Út a szicíliai Barokk-bringakörön, ahol október végén is tikkasztó melegben fürödhettünk a tengerben
Elhagyjuk Cava D’Aligát – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A direkt budapesti fapados repülőjárat elég sok magyart csábít Cataniába, Szicília második legnagyobb városába, így jártunk mi is ott három éve. A kötelező köröket letudva már akkor elhatároztuk, hogy visszatérünk, de busz helyett kerékpárral közlekedünk majd, hogy eljussunk az eldugottabb részekre is. Ennek idén jött el az ideje, úgyis meg szerettük volna nyújtani a nyarat november elejéig.

Túrainformációk
Nehézség:
Nehéz
Útvonal hossza:
265 km
Szintkülönbség:
1834 m
Menetidő:
5×6 óra

Az egy hét kitöltésére a 4+1 napos, 260 kilométer hosszú, úgynevezett Barokk és gasztró bringakör tűnik a legalkalmasabbnak, ami több szempontból is érdekes. Szirakúzából indulva behatol a sziget közepe felé, majd a hegyekből lecsorog a déli tengerpartra, ott eléri Itália legdélebbi pontját, aztán észak felé visszavisz Szirakúzába a keleti tengerpart mentén.

Azaz eldugott hegyi falu, emeletes középkori kisváros, valamint halászfalu és tengeri üdülőhely egyaránt van benne. A barokk nevet azért kapta, mert azokat a délkeleti régióban fekvő városokat veszi sorra, amiket romba döntött egy 17. századi hatalmas földrengés, és mindet egységesen az akkor uralkodó szicíliai barokk stílusban építettek újjá. A gasztró vonalat nem is kell magyarázni.

Bár Catania sem rossz hely, a délutáni leszállás után egyből átbuszozunk az egy órányi útra fekvő Szirakúzába, hogy reggel egyből indulhassunk az útra. A kerékpárbérlést megoldottuk előre Giulióval, a neten talált szirakúzai bringaboltossal, aki lebeszél minket a terepezésről. Mint mondja, ha nem akarunk állandóan defektes gumit szerelni a száraz időben szétszóródott sok tüske miatt, maradjunk az aszfalton. Az sem lesz olyan könnyű. Ehhez trekking és gravel bringákat bérlünk tőle oldaltáskákkal, amikbe a cuccunkat pakoljuk négyen.

Szirakúzából a kijutás kissé bonyolult és káoszos, mint a városban a közlekedés úgy általában. Először fura a sok dudálás, de később rájövünk, hogy azok túlnyomó része inkább a biciklin tekerő barátnőmnek és az ő barátnőjének szól. Az olasz sofőrök eléggé megbecsülik a bringásokat, az sem szokatlan, hogy két – ott szabályosan – egymás mellett haladó és trécselő bringás mögé beragadva gurulnak türelmesen.

Szirakúza pöttöm strandja, a szirakúzai katedrális és a Diana-szobor – Fotó: Tenczer Gábor / TelexSzirakúza pöttöm strandja, a szirakúzai katedrális és a Diana-szobor – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Szirakúza pöttöm strandja, a szirakúzai katedrális és a Diana-szobor – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Szirakúza pöttöm strandja, a szirakúzai katedrális és a Diana-szobor – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Indulás után negyed órával azon veszem észre magam, hogy úgy ülök a biciklin, mint majom a köszörűkövön: a nyeregrúd ugyanis becsúszott ütközésig a vázba. Halványan rémlik: Giulio említette, hogy a rögzítő imbuszcsavar belső kulcsnyílása egy korábbi kuncsaftnak köszönhetően el van nyalva, ezért nem tudja ráhúzni erősen, de semmi gond, mert ha becsúszik a nyereg, az első útba eső autószervizben segítenek majd a jó fej szerelők. Ezt akkor egy kicsit hitetlenkedve hallgattam, viszont a helyzet előállt, és a közelben találtunk is egy műhelyt.

Boccacciót megszégyenítő olasz tudásomat összeszedve közlöm az olajszagú helyiségben tevékenykedő szerelőkkel a nyeregre mutogatva, hogy „bicicletta non va bene”, amit nagy meglepetésemre megértenek, és egy perc alatt kicserélik a csavart – egy fillért sem elfogadva a műveletért. Tényleg jó fejek.

Hosszú emelkedő és Viktor, a sör

Szicíliában az autópályán kívül van a főút, ahol elég gyorsan mennek az autók, de általában egy fehér vonallal leválasztott, hol szűkebb, hol szélesebb padkán lehet bringázni; van a másodrendű út, ahol kisebb és lassabb a forgalom; és van a mellékút, ami még aszfaltozott, és alig-alig járnak rajta autók. Első napi célunk, Palazzolo Acreide felé úgy gondoljuk, hogy a mellékutakon fogunk bringázni, de három eltévedés és pár méretesebb hirtelen emelkedő után úgy döntünk, hogy váltunk a másodrendű útra.

