindig utolsó nagy, plátói szerelmedet, csodálatos orvos barátunkat, Attilát idézted, aki azt mondta: „Kell ott lenni valaminek.” Kicsit te is agnosztikus lettél, ezt talán jobban értékelik odaát. Ha van odaát.

Pénteken, délután ötkor, amikor végakaratod szerint elhamvasztottak téged, ott ültünk Edittel a kihűlt, üres lakásodban, és az alkonyattól szürkülő szobában gyertyát gyújtottunk neked. Távozáskor elhoztam egyik kedvenc könyvedet, Gerald Durrell: Istenek kertje című regényét. Annyira szerettél ennek bájos világában sétálgatni, hogy tízszer is elolvastad ezt a művet: Boldog voltál a Durrell által festett Korfu idilli szigetén, ahol kabócák koncerteznek, blökik, cicák, családok és egyéb állatfajták élik vidám, mediterrán hétköznapjaikat. Mindig ide vágytál, azt hiszem. Ezt a kötetet feltettem az én könyvespolcomra, bízom benne, hogy egyszer unokáid vagy dédunokáid kezébe kerül majd, és amikor ők is úgy nevetnek a regény hőseinek esendő kalandjain, mint te tetted, akkor majd folytatódik a dolgok csendes lélekvándorlása. Ami pedig még a transzcendenciát illeti, nem csodálkoznék nagyon, ha úgy járnék veled, mint ahogy Woody Allen Sheldon nevű hőse járt a New York-i történetek című filmben. Ezen a sztorin rengeteget nevettünk veled. Sheldon elment mindenbe beledumáló anyjával egy kínai cirkuszba, ahol az egyik mutatvány során az önként jelentkező mama beszállt az illuzionista varázsdobozába, és a trükk végén egyszerűen eltűnt, megszűnt létezni. Aztán egy hónap múlva egyszer csak óriásként tűnt fel New York egén, és a felhőkarcolók fölül kiabált le az utcákon sétáló felnőtt kisfiára, hogy „Sheldon, hova mész? Vittél kabátot? És ki az a nő az oldaladon?”

Mamika! Még csak alig egy hét telt el nélküled. Még meggondolhatod. Ha felnézek az égre, mosolyogni fogok, ha megjelensz. Ha meg nem, akkor odaképzellek. Addig is: köszönök mindent. Köszönöm, hogy majd’ hatvan évig gyerek maradhattam, és most, hogy elveszítettelek, úgy fogok hazamenni, mint Boka a Pál utcai fiúk végén, akiben – Molnár Ferenc szavaival élve – „most először kezdett derengeni a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.”