Ezen gurulunk be 30 kilométer után a poros Canicattini Bagniba, aminek legnagyobb erénye az, hogy az október végi hőségben egy kisbolt vár minket hűs üdítővel, valamint egy könnyű, Viktor nevű sörrel (0,65 euróért). Ez utóbbit egy fejem fölötti erkélyen ugráló pincsi bősz ugatása kíséretében el is fogyasztom. Egy műhelyben itt is önzetlenül segítenek még beállítani párom nyergét, ezért ha barokk műemléket itt nem is látunk, jó emlékekkel távozunk a faluból.

Amikor azt mondom, hogy októberi végi – november eleji hőség, az azt jelenti, hogy a tűző napon tikkasztó meleg, árnyékban pedig 25 Celsius fok uralkodik. Ez az emelkedőkön érezteti legjobban a hatását, az első napi etapon pedig emelkedőből kijut bőven. A Palazzolo Acreide városáig tartó, közel 50 kilométeres úton 860 méternyi szintet emelkedünk. Jól el is fáradunk a végére, sőt, mivel az öt órai naplemente után futunk be a barokk kisvárosba, csak az éjszakai látványt tudjuk kiélvezni. A gasztróélmény is kimerül egy, az apartmanban összedobott paradicsomos-parmezános tésztában.

Az első szakasz hivatalosan nem is része a hivatalos Baroque-Gastronomy tournak, ami Palazzolo Acreidéből indul, de hát ide is el kellett jutni valahogy. Talán van más logisztikai lehetőség, ennek nem néztünk utána, mert eredetileg nem gondoltuk, hogy az első nap ennyire fárasztó és semmilyen lesz. Másnap reggel egy mennyei majonézes tonhalkonzerv reggeli után azonban ismét verőfényben gurulunk ki kedves kis sikátorbeli szállásunkról.

A barokk diadala és a görög katakombák

Palazzolo Acreide egy igazi barokk gyöngyszem, főterén az 1693-as földrengés után épült, széles lépcsősorral, hatalmas homlokzattal, barokk dekorációkkal, szobrokkal ékesített Basilica di San Sebastianóval, vagy kicsit északabbra a kisebb, de még díszesebb Basilica di San Paolóval és a Chiesa di San Michelével. Ez utóbbi látványát vidáman egészíti ki a szomszédos lakóépület erkélyére kiterített színes törölköző-kavalkád. A városka Olaszország egyébként hivatalosan is 361 legszebb települése közé tartozik. Szépségben felveszi a versenyt Szirakúza belvárosával, annak turistainváziója nélkül.

Út, Viktor sör, valamint a Palazzolo Acreide-i barokk főtér és templomok – Fotó: Tenczer Gábor / TelexÚt, Viktor sör, valamint a Palazzolo Acreide-i barokk főtér és templomok – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Út, Viktor sör, valamint a Palazzolo Acreide-i barokk főtér és templomok – Fotó: Tenczer Gábor / TelexÚt, Viktor sör, valamint a Palazzolo Acreide-i barokk főtér és templomok – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Út, Viktor sör, valamint a Palazzolo Acreide-i barokk főtér és templomok – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Kifele a városból, a túra nyomvonalát követve felkapaszkodunk a település fölött fekvő görög színház romjaihoz. Ha nem is ezt festette le Csontváry, hanem a taorminait, a kilátás innen is megkapó. A teátrum mellett egy ősi kőbánya fekszik, aminek hűvös katakombáit nekropolisznak, majd börtönnek használták az idők során. A színház után az út megindul lefelé, és hosszú élvezeti gurulásban részesíti azt a néhány lelket, aki az eldugott kis mellékúton a Fiume Tellaro völgyébe tart. Azaz minket.

A több mint 500 méter esésű, 20 kilométeres szakasz az egész túra egyik legjobb része. Kellemes, hangulatos dombok között kanyarog lefelé, alig egy-két lakóházzal övezve. Lejtői könnyelműségre csábítanak, aminek fiam sajnos nem tud ellenállni. Ezért az egyik kanyar után búcsút kell vennie néhány négyzetcentiméter bőrtől a tenyerén és a vállán. Szerencsére a baleset nem súlyos, így a völgy alján csobogó folyó hídja után megkönnyebbülve vágunk neki az út felénél fekvő Frigintinihez vezető emelkedőnek.

Az innen számított 330 méternyi kaptató megdolgoztat minket a következő nem túl jelentős településig, ahol viszont a Telex szicíliai tudósítójával és oszlopos tagjával, Don Ciccióval futunk össze. Don Ciccio kolléga – akit a helyiek neveznek így –, Marina di Ragusából robogózott fel hozzánk Vespájával, hogy megkóstoltassa velünk falujának világhírű pestós és szalámis paninijait. A többrétegű szendvics-ízbomba és a helyben elfogyasztott kávé visszaadja energiánkat, és nekilódulunk a következő barokk város, Modica felé.

Az emeletes város és a cannolók királya

A nagy emelkedőknek aznapra, sőt, lényegében az egész útra nézve vége. Hosszú lejtő következik a tengerpartig, persze előtte azért még két városkán is át kell még mennünk. Az első Modica, ahová a friss szellővel együtt gurulunk be. A város a főútról nézve függőlegesnek tűnik, mert részben egy hatalmas sziklafalra épült. Ezen a főutcán gurulunk el egy újabb barokk műemlék, a szintén a földrengés után emelt Szent György katedrális előtt. Sajnos a sérültünk ápolása és a korábbi emelkedők miatti időkiesés sürget minket, ezért Modicát magunk mögött kell hagynunk. A város alsó és felső részét összekötő, 300 méter magas híd alatt gurulunk ki a településről Scicli felé, ahol aznapi szállásunk vár minket.

Modica – Fotó: Tenczer Gábor / TelexModica – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Modica – Fotó: Tenczer Gábor / TelexModica – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Modica – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Sciclibe érve Don Ciccio nem nyugszik, míg el nem kalauzol a Szicília legjobb forró cannolóját készítő cukrászmesterhez. A Cannoliában a frissen sütött ostyatekercset az orrunk előtt töltik meg az általunk kért juhricottás vagy narancsos-mandulás vagy pisztáciás krémekkel, méghozzá buggyosra. Tényleg mennyei, és a 4 euró sem sok érte.

A termetes sütemény után már nem gondolunk vacsorára, lepakolunk a szálláson, és belevetjük magunkat a notte di halloweenbe, ami leginkább egy farsangba oltott kisszilveszterre emlékeztet, rengeteg szaladgáló-petárdázó helyi gyerekkel-kamasszal. Turistát itt is alig látunk, viszont észreveszem, hogy a frigintini emelkedőn egy álarcot rajzolt ki sóból a verejték a fekete pólómon. Legalább könnyebben elvegyülök.

Másnap reggel ismét tűző napra gurulunk ki a sikátorból. Az út a napos főtéren a Sant’Ignazio, Scicli főtemploma mellett halad el, ami mi más lehetne, mint egy barokk stílusú épület, hiszen ez is a nagy földrengés után épült. A Piazza Italia fölé emelkedő dombon egy másik templom, a San Matteo uralja a városi látképet. Az egyik kávézóban elköltjük a hagyományos olasz reggelit: cornettót (croissant) kapucsínóval. Szinte érzem, ahogy a folyamatos mozgás ellenére kis zsírpamacsok kezdenek lerakódni a bőröm alá.

Itt a tenger!

Scicli nehezen ereszt: a kifelé vezető út felkígyózik egy kisebb hegyre a város fölé, ahonnan belátjuk az egész települést. A városhatártól viszont újra lejtő, és meg sem állunk a tengerparton fekvő üdülővárosig, Cava d’Aligáig. Az inkább modern építésű falu Scicli tengeri nyaralóközpontja. Az út egyenesen a zátonyokkal tarkított aranyhomokos strandra visz. Betoljuk a bringákat a mély homokban majdnem a vízig, és berohanunk tengerbe.

Scicli: cannolo és barokk, valamint a Cava d'Aliga-i strand – Fotó: Tenczer Gábor / TelexScicli: cannolo és barokk, valamint a Cava d'Aliga-i strand – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Scicli: cannolo és barokk, valamint a Cava d'Aliga-i strand – Fotó: Tenczer Gábor / TelexScicli: cannolo és barokk, valamint a Cava d'Aliga-i strand – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Scicli: cannolo és barokk, valamint a Cava d’Aliga-i strand – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A víz hőmérséklete november elején 20 fok körüli, napon legalább 30 fok van. Fürdőzésre ideális. A strandon rajtunk kívül nincsenek sokan, a helyieknek az időjárás ilyenkor már úgy látszik, túl hűvös. Időnként párokba verődött bronzbarna olasz nyugdíjasok szelik át a placcot. Itt ugyanis nem az utcai kispadon ülve pletykálkodnak az öregek, hanem kezüket a hátuk mögött összekulcsolva róják oda-vissza köreiket a homokos parton, és úgy merülnek a beszélgetésbe.

Nehezen hagyjuk el a strandot. Innen tíz kilométer hosszan a tengerpart mellett halad a gyér forgalmú másodrendű út, amin célba vesszük aznapi szálláshelyünket, Pozzallót. Már éppen kezdek örülni, hogy nyugodt tekerés vár minket a célig hullámverés és sirályok zsongító hangkeverékének kíséretében, amikor meglepő dolog történik. A hivatalos nyomvonal Marina di Modica után letér az útról, és befordul a földek-ipari területek felé.

Ennek biztosan oka van, gondoljuk, és követjük a térképen jelölt utat, ami szemetes, elhanyagolt környékre visz. A kitérőből akkor lesz elegünk, amikor egy szeméttelep mellett elhaladva egy tíz méter magas töltés meredek, köves oldalában kell feltolni a biciklit, majd egy kihalt indusztriális-logisztikai iparnegyed raktárépületei között folytatódik. El se hisszük, amikor begurulunk végre Pozzallo tengerparti sétányára, hogy ez a kanyar valóságos volt, akkora a kontraszt